Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 758. nap: Nem sikerült otthon szülni (Luca Panna)

758. nap: Nem sikerült otthon szülni (Luca Panna)

Megjelent: 2012. nov. 1.

Kislányunk májusban született. Azóta készülök leírni életem legnehezebb napjainak történetét.

Már jó tíz éve döntöttem úgy, hogy lehetőség szerint otthon hozom világra gyermekemet. Megtaláltam az érdi Születésházat és dr. Geréb Ágnest. Ő kísérte figyelemmel várandósságomat.

Minden rendben volt, ezért csak a 37. héten történt az első vizsgálat – ezért nagyon hálás vagyok! Elvégeztettem a kötelező és néhány ajánlott vizsgálatot, a párommal együtt az érdi Születésházba jártunk az információs hétre.

Két nappal a kiírt időpont előtt, otthon (Zala megyében) kezdődtek el a fájásaink. Reggelre Érden voltunk, ahol Ági megvizsgált, és közölte, hogy szinte semmit sem tágult még a méhszáj, csak este fog megindulni a szülés. Valóban, este tíz körül kezdtek intenzívvé válni az összehúzódások. Ági éjfél körül nézett meg, de csak egyujjnyira tágultam ki. Egész éjjel és másnap egész nap vajúdtam: egy centi tágulás fél napig tartott. Nagyon jólesett, hogy szabadon mozoghattam, táncolhattam, kiabálhattam – nem kellett viselkednem. Ági végig biztatott, és ellenőrizte a baba szívhangját.

Türelmetlen lettem, éreztem, hogy valami mélyről jövő félelem akadályoz. Nem tudtam elengedni magam, féltem, hogy elveszítem a kontrollt a testem felett. Nem hittem magamban és abban, hogy képes vagyok szülni. Délután Ági burkot repesztett. Elvesztettem a biztonságérzetemet, az járt a fejemben, hogy nem tudom megszülni a babát, és az, hogy képtelen leszek a gondozására. Túl nagynak éreztem a felelősséget.

Délután ötkor föladtam az egyik legnagyobb álmomat, és az összes eddig elnyomott kisebbségi érzésem a felszínre tört. Ági biztatott, hogy minden rendbe jön, már csak egy kis idő kell, de azt is elmondta, hogy kórházban oxitocin segítségével hamar megszülethetne a baba.

Így elindultunk a legközelebbi kórházba. A korábbi rossz tapasztalatok hatására úgy döntöttünk, nem mondjuk meg, hogy otthonszülésként indult a dolog. A szülésznő megkért, ne ordítsak, szorítsam össze a számat, és vegyek mély lélegzetet. Azt is közölte, hogy itt a nő nem számít, csak a gyerek. Sokszor egy rossz vagy egy jó szó rengeteget számít a szülő nőnek. Ha ezt tudnák az illetékesek!

Oxitocint nem kaptam, hiába is kértünk a férjemmel, aki orvos. Arra hivatkoztak, hogy háromujjnyi méhszájnál hagyni kell a folyamatokat maguktól kibontakozni. Nem mertük elárulni, hogy már negyven órája vajúdok. Ettől kezdve még hat óra telt el a kislányunk születéséig.

Rögtön a mellemre tették. A katarzis nem maradt el. Nem lehet leírni, ahogy fölemelte csöpp kis fejét, és rám nézett. Amíg engem elláttak, a férjem karjában pihent.

Nem akartam gátmetszést, nem akartam, hogy kirántsák belőlem a méhlepényt a köldökzsinórnál fogva, legfőképp azt nem akartam, hogy egy percre is elvegyék tőlem a babát. Sajnos, kétórai együttlét után elvitték, és a páromat is kiküldték – épp akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna azokra, akiket a legjobban szeretek.

Ez volt a harmadik, alvás nélkül töltött éjszakám. Reggel hatkor az én babámat nem hozták be, mondván, hogy nemrég született. Könyörgésemre végül ideadták, de megtiltották, hogy megszoptassam, máig sem tudom, miért. Így titokba tettem mellre, gyönyörűen szopizott.

Azután jött a rettegés, hogy egészséges-e. Senki nem mondott semmit, a gyerekorvos megtiltotta, hogy ott legyek a vizsgálatnál, az oltásnál. Nem engedte, hogy a kisbabát hazahozzuk a második napon (gyermekorvosi igazolást kért, pedig a párom orvos, tizenöt évig háziorvos volt falun, és a gyerekek is hozzá tartoztak). Tudom, hogy Amerikában, Kanadában másnap hazamehet a család.

Tudtam, hogy vannak jogaim, de egyszerűen nem volt erőm harcolni. Felemésztette az erőmet, hogy minden csecsemősnek külön el kellett mondani: ne adjanak tápszert, lefejt tejet, cumit, cumisüveget a kislányomnak. Éjszaka ugyanis elvitték, mivel mind a két huszonnégy órás rooming-in foglalt volt.

Végül mégis összeszedtem magam. Kényelmesebbre barkácsoltam az ágyamat, lecsaptam a megürülő egész napos rooming-in helyre, ahol végre egyedül voltam, és jól kisírhattam magam. A hétvégén dolgozó gyermekorvos és Magdika csecsemős nővér segítőkész és megértő volt. Köszönöm nekik.

Ha más nő van az én helyemben, biztosan elégedetten jött volna el, hiszen a nőgyógyász elmagyarázta, mit miért tesz, a babát a mellemre tették szülés után, együtt lehetett velem napközben… Én viszont mást akartam. A legtöbbet. Ne legyen gátmetszés, ne vágják el rögtön a köldökzsinórt, ne vegyék el a babát egy percre sem, gyengéd kezek érintsék először, és hogy végig hármasban maradhassunk.

Lassan, ahogy múlik az idő, kezdem elfogadni, hogy ez a szülés mégis így volt a helyén – nyilván így tanultam belőle a legtöbbet.

Köszönöm a doulámnak és Geréb Ágnesnek, hogy a vajúdásomat maximális figyelemmel és szeretettel kísérték végig. Tisztelettel tartozom Áginak és a munkatársainak azért, hogy fáradhatatlanul dolgoznak azon, hogy a nők szabadon dönthessenek szülésük felől, és aktívan részt vehessenek az egész folyamatban. Jó lenne, ha a kórházak is tiszteletben tartanák a szülő nő jogát az otthonszülésre, és komplikáció fellépése esetén megértéssel, segítő szándékkal fogadnák az asszonyokat. A fájdalmak és nehézségek ellenére köszönöm a kórház dolgozóinak, hogy segítettek kislányunk megszületésénél.