igaz történetek szülésről, születésről

991. nap: Ping (kórház)-pong (otthon), aztán végül labda (Ambrus)

991. nap: Ping (kórház)-pong (otthon), aztán végül labda (Ambrus)

Leírtam Ambrus születésének történetét, azaz egy kisregényt, ezért csak az olvassa, akinek van hozzá türelme és ideje.

A történetben szereplőknek hálásan köszönöm a segítséget!

A Civilek Éjszakáján ellátogattam a Pepita Oféliába, ahol a Születésház Egyesület tartott beszélgetést, természetes szülés témakörben. Találkoztam egy nagyon helyes nővel, Ágival (ebben a csapatban mindenki Ági?), aki mint kiderült, hivatásos dúla. Bár hosszan beszélgetni nem tudtunk és a programon se tudtam maradni, egy névjegykártyával távoztam.

Eltettem még egy kiadványt, amelyet Feldmár András neve fémjelzett, az ebben olvasottak, megmondom őszintén, kissé megrémisztettek. Az a része, hogy mennyire rászállnak a hatóságok az otthonszülőkre (bár később megtudtam, ez nem pont a mai helyzetet tükrözi). Így jó pár hétig, hónapig nem történt előrelépés a témában, viszont időközben elköltöztünk Pestről. Később olvastam még egy bábapraxisról is, és fel is hívtam őket, hogy találkozót beszéljünk meg, de ez végül elmaradt, és írtam nekik, hogy szerintem én ezt a szülésemet még nem otthon fogom megélni… Talán legközelebb.

Az itteni védőnő közben megijesztett a helyi kórházzal kapcsolatban, ezt tovább tetőzte több anyuka negatív véleménye is… Pedig a szülőszobán tett látogatás és Anikóval, a vezető szülésznővel folytatott beszélgetés teljesen pozitív élmény volt.

Egy, az előtörténetemben szereplő „betegség” miatt ekkor még olyan megoldást kerestem, ahol biztonságban érezhetem magam, és senki nem fog gyógyszerekkel fenyegetni a szülést követően. Így merült fel egy budapesti kórház, ahol a nagyobbik fiammal egy baba-mama program részesei voltunk. Ez nem egyezett azzal a kórházzal, ahol őt szültem anno, és amely intézmény akkoriban a leghaladóbb szellemiségűnek volt mondható, mert állítólag már ott is más szelek fújnak… Ezért az a verzió most fel se merült.

A kedves doktorbácsim szerint a szülést alapvetően nem a szülészorvos, hanem a szülésznő (vagy bába) vezesse le, orvosra csak komplikáció esetén van szükség, és a legfőbb szempont, hogy a nő adott közegben, adott személyek mellett (akit szerintem lehetőleg már ismer és odabízza magát) biztonságban érezze magát. Én ugyanígy érzem helyesnek.

Egy napon elém került egy rövid szüléstörténet a neten angol nyelven, azzal a megjegyzéssel, hogy de jó volna, ha valaki lefordítaná. Gondoltam, miért is ne, nem volt hosszú a szöveg. Egy amerikai nő írta, aki megküzdött a szokásos „jótanácsokkal”, miszerint fájdalomcsillapítók és oxitocin nélkül nem fogja bírni a szülést, sőt az orvos még a hüvelyi szülést sem támogatta esetében, ő mégis így akarta. És végig hű maradt az elképzeléséhez. Majd 15 órányi vajúdás után (amiből, ha jól emlékszem, tízet otthon töltött) világra hozta négykilónyi babáját, beavatkozásmentesen. Azt írta, hogy erősnek érzi magát, hogy végig tudta ezt csinálni. Elismeréssel olvastam és fordítottam magyarra az írását. Ez tényleg kemény csaj, gondoltam.

És akkor felderengett bennem Áginak, a dúlának a képe, hogy újra felhívom találkozó ügyében. Így is lett, és az első verzió szerint a baba-mama program kapcsán érintett kórházba mentünk volna együtt, de mivel az ottani szülész közölte, hogy a vezetőség nem támogatja a „dúlás” szülést, sebtiben átpártoltam a bababarát, és Pesten jelenleg leginkább nyitott intézmény felé. Találkoztam is ott egy szülésznővel, aki vállalta volna az ügyemet, dúlástól és 31 hetesen megismerkedve is.

