igaz történetek szülésről, születésről

996. nap: Leszakad a derekam

996. nap: Leszakad a derekam

Bár terveztük az első babánkat, mégis tele voltam kétségekkel. Biztos, hogy most? Biztos, hogy ezt akarom? De tényleg? Azért nagyon izgalmas volt rápisilni a tesztcsíkra, és hathetesen kötelességtudóan elmentem az orvoshoz, akihez addig is jártam. Gratulált, jólesett, bár kiábrándító volt, hogy ez még csak a petezsák (hogyhogy nem gyerek?), és tisztára hülyét csinált belőlem, amikor közölte, hogy akkor ugye 47, és én valóban hülyén nézhettem rá, hogy milyen 47. Akkor tudtam meg, hogy nem kilenc hónap, hanem 40 hét.

Olyan naiv voltam, nem tudtam semmit a fizetős magánrendelésekről, meg orvosfogadásról, csak álltam ott csodálkozva, hogy itt a rendes rendelés, de nincs sehova kiírva, hogy terhesrendelés. Az orvosomnak meg nem akart leesni, hogy nála szülnék, hiszen a nővérem is nála szült, meg most már az anyukánk is hozzá jár. Meg aztán nyár lett, orvos és védőnő is szabadságon, teljesen elveszettnek éreztem magam. Féltem is, hogy valami fontos kimarad a vizsgálatokból, a protokollból, és nem fogok megfelelni.

És akkor egy vegetáriánus fesztiválon találkoztunk Ágival. Nagyon meg voltam illetődve, hogy személyesen vele beszélhettünk, és mondtuk neki, hogy itt állok 12 hetesen, immár mindenről lecsúszva. Ő meg azt mondta, hogy egyáltalán semmiről sem vagyunk lecsúszva. Aztán volt egy szervezett beszélgetés ott a fesztiválon, ahol nagyon forszírozták Ágit, hogy mondja el, konkrétan milyen egy otthonszülés, de csak úgy általában mondta, nem konkrétan. Pedig ez engem is rettenetesen érdekelt. Aztán amikor konkrétan levetítették a Nagykata című szülős filmet, akkor majdnem elájultam. Konkrétan.

Hát igen, a szülés maga elég félelmetesnek tűnt mindig is a szememben, pedig az anyukámnak alapvetően jó élményei voltak ezzel kapcsolatban, amiket még a beöntés, a katéterezés és egyéb nyalánkságok sem tudtak elhomályosítani. Minden esetre ő volt az, aki figyelemmel kísérte a híradásokat a mindenféle alternatív szülési lehetőségekről, és még bőven lány voltam, amikor megállapodtunk benne, hogy mindenképpen valamilyen függőleges pózban fogok szülni, hiszen igaza van Murphynek: hanyatt fekve még a teknősbéka is magatehetetlen.

Azt azért ő sem hitte volna, hogy otthonszülés lesz a vége, és a fesztivál után a neten az otthoni szülésekről készült képeket nézegetve bizony én sem. De az információs héten alapvetően megváltoztak az érzéseim. Csupa gyanakvás lettem a kórházi módszerekkel szemben, abban viszont biztos voltam, hogy Ágiékra nyugodtan rábízhatom magam, majd ők elvezetgetnek a szülés útvesztőin. Igen, szentül hittem, hogy együtt szülünk majd, így többes számban, persze a férjemmel és Ágiékkal. Hiszen együtt nem annyira félelmetes az egész, mint egyedül. Arra, hogy ezt a gyereket egyedül én tudom megszülni, legyenek körülöttem akárhányan is, pontosan az utolsó nyomás előtt jöttem rá.

Az történt ugyanis, hogy egy délelőtt komótosan, húszperces fájásokkal elindult a szülés. A férjemmel sétáltunk egy nagyot a hófödte környéken, szép volt, csend volt, ha jött a fájás, a férjembe kapaszkodtam. Aztán délután szóltunk Áginak, aki úgy ítélte meg, hogy ebből ma még nem lesz gyerek, pihenjünk, neki még színházjegye is van, utána beszéljünk megint. Csalódott voltam, és mérgemben elmosogattam. Aztán késő este már nem tudtam aludni, és zavart, hogy a férjem olyan jól hortyog mellettem, bár a fejemmel tudtam, hogy hagyni kéne pihenni. Felébresztettem, és hívtuk Ágiékat.

Persze, még mindig korán volt, bosszankodtam is miatta. Jött a javaslat, hogy próbáljak meg beülni egy kád meleg vízbe, a férjem meg kapott egy maroknyi homeopátiás bogyót, hogy azt adogassa nekem.

Ági el aludni, Judit üldögél, mi meg a fürdőszobában egész jól haladunk, bár a kád pici, alig van helyem átmozogni a fájásokat, és mintha még a víz is külön nyomná, szorítaná a hasamat. Megelégelem, átülök a labdára, és következik a kényeztetős szakasz: a férjem a derekamat masszírozza, a lányok meg a borogatást hordják a hasamra, és amikor a lábamat is megtámaszthatom Judit combján, akkor végül úgy érzem magam, mint egy királynő. Világosodik, érzem, ahogy Ágiék készülődnek az utolsó szakaszra.

De elérek egy pontot, amin nem jutok túl. Elméletben tudom, hogy itt jönnek a lelki problémák, vagy mások, amiken át kéne lépni, de én csak azt érzem, hogy leszakad a derekam a fájdalomtól, és nem jó sehogy sem. Se a kád, se a fekve kibírás mind a négy oldalon.

