igaz történetek szülésről, születésről

1000. nap: Nem mondtam el senkinek, elmondom hát Áginak

1000. nap: Nem mondtam el senkinek, elmondom hát Áginak

Az utolsó babánkat nem terveztük, vagy legalábbis nem ennyire hamar, de semmiképp sem egy olyan időszakra, amikor nem lehet nyugodt körülmények között otthon szülni. Mert hogy szabályozás, az van, de engedély kiadva még nincs. Meg mindenféle rémtörténet is van, hogy kijön a rendőrség, meg a családvédelem. Meg hát, ha így bukunk, akkor nagyot bukunk mi is, meg a bába is. Valahogy mégis csak szülni kell.

Először Judittal beszéltem, aki addig Ágival együtt minden szülésemnél ott volt. Hamarosan lesz engedélye, hurrá! Egy hónap múlva újra beszélünk, húzódik az engedély, de néhány héten belül meg kell lennie…

Majdnem fél év múlva, még mindig engedély nélkül, a szülés előtt két hónappal, ha kétségbeesetten is, de végül kénytelen vagyok elfogadni, hogy egyre esélytelenebb az otthonszülés. A férjem újrakezdi a poénkodást, hogy „Majd beugrunk ide a sarki kórház ügyeletére, úgyis tudod, hogyan kell szülni, nem kell túlbonyolítani a dolgokat!” Ez rettentően rosszul esik, hiszen a legrosszabb álmaimat harsogja a fülembe, meg különben is, az én kontómra ne vicceljen. Meg, ha babonás volnék, hát ne fesse az ördögöt a falra, még a végén tényleg így történik. A félelmeink valóra válnak. Hát valóra is váltak.

De még nem tartunk ott. Most otthonszülés helyett Judittal a körülményekhez képest legjobb kórházi szülést szervezzük. Összehoz egy szülésznővel, aki nemrégiben az apuka mobiljának a fényénél segített egy szülésnél, kórházban. Hmm, ez nem indul rosszul. Valóban, szinte mindenre nyitott szakember, csak azt  nem szereti, ha valaki guggolva szül, mert akkor az neki nagyon kényelmetlen pozitúrát jelent. Különben, persze, Judit is ott lehet, hivatalosan dúlaként, valójában bábatársként. Szuper!

Egyetlen probléma, hogy pont karácsonyra vagyok kiírva. Azt a két napot ő bizony vidéken tölti a gyerekeivel, nem a szülőszobán. Emiatt nem nagyon aggódom, eddig se szültem sose „pontosan”, miért pont most? De azért persze a fejem belül ezt a dátumot visszhangozza, és a sarki kórház ügyeletes szülésznőjével hamarosan szenteste, vagy inkább szentéjjel kezdem meg a meccsemet.

De még nem tartunk ott. Most még a szuperszülésznő összehoz azzal az orvossal, aki mellett vállalni tudja a szuperséget. Kicsit késő van már orvosfogadáshoz, de háromórás várakozás után a magánrendelésen végre megbeszélhetem a doktor úrral, hogy igen, én tulajdonképpen otthon szülnék, csak a jelenlegi helyzetben ezt nem tudom vállalni, és hogy igen, én tulajdonképpen rögtön utána hazamennék, de végül is maradhatok egy napot, maximum kettőt, és akkor a tb is fizet a kórháznak, és az osztályos főorvos sem haragszik meg a nyakas kismama miatt se a szülésznőre, se a doktor úrra. A kiskönyvbe beíratom, hogy abba a kórházba vigyen a mentő. Még egy ultrahangot is megejtünk, és ezért már igazán el lehet kérni ennyi pénzt. A doktor úrral többet nem találkozom, hiszen a sarki kórház ügyeletén karácsony éjjelén nem ő teljesít szolgálatot.

De még nem tartunk ott. Most szülőszoba-látogatásra megyek. Nem a sarkiba, hanem abba a másikba, ahova beengedik a szülésznőmet. Rosszkor megyek, pedig telefonon megbeszéltem, mindegy. Beugró kérdés: „Tudja, mit kell a szülésre magával hoznia?” Lázasan jár az agyam, talán dekubituszt, vagy papírvattát, mert arra nincs pénzük? Illóolajok? Mert az alapban nincs? Esetleg hálóing, vagy enni-innivaló, mert itt azt is lehet szülés közben? Nem, nem, hanem kiskönyv, tb-kártya, stb. Kissé lelomboz a kommersz válasz, az idegenvezető szülésznőt viszont mintha felvillanyozná: „Ezt általában nem szokták tudni a kismamák.”

