igaz történetek szülésről, születésről

1084. nap: Hősiesen harcolt (Levente születése)

1084. nap: Hősiesen harcolt (Levente születése)

Régen volt, de igaz volt, hiszen itt van rá a bizonyíték mind a mai napig épségben-egészségben.

Levente első gyermekünk, váratlanul érkező baba, épp a főiskolai évek vége felé kopogtatott, nem kis meglepetést okozva szülei és leendő nagyszülei körében. Jöttével rengeteg új lehetőséget, tapasztalatot hozott az életünkbe, így általa ismerkedtünk meg az otthonszülés lehetőségével is. Mivel minden kórház és orvos erős ellenérzést váltott ki belőlem, így az otthonszülésről hallva úgy éreztük, megtaláltuk azt a módot, ahogyan leendő babánkat szeretnénk világra hozni. Megismerkedtünk Geréb Ágiékkal még Érden a Születésházban, és az a találkozás minden eldöntött: bizalmat éreztünk mindketten, és bizonyosságot: ezt kerestük, ide tartozunk.

Ahogyan közeledett a szülés kijelölt időpontja, egyre nőtt bennem a feszültség: úgy éreztem, valami ismeretlen, eddig soha nem tapasztalt dologgal kell szembenéznem. Valami belső ellenállás hatására nem akartam szakkönyveket olvasni a szülésről, a barátainknak még nemigen voltak gyermekeik, az internet még nem volt mindennapos számomra, így csak jóval idősebb asszonyok szüléseiről hallhattam, nem épp felemelő élményeket. A Születésházban persze néztünk filmet otthonszülésekről, voltak jó beszélgetések, de olyan távolinak és idegennek tűnt minden, elképzelhetetlen volt számomra a szülés folyamata és minden, ami utána következik: egy új élet.

Azokban a téli napokban hatalmas hó hullott, így az egész világ – legalábbis a mi lakóhelyünk – hóba és csöndbe burkolózott. A fájások hajnalban kezdődtek, ekkor riasztottuk a nagyszülőket, hogy hagyják el – az előre megbeszéltek szerint – a lakást, amiben közösen éltünk, majd szóltunk Ágiéknak, hogy jöjjenek, itt az idő!

Ágiék megérkezése után én teljesen másállapotba kerültem: megszűnt a tér és az idő, szinte semmire nem emlékszem. Arra igen, hogy nagyon fájt már a vajúdás is, és szerettem volna, ha vége van, nyomtam is erősen, ami nyilván nem használt szegény kisbabának, de én úgy éreztem, ez a fájdalom már csak a kitolás lehet.

Sajnos, messze nem az volt, nagyon lassan tágultam, küzdöttem én is, és a baba is hősiesen próbált átjutni az újabb és újabb kapukon. Ágiék segítettek, volt borogatás, ami nagyon jólesett, kaptam bogyókat, de valahogy nehezen ment. Arra például emlékszem, hogy nem tudtam változtatni a helyzetemen: egy pózba merevedve próbáltam haladni, de változtatni nem tudtam, talán ha gyökeret verek, érezhettem, könnyebben megszületik ez a baba.

DE! Dél felé Ági szólt, hogy ha nem tágulok jobban, akkor be kell menni a kórházba, mert nagy a hó, és nem szeretne kockáztatni az utakon. Ez egy kiélesített pillanat mind a mai napig: eszembe jutott akkor és ott, hogy az információs héten volt ilyen szüléstörténet, hogy amikor Ági ezt mondja, akkor beindul a szülés, és mégsem kell kórházba menni. Hát próbálkoztam én is, hogy az nem lehet, hogy nekem mégis be kell majd menni.Levente 2

Hát mégis. Be kellett…

Persze, semmit nem készítettünk össze, semmilyen kórházi cuccunk nem volt: hirtelen összeszedtünk ezt-azt, és a szomszédasszony rémült tekintete előtt elindultunk a kórházba Ági különjelzéses – villogó vagy szirénázó? – autóján. A barátom, akkor még nem férj, vezetett, Ági hátul ült velem és folyamatosan hallgatta a szívhangokat. Szörnyű volt, akkor már nagyon fájt mindenem, féltem, de egy percig sem gondoltam, hogy nem fog sikerülni. Persze, ütköztünk, kis kiabálás a másik autó sofőrjével, hogy ne most szórakozzon és kiabáljon, hát nem látja, hogy szülünk?

Végül beértünk a kórházba, Ágiék nem jöhettek be. Nem volt túl szívélyes a fogadtatás, de túl sok beszédre nem volt idő: gátmetszés, burokrepesztés, és már jött is a baba. Persze, a gyerek apját nem akarták beengedni, de fogtam a kezét és mondtam, hogy nélküle nem szülök. A kitolás is nehéz volt, könyökkel nyomták kifelé – de legalább éreztem, hogy most már mindjárt itt lesz, és kész.

Valóban: átbújt az utolsó szűk kapun, és ott is volt teljes, kicsit lila valójában a mi kisfiunk, akinek még rendes nevet sem találtunk ki előre. De mivel harcolt hősiesen, Leventének neveztük el ott hirtelen.

A többi már csak kitartás kérdése volt: Ágiék megnyugtatása, méhlepény megszülése: sajnos, darabokban jött ki, ezért pár kényelmetlen tortúra még hátra volt. A főorvossal való elbeszélgetés a felelőtlen otthonszülőkről – persze, én a szülőágyon nyakig vérben. Az igazság az, hogy a szülésznő és a szülést vezető orvos is emberséges és kedves volt a maga módján. Baba visszaszerzése az inkubátorból. („Anyuka menjen, feküdjön le, pihenjen!” „Nem megyek addig, amíg a babát ide nem adják!” Odaadták.) Majd egy éjszaka eltöltése a mellemen alvó kisbabával: végül „megengedték”, hogy velem aludjon, én akkor már el nem engedtem volna semmi pénzért. Reggel ismét elbeszélgetés a főorvossal, hogy milyen felelőtlenek vagyunk, hogy még a szülést követő 24 órát sem várjuk meg.

De akkor az már mindegy volt, már tudtam, mi a dolgom: hazadöcögtünk a kispolskival – rázott elég rendesen –, és otthon zsupsz, be az ágyba. Kicsit tényleg kellett pihenni, de gyorsan belerázódtunk mindannyian az új szerepekbe és élethelyzetekbe, amik azóta is folyamatosan változnak, és változást és újabb mozdulatokat-mozgást követelnek tőlünk.

R. R.

Sára Katica > > >
Dorka > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.

This post is also available in: angol