Ugyan szerettem volna négy gyereket, de örülök, ha ezt az egyet megszülöm valahogy. Soha többet! Ezt a kínt! Komolyan leszakad a derekam! Nem, én ezt nem akarom, vége, ennyi, történjen már valami, mondjátok meg, hogy kell kiszülni, vegyétek ki belőlem, valaki vegye ki, nem bánom, ha császár, csak legyen vége, feladom, félek.

A szívhanggal van valami, jobb lesz nekem a kórházban Ági szerint is. Úgyis jó kórház, az orvosról – akit minden eshetőségre készen azért felfogadtam – jókat hallott. A kocsiban lehúzott ablakkal, üvöltve bírom csak ki, csodálkozom, hogy nincs sziréna.

Amíg az orvosom megérkezik, az ügyeletes vesz kezelésbe. Szépen megkér, hogy vágjam magam hanyatt és vegyem a nyakamba a lábaimat és nyomjak. És én, bár tudatában vagyok, hogy ez a legutolsó dolog, amit akarok, engedelmesen hanyatt vágom magam, a nyakamba veszem a lábaimat és nyomok. Mint a birka, amit vágni visznek. Minden nyomásnál belém nyúl. Összeszedem magam annyira, hogy megkérdezzem, miért és mit csinál olyankor. „Csak nem gondolja, hogy valami huncutságot?” – szól a válasz, amiért, mint később kiderül, a férjem is szívesen orrba vágta volna, de hogy ott helyben még szóvá sem tette, azért még sokáig haragszom rá.

Az ügyeletes kimegy, maradunk az alternatív szobában, a közel sem alternatív testhelyzetben. Ez egy átjárószoba, az egyik végén bejönnek, a másikon kimennek. A nagy erőlködésben magam alá kakálok. Átjáróban jön egy nő, kedvesen tisztába tesz. Aztán jön egy másik, rám néz, döbbenten kérdezi: „Nem akar maga felülni?” Dehogynem!

Aztán az orvosom is befut, kapok szülőszéket, infúziót, CTG-t a hasamra, ami nagyon szorít, és mindenfélét kiír, amiről nem tudom, hogy jó-e vagy rossz. Ágit is beengedik! Ott figyel a sarokból, de nem túl bíztató az arca. Legalább ülhetek. A szülésznő utálatos. Az orvosom rendes.

Nem érzem, hogy nyomnom kéne, de azért csak kötelességtudóan nyomok minden összehúzódásnál. Persze, nem ordítva, hanem csukott szemmel meg szájjal, ahogy mondják. Nem is fáj különösebben, csak rettenetesen és állandóan feszít, és egyáltalán nem érzek semmi előrehaladást.

Olyan távoli minden, én megfeszülve nyomok, úgy érzem, pusztán hasizomból, az orvos meg a szülésznő meg a téli sítúrájukról diskurálnak. Olyan régóta megy már ez így, úgy érzem, sosem lesz vége. El vagyok csüggedve. Alig van valami erőm. Elsírom magam. És nem látom, csak érzem, hogy a férjem is mögöttem. Hát ezt meg hogy képzeli?! Így nem fogunk tudni szülni!!! Így aztán már teljesen magam vagyok! A feladatnak csak egy kis részét sem viszi helyettem senki.

És akkor a pillanat múlásában szinte megvilágosodom, hogy hát persze. A szülés egyedül az én feladatom. Nem is lehet senki másé. És akkor megszólal Ági, hogy a következőre kinn lesz a feje, vagy hogy már látszik a haja, simogassam meg. De az arca még most sem bíztató. Nem akarom megsimogatni, nem érdekel a haja, legyen már kinn és kész. A szülésznő vészjóslóan megjegyzi, hogy végig fog repedni a gátam, mégsem akarok gátmetszést? Ágira nézek segélykérően, az arca tele aggodalommal, csak rándít egyet a vállán. Rosszul esik, hogy nem segít. Nem akarok gátmetszést. Nagyon feszül, nagyon csíp, és nem tudok nem üvölteni. Végre kint van, végre, vége.

Az ölembe tesznek egy hamuszürke, mozdulatlan, csukott szemű babát. Szóval meghalt. Nem bírta szegény. De miért nem sürögnek-forognak, miért nem élesztik újra, mi ez a nyugalom? Leszívják. Semmi. Fújjak az arcára. Szóval nem halt meg. Itt a babám, akinek olyan óriási a kezén a hüvelykujja. Finoman fújom, szinte lehelem, a széltől is óvom. Ági szól, hogy erősebben. Na, jó, ha ő mondja. Az arcába fújok, erősen, és akkor kipattan a kék szeme és levegőt vesz és sír, és emberibb színt vesz magára. Olyan ez, mint amikor Isten megalkotta az embert a föld porából, és „lehelte orrába az élet leheletét”. Azért persze megkapta a 9/10-es Apgart.

A szülésznő hangja hatol át a minket körülölelő függönyön: „Bazd meg, befolyt a klumpámba a vére!” Igen, a gátvasalás után jön a gátvarrás. Közben didergek. A babánk is biztosan fázik, nem hagyja abba a sírást.

Én is sokszor sírtam még a két nap alatt a bababarát kórházban, ahonnan sebesre rágott mellekkel tértem haza, bár szerintük semmi gond nem volt a mellre tétellel. Arra is emlékszem, milyen félelemmel vegyes bűntudattal dobtam a szemétbe a hashajtót, amit búcsúzóul a kezembe nyomtak.

Kellett hozzá még néhány szülés, hogy hasonló helyzetben már rutinosan hazudjam be a hashajtóval kapcsolatos kérdésre a megfelelő választ. De ez már egy másik történet.

L. R. B.

Második szülésem > > >
Harmadik szülésem > > >
Negyedik szülésem > > >
Ötödik szülésem > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.