Innentől kezdve csak cicusnak szólít. Elsőre a megdöbbenéstől tátva marad a szám, a második alkalomnál felfogom, hogy most már ez a rendszer, egyben elhatározom, hogy én ennek nem akarok a részese lenni, és ha még egyszer lecicusoz, szólok. Nem kell sokáig várnom. „Legyen kedves, ne mondja azt nekem, hogy cicus!” Most ő döbben meg egy kicsit, de azért tisztességgel végigmutogatja a szobákat. A közös vajúdót, ahol egyhelyben kell ülni a CTG miatt, és ha mások is vajúdnak, akkor se férj, se dúla nem jöhet be. A „vizsgálót”, ami egy függönnyel van leválasztva a folyosó végén, és ha már a szülőszobán vagyok, akkor is ki kell ide jönni. A hagyományost, ahol a szülőágyon kívül alig van hely, és az ágy magasságát nézve azon tűnődöm, hogy ha véletlenül négykézláb szülnék, akkor hogy nem fogok leesni. És az alternatívat, aminek egy része raktár, és valami ízléstelen huzattal van behúzva az a néhány párna az ágynak nevezett, de legalább jó nagy dobogón.

A szememmel a konnektorokat keresem: hova tehetjük a rezsót, a fazékban a forró vizet a királynőknek kijáró borogatáshoz. Hát itt fogok szülni? Ide kell bevackolnom magam, hogy jól tudjak szülni. Párnahuzatot mindenképpen hozni kell!

Rossz érzéssel távozom. Csak nehogy foglalt legyen az alternatív, csak nehogy karácsonykor szüljek, csak nehogy ez a nő legyen akkor is itt. Lehet, hogy ő volt ott karácsonykor, de ez engem sajnos(?) vagy hálistennek(?), nem érintett.

De még mindig nem tartunk ott. Két héttel karácsony előtt fura érzésem van. Mi van, most akkor szülök? A babaruhák még nincsenek összekészítve! A férjemet ugráltatom, nagyon készséges, minden rigolyámat kiszolgálja. Az otthonszülős kelléklistával immár teljes a kórházi csomag, párnahuzat, az a bizonyos pohár is megvan, rezsót hozza a Judit. Na, mi van? Ja, hát ilyen a jósló fájás? Eddig még egyik gyereknél se volt!

Növekvő izgalommal telnek a napok. Már nem tervezek előre semmit. A férjemnél állandóan ott a telefon. Nagymamák ugrásra készen. Juditnak majd az első apró jelre csörgök. Hosszú az út neki, nekem meg sokadik szülés. Nem, nem fogok taxit hívni, mégis milyen ciki, ha ott megy el a magzatvíz. Jó lesz a mentő. Majd jó gyorsan mennek, úgyis félnek a szülésektől.

De tényleg, hogy fogok a mentőben utazni? Oda fognak szíjazni az ágyhoz? Muszáj lesz feküdnöm? Hogyan fogok tekeregni a fájások közben? És mi lesz, ha későn érkeznek? Egyáltalán, mikor hívjam őket, hogy ez az egész hercehurca ne zökkentsen ki a ritmusból? Ahá, szóval már ott tartunk!

Ott tartunk, hogy szombat este fura érzésem van. Úgy húz. Húzogat. Nem baj, ezeket a képeket még berakom ebbe a keretbe, mert ha most nem, akkor még egy fél évig megint nem. Biztos ez is csak jósló. Nem lehet az igazi, mert a szülésznőm még 24 óráig nincs Pesten. Lefekszem egy kicsit, attól majd elmúlik. Egy napig még kibírom. Nem, nem akar elmúlni. Egy kicsit még várok, aztán ha még mindig tart, szólok Juditnak. Hát ez csak egyre erősebb. Nincs túl késő? Még felébresztem. Na, jó. „Figyelj, Judit! Lehet, hogy szülök! Aaaahhh.” „Figyelj – mondja ő –, szerintem induljatok, én viszem a rezsót!” Oké, még meg kell várni a nagypapát, aki vigyáz a gyerekekre, aztán jöhet a mentő. Aaaahhh, jönnek a fájások, a falnak támaszkodom, ülök a vécén, közben öltözködöm, és – micsoda luxus! – a férjem adja rám és köti be a cipőmet.

