igaz történetek szülésről, születésről

1292. nap: A vasat kell fogni (Imi születése)

Megjelent: 2014. ápr. 19.

Imit megterveztük. Jó alaposan. Ha a nászéjszakától nem védekezünk, akkor tavaszra biztosan megfogan, és nyári szünet után már nem megyek vissza dolgozni. November hetedikén házasodtunk össze, nyolcadikán mondtam Zolinak, hogy babát várok. Természetesen nevetett egy nagyot. De én olyan kitartóan mondtam neki napokon át, hogy a tesztet igazából csak a rend kedvéért csináltuk meg. Azt is elterveztük, hogy melyik orvoshoz fogok járni, hogy január első hetében keressük majd fel. Ez sem így lett, az ötödik héten vérezni kezdtem. Megijedtünk és beszaladtunk az akkori lakásunkhoz legközelebb eső kórházba. Onnan lett végül a választott orvosom is, nem az eredetileg kinézett.

A 39. hét elején szülinapi buliban voltunk, de semmi jele nem volt annak, hogy másnap egy másfajta szülinapi bulira megyünk. Hajnali ötkor azonban egyszer csak rendszeres hétpercesekkel bejelentkezett Imi. Jó magaviseletű szülők módjára mértük az időt, hogy ha egy órán át ötperceseink vannak, akkor el lehet indulni a kórházba, ahol majd segítenek világra hozni gyerekünket. Így is lett, a kutyákat Anyuhoz vittük, és bejelentkeztünk a kis szülőcsomagunkkal a kórházban. Az orvosom éppen indult volna Balatonra, de még elcsíptük, így hát maradt. Hamarosan jöttek az ötletei, hogyan is gyorsíthatnánk meg ezt a dolgot, hiszen nagysúlyú, nagyfejű gyerekre számított, nehogy kifáradjon a méhem. Egy kis burokrepesztés, oxitocin bekötése, először csak néhány csepp, majd szép fokozatosan emeljük, emeljük az adagot. Persze egy idő után az EDA felkínálására is hálás köszönetet mondok.

Anyukámon kívül a család többi tagja mind Balatonon volt, jaj, nagyon vágytam arra, hogy én ne ebben a helyzetben legyek, hanem inkább, mint ők, a Balaton vizében. Elvágyódtam a saját szülésemből.

Egyszer csak éreztem, hogy vécére kell mennem, a szülésznő mondta, hogy már nem tudok felkelni, annyi minden van belém kötve, de majd megoldjuk. Akkor látta, hogy nem erről van szó, nem számított ilyen gyorsan a babára. Hívták is az orvosomat, hipp-hopp felkerültek a lábaim a kengyelbe, a biztonság kedvéért oda is erősítették őket, nehogy tévútra menjenek. Fogtam volna Zoli kezét, de folyton mondták, hogy a vasat kell fogni, és azt is, hogy mikor kell nyomni. Hát ők tudják jobban, én még sosem szültem, bezzeg ők mennyi szülésnél voltak már az elmúlt harminc évben. Szót fogadtam persze, és csak párszor kellett aztán rám szólni, hogy tényleg a vasat kell fogni, ne tévedjen el a kezem Zoli felé.

A kitolás nehezen ment, Imi liftezett fel-le, és én egy jó időre kivontam magam a forgalomból. Arra tértem vissza, hogy az orvosom pofozgat, térjek magamhoz és nyomjak. Hirtelen sokan lettek a szülőszobán, két orvos, két szülésznő zöldbe öltözve, minden eshetőségre felkészülve. Egyedül az orvosom maradt fehérben és állt a fejemnél, mint egy angyal. Mondták neki, hogy most már tényleg tenni kellene valamit, és akkor elhangzott a szájából a varázsmondat: „Ez a gyerek meg fog születni.” Utána azért a biztonság kedvéért nyomott egy nagyot a hasamra, vágott egy nagyot a gátamra, és valóban megszületett Imi.

Vártam az eufóriát, de csak nem jött. Míg varrtak, Zoli tartotta és ő sírt boldogságában, nem én. Én inkább túl akartam élni a varrást, ami nem fáj, többször is mondták, nem fájhat. Nekem az fájt a legjobban az egész szülés alatt.

ImiÉrdekes, sokáig sikertörténetként élt bennem ez a szülésem. Sokszor, sokaknak elmeséltük. Micsoda nagyszerű csapat volt ott velünk, mennyit segítettek, nélkülük biztosan császár lett volna belőle.

Csak azt nem értettem, hogy miért nem érzem kompetensnek magam a saját gyerekemmel kapcsolatban. Miért félek attól, hogy mi lesz, ha Zoli elmegy dolgozni. Miért sír annyit kilenc hónapig, holott én hordozom, együtt alszom vele, igény szerint szoptatom. Mindent úgy csinálok, ahogy mondják azok, akikben bízom.

Köszönöm, Imi, hogy megtanítottál arra, hogy nem érdemes tervezni és nem érdemes másra hallgatni, csakis arra a belső hangra, ami nem halkul el akkor sem, ha kívülről ordítanak!

P. E.

Julianna > > >
Domonkos > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.