Ági mondta, hogy jó lenne, ha részt tudnék venni az  információs héten, amely felöleli a szülés témakörét, és ha bármi kérdésem van az ott elhangzottakon túl, akkor neki csak ki kell egészítenie. Először azt gondoltam, hogy szültem már, akkor biztos tudok mindent, amit kell… De aztán csak elmentem, és sok olyan új információ hangzott el, ami nekem új vagy érdekes volt szülés, terhes-, illetve csecsemőgondozás vagy akár a szoptatás témában.

Az egészről kialakult bennem egy kép, ami nagyon bensőségesnek tűnt, megnézve egy otthonszülést bemutató videófilmet is, eldöntöttem, hogy én is így akarom. Még épp időben voltam ahhoz, hogy ezt legális formában, hivatásos bábákkal megtehessem. Lepapíroztuk, amit kellett, és konzultáltunk, találkoztunk több ízben is Ágiékkal, illetve a szükséges vizsgálatok is lezajlottak.

Az óriási havazás idején volt is egy kósza gondolatom, hogy de jó, hogy nem indultak fájások, mert még csak 35 hetes terhes voltam, és a faluból se ki, se be nem lehetett volna mozdulni. Koraszülés esetén pedig ugye nem is szabad itthon szülni.

Aztán jött egy újabb havazás, ami nálunk három napig tartott, és az első éjszaka arra ébredtem, hogy fájásaim vannak. Két órát aludtam, kétszer is beültem a kádba, amire enyhültek a fájások, szóval megnyugodtam, hogy csak jóslók. Azért mindenképp akartam egy vizsgálatot másnap reggel, hogy minden rendben van-e.

Hajnalban egy hirtelen hányás megijesztett, hogy akkor most csak beindult a dolog? Berohantunk táskástól a kórházba, a területileg illetékesbe, ahová a CTG-vizsgálatokra is jártam a későbbiekben. A szülőszobán csengettünk fél hat-hat lévén, a szülésznő megkérdezte, hogy mit szeretnénk. Engem meglepett ez a kérdés, főleg az, amikor Márta, a szülésznő azt mondta, hogy ha már panaszokkal jöttem, nem mehetek el, csak saját felelősségre. Megvizsgáltak, de a méhszáj még zárt volt, így a doktor se ragaszkodott hozzá, hogy bent tartsanak, mondták neki, hogy alapvetően otthonszülést tervezek, mérlegelte, hogy mi legyen, aztán mondta, hogy menjek haza, ha bármi gond van, akkor jöjjek vissza, ebből órákon belül nem lenne semmi.

Mondtam Péternek, hogy kérjen aznapra egy nap szabit, hadd pihenjek egy kicsit, hiszen ha egyedül vagyok Mátéval, nem biztos, hogy lesz rá lehetőségem. Előző nap jelentette be épp a főnökének, hogy most már bármelyik nap esedékes lehet a baba érkezése, számítsanak rá, hogy akkor majd apaságira megy, és ha lehet, összesen három hétig otthon maradna. Szóval, másnap reggel együtt mentünk be a munkahelyére, hogy elintézze, ami fontos, és utána hazajöjjön velünk.

Mátéval vártunk rá egy szobában, aztán amikor sokáig maradt, felmentünk szólni, nehogy ebből gond legyen, akkor inkább mások értünk jönnek… Nem sokkal később jött ki a főnökeitől olyan ábrázattal, hogy nyomban tudtam, valami rossz történt. Mutatta a felmondási papírját. Ránéztem arra a szerencsétlen főnökre, és kiröhögtem, hogy ez egy vicc, ugye? Nézzen rám, a kórházból jövünk épp… Ezt pont a „szülés” napjára kellett időzíteni?! Még neki állt feljebb, hogy a férjem tehet róla és a többi. Öt hónap után tették ki, nyilván sokba került egy pályakezdőhöz képest, és hát, ha nem látástól mikulásig dolgozik hű rabszolgaként, hanem épp három hét szabira készül, az eléggé fájó dolog lehet egy szűkmarkú vezetőség számára. Emberségről akkor már szót se ejtsünk, hogy a kilenc hónapos terhes felesége és a fia előtt úgy rakták ki, mint macskát …ni. A géphez már le se üljön, adja vissza a kulcsait, papírozás, elszámolás a felmondási időt se kell letöltenie, magyarul be ne tegye a lábát még egyszer ide.

No, ennyit a háborítatlan szülésről, gondoltam akkor, 36 hetes terhesen. Egyrészt ezt lelkileg is feldolgozni, másrészt az otthonszülést is meg kell fizetni, hiszen ez nem egy tb által támogatott forma, az engedéllyel rendelkező bábáknak is adózni kell stb., tehát nem kevésbé kerül sokba, sajnos. El is mondtam Áginak, a bábának, hogy akkor ezt most hagyjuk. Ez neki is nyilván kellemetlen volt, hangsúlyozta is, hogy ne anyagi okokból döntsek így.