Aztán hopp, ez a magzatvíz volt! Hol van már mindenki?! Végre befut az apósom, én gyorsan kiszaladok a folyosóra és az ablakból lesem a mentőket. Mikor jönnek már? És mi ez a hosszú szünet itt nálam? Na, végre a mentő is itt van, leszaladok a lépcsőn, és lent elkap egy fájás. A korlátba kapaszkodva, hátranyúlva vészelem át. Hát ez más volt, mint a többi. Tolófájás.

Jönnek már a nagydarab mentősök, piros és UV-sárga ruhában, az arcukat nem érzékelem. „Asszonyom, székelési ingere van?” Valahogy dühít a kérdés, miért nem az érdekli inkább, hogy melyik kórházba akarok menni? Ki lettem én okosítva, hogy a mentős alapesetben nem vizsgálhat, nem metszhet gátat és a köldökzsinórt sem vághatja el, de az most valahogy nem jut eszembe, hogy az is elő van írva neki, hogy tolófájásokkal irány a sarki kórház. Így hát gyanútlanul bevallom, hogy igen, van. „Asszonyom, tolófájásokkal csak ide a sarki kórházba tudjuk vinni!”

Egy pillanat alatt elönt a jeges rémület. Hogy én milyen naiv vagyok! Erre aztán nem számítottam! Hogy a mentő, az nem holmi taxiféle, ahol én vagyok a megrendelő, hanem bizony az egészségügy előretolt helyőrsége, a húsdaráló toldaléka. De szültem én már eleget ahhoz, hogy tudjam, mit akarok. Felveszem a kesztyűt. „Nem, én a másik kórházba akarok menni, be is van írva a kiskönyvembe! A sarkiba nem megyek!” „Asszonyom…” Közben az apósom is előkerül: „Elég egyértelmű volt a válasz, nem?!”, és a férjem is: „Jó, hát akkor hívok egy taxit!”. Én meg indulok visszafelé a házba („Asszonyom, ne forduljon vissza!”), de a következő tolófájás meggyőz arról, hogy nincs időm ugrálni, egy mozdulattal bevágódom a mentőbe, ledobom a télikabátot, lerúgom a bakancsot meg a nadrágot, és máris négykézláb vagyok az ágyon. Utánam kettő (vagy három?) mentős, és az ajtó bezárul. Még most is hallom azt a fémes hangot. Még vetek egy utolsó pillantást ki az ablakon. A férjem néz vissza rám, vigyorog. Ez megőrült!

Ahelyett, hogy padlógázzal a sarki kórház felé vennénk az irányt, a mentősök elkezdenek matatni. Kesztyűt húznak, és fél szemmel egy infúziós csövet is látok. „Mit akarnak azzal a csővel?” „Egyelőre semmit.” „Engedjék be a férjemet és adják oda a vizemet!” „Asszonyom, a férje nem fér be és vizünk sincs. Feküdjön hanyatt az ágyon!” Erősen kapaszkodom négykézláb az ágy szélébe. Tolófájás, ordítás. „Engedjék be a férjemet és nála van víz, adják oda a vizemet!” Megbeszélik, hogy nem látnak semmit, és érezhetően fogy a türelmük. „Asszonyom, forduljon meg, így nem tudom levezetni a szülést!” Na, ettől aztán a szőr is az égnek áll a hátamon. A fogam között sziszegem: „Nem kell levezetnie a szülést!” Hogy ez hatja-e meg, vagy más zökkenti-e ki az eredeti gondolatmenetéből, nem tudom, de végre elindulhatunk a kórházba, a sarkiba, a férjemmel és a cuccokkal együtt, és az óhajtott vizem is előkerül.

A kocsiban rugózás nincs, az biztos, és olyan hosszúnak tűnik az út, pedig csak ide megyünk, a sarokra. Közben a fájások, ordítok, iszom a vizet. Én négykézláb, a mentős mellettem. Egy éles kanyarnál megtámasztja a csípőm, hogy ne dőljek el, pont jó helyen tart, és érzem az erejét, erre a néhány másodpercre támaszkodom rá. Ez jó, ez az egyetlen jó. Megérkezünk, betolnak, megcsap a hideg, de nem rossz érzés. A liftben, mintegy búcsúzóul: „Asszonyom, most hány percesek a fájásai?” Komolyan, most sírjak vagy nevessek? De nem érek rá mérgelődni, nem kérdezek vissza, hogy miből gondolja, hogy van órám, vagy hogy fájás közben azt nézem, vagy ha nem nézem, akkor a fejemben számolom a másodperceket. Inkább felvilágosítom, hogy fogalmam sincs, de akkor kezdődik, amikor az üvöltés kezdődik, és addig tart, amíg az üvöltés tart, nézze közben ő az óráját.

Befutunk a szülőszobára, föl a szülőágyra. Változatlanul tartom a négykézláb helyzetet, kényelmes, és egyszer már bevált. A szülésznő elkezd veszekedni velem, hogy forduljak meg. Egy ideig tartom magam, aztán kezd elmérgesedni a helyzet. A szülésznő üvölt: „Forduljon már meg, négykézláb, összezárt lábakkal nem lehet szülni!!!” Nem, most nem vagyok abban az állapotban, hogy elmeséljem, hogy az előzőt pontosan ennyire négykézláb, pontosan ennyire összezárt lábakkal szültem meg, ráadásul nagyságrendekkel jobban éreztem magam közben. A hős férjem viszont bepróbálkozik: „A feleségemnek ez a negyedik szülése, biztosan tudja, mi a jó neki!” Mire a szülésznő: „És mit gondol, nekem ez hányadik szülésem?!” Na, jó, ezt az állást most feladom, megfordulok. A férjem gyengéden leveszi a szemüvegemet és könyörgő arccal azt suttogja: „Lazíts, lazíts!” Hát, erre majdnem elbőgöm magam. Hogy a francba lazítsak, amikor ezek itt a véremet és a húsomat akarják!

A szülésznő tovább utasítgat, hogy csimpaszkodjak a térdembe és egyszerre feszítsem szét magam. Ezt simán elengedem a fülem mellett, elég arra koncentrálnom, hogy hátulról megtámasszam magam, hogy valami olyan pozícióba kecmeregjek titkon, ami egy kicsit kényelmesebb. „Fogja már meg a térdét!” Majd hülye leszek! Miért gondolja azt, hogy föladom magam és befekszem egy teljesen instabil helyzetbe? Konstatálja, hogy kevés van hátra, és mint ha egy hisztis, megfélemlített első szülő nőhöz beszélne: „Segítsen ennek a babának, mindjárt kinn van a feje!” Közben kerít valakit, aki megfogja a térdem, úgy látszik, az ez irányú csendes ellenállásom szörnyen bosszantja.

Az utolsó pillanatban belém nyilall a gátmetszés lehetősége. Fogalmam sincs, mi itt a protokoll, vagy hogy ennek a szülésznőnek mi jár a fejében, ezért mindent beleadva az ujjammal fenyegetem és üvöltöm, hogy „Nincs gátmetszés! Nincs gátmetszés!” Úgy látom, megdöbben egy kicsit (talán nem tervezett semmi effélét), de azonnal rájön, hogy ezzel sakkban tarthat: „Rendben, de akkor azt csinálja, amit mondok!” Ha akarnék, se tudnék engedelmeskedni.

Jönnek a tolófájások, én ordítok, és kinn van a baba. Kifejezetten szőkén és az első babánkra rendkívül hasonlón, és én nyújtom a karomat, hogy adja már, de nem, még le kell szívni, megtörölni, talán a köldökzsinórt is most vágja el, aztán a szemembe hazudja, hogy már nem pulzált. Végre megkapom, aztán újra elveszi felöltöztetni. Szentségtörés. De legalább nem fürdeti meg.

És ezzel még nincs vége a harcnak. A Streptococcus-leletem a másik kórházban van (ott ez a szokás), tehát nincs nálam, tehát lényegében nincs is. Illetve van és pozitív. Ezért jár a babának az antibiotikum. Judit, aki a végszóra csak befutott, szerencsére kapja magát és elkezd telefonálgatni. Összehozza a sarki és a másik ügyeletes szülésznőt telefonon, akinek a sarki szerencsére elhiszi, hogy a leletem ott van és negatív. Még sincs szuri!

Aztán jön az ügyeletes orvos, aki a lepényt meg engem belülről nézegetve megállapítja, hogy nincs varrnivaló, viszont a méhemből a törölgetés közben nem jön ki valami, ezért kéri a küretkanalat. „Most feltárják a méhszájamat?” – jut eszembe a szakszó, és ezzel általános megrökönyödést váltok ki. „Mi maga, orvos?” „Nem, nem, csak…” – próbálja a hangulatot oldani Judit, akinek a kezét szorongatom, miközben dolgozik a kanál. Meg valahogy mantrázva nyögdécselek, ami szintén a tűréshatárt feszegeti. „Tényleg ennyire fájt?” – búcsúzik a doktor. Nem kifejezetten fájt, csak marhára kellemetlen volt, és nem tudom, mennyire volt szükséges. De ezekbe a részletekbe nem avatom be.

És most jön még csak a feketeleves: a csecsemőosztály! Azzal kezdődik, hogy első éjszaka benn akarják tartani a babát. Judit diplomáciai készségének köszönhetően a babát nem adjuk be, mellettem marad, és végre piheghetek egy kicsit. Jó érzéssel tölt el, hogy – az első szülésemmel ellentétben – most sok mindenben ki tudtam állni magamért, és Judit is azzal biztat, hogy milyen jól csináltam, hiszen csak tíz percet töltöttem a szülőszobán. Hát igen, innen is nézhetjük a dolgot, bennem azért egyre gyűlik a bánat.

Különösen, amikor a csecsemősökkel azon kell harcolni, hogy ne adjanak se tápszert, se cukros vizet a babának, és emiatt hülyének is néznek. Aztán állandóan mérik a vércukrot, és diadalmasan kiáltanak fel, amikor alacsonyabb a kelleténél. Úgy megitatják cukros vízzel, hogy egy jó adag vissza is jön belőle, és három óra alvás után úgy kell felráznom a gyereket, hogy szopjon egy kicsit. Aztán intenzív osztállyal fenyegetnek, ha nem itatom, és „ugyan, miért ne szopna, ha vizet is ad neki?”

Meg ott a légzésfigyelő, aminek szintén nem szabad jeleznie, különben megfigyelés! Meg az esti fürdetés (az elsőt elblicceljük), ami a csecsemőosztály zárt ajtaji mögött zajlik, általános gyereksírás közepette. Meg az első szobatárs, aki egész éjjel égeti a lámpát, és én nem tudok emiatt aludni. Meg a vécé, meg a zuhanyzó, meg a huzat, meg egyáltalán.

Amint van már újra gyerekorvosunk az ünnepek után, szó szerint futva hagyom el karomon a kisbabámmal ezt a helyet, és a kórház kijáratáig meg sem állok. A kerítésen kívül aztán fellélegzem.

Néhány hét múlva, az egyik első sétánk alkalmával egy mentőkocsi láttán rosszullét fog el. Percek múlva rakom csak össze, miért.

Bónusz

Ha már itt tartunk: a hazamenetel perdöntő kérdése szokott lenni, hogy „Volt már széklete?” Én az első adandó alkalommal azonnal rávágtam, hogy volt, a szobatársam viszont nem volt ilyen rutinos. Először kapott egy hashajtót, ami nem volt hatásos, aztán pedig egy olyat, ami mellett nem szoptathatott. Kötelességtudóan bevette azt is, és ugyanazzal a mozdulattal adta be a gyerekét éjszakára a csecsemősöknek.

És ha még mindig itt tartunk, álljon itt még egy történet. A második szobatársam programozott császárral szülte meg a hosszú évek óta áhítozott babáját. A műtét után ő és a párja a telefonjukon készített képeket nézegették a babáról (mert hogy a protokoll szerint a nő nem kaphatta a kezébe), miközben ugyanaz a baba ott feküdt a folyosó végén a csecsemőosztályon, talán éppen az anyukája után sírva.

No comment.

L. R. B.

Első szülésem > > >
Második szülésem > > >
Harmadik szülésem > > >
Negyedik szülésem > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.