Aztán „bedurrant” az agyam. Na, nehogy már egy ilyen szemétség miatt mondjak le egy fontos és nem mindennapi esemény otthonos megéléséről. A felmondást követő nap volt Péter születésnapja. Akkor azt hittem, erre az alkalomra érkezik majd a pici, de nem.

Aztán jött egy melegfront, kisebb viharral, ami újra fájásokat hozott. Riasztottam Ágit, a dúlát, meg még valakit, Krisztát, aki időközben felajánlotta, hogy szívesen segít, ha tud, és szóltam Áginak, a bábának is, de ő rutinosan azt mondta, hogy maradjunk kapcsolatban, ők készenlétben állnak, hívhatom, ha erősödnek a fájások, de a hangom alapján ez még nem egy sürgős helyzet… Persze, bármikor sürgőssé válhat.

A fájások aztán elsimultak, Ági egy játszószőnyegen húzta meg magát éjszakára, Krisztáék a nappaliban. Megvolt a főpróba. Ráadásul ez a szülinapom és Máté szülinapja körül történt, mindig valamilyen alkalmat láttam benne, majd most jön, vagy most… De nem.

Aztán jött a földrengés, ami még erősebb fájásokat produkált, már én is „rutinos” voltam… Csak dúla Ágit és Krisztáékat riasztottam, hogy szeretném, ha jönnének, hogy ne legyek „egyedül”, ha helyzet van. Nevettek, hogy nekem földrengés kell ahhoz, hogy szüljek?! Aztán a főpróbát is megismételtük. Másnap mindenki hazament. Máté ekkor is, csakúgy, mint előzőleg, roppantul örült a vendégségnek.

Aztán megint teltek a napok, már minden nap jártunk CTG vizsgálatra, mert betöltöttem a 40. hetet. Nagyon „kikaptam”, hogy kihagytam előzőleg két kontrollt is, de innentől megfogadtam, hogy „jó gyerek” leszek és szót fogadok.

Nagyon érdekes volt a kórház ambulanciáján újra és újra látni ugyanazokat az arcokat, sokan voltunk túlhordással, óriási pocakkal, a babák bent csücsültek a nagy napra várva… Meg voltam róla győződve, hogy biztos jön majd egy nagy rakéta, amin „csücsül” egy sereg babóca, és egyszerre időzítenek majd. Úgy képzeltem, hogy a szülőszobán tumultus lesz, mindenfelé szülő nők fognak vajúdni… Ezért még mindig jobbnak láttam otthon maradni, nyugodt körülmények között.

Aztán a 41. héten éreztem, hogy a gyerek nagyon „produkálja” magát a CTG-gépre. Persze, mert zavarja, azt mondják… Nem jó neki, hát lehet, de mindenesetre – mondtam is a nővéreknek – hogy ezt a produkciót direkt nekik tartogatja minden nap, olyan lóversenyeket rendezett bent, hogy csak ámultak a görbe láttán.

Egyre-másra ismertem meg anyukákat a vizsgálatok alkalmával, és feljött bennem egy érzés, hogy milyen „buli” lenne, együtt bent tölteni ezt a pár napot, ha mégis kórházi szülésre kerülne sor. És akkor eljött az a pont, hogy emellett döntöttem. Ping újra. Azaz kórházban szülünk, akármi is lesz. Nyilván zavart az is, hogy Pesttől 50 km-re vagyunk, nem tudom, mikor hívjam vagy ne hívjam őket, nehogy magunk maradjunk a nagy napon… Na, de ez se jó, két téves riasztás, ők is szervezzék úgy a programjukat, hogy tudjanak jönni.

A terminus betöltését követő egy hét alatt – amíg ugye rendszeresen, naponta jártam CTG-re – azt tapasztaltam, hogy a tavasz beköszöntével a kórháziak is (nővérek, orvosok is) kivirultak. Kedvesek voltak, s bár tudták, hogy én vagyok a vakmerő otthonszülős, többnyire előzékenyen viselkedtek. A 41. hét betöltésekor főorvosi vizsgálatra került sor. Előző nap mondtam Áginak, a dúlának, hogy szeretném, ha ő vinne be reggel, de nem volt alkalmas neki a kora reggeli időzítés, így Péterrel és Mátéval mentünk, ahogy eddig is, Ági pedig később becsatlakozott. A vizsgálaton a doktor bácsi megkérdezte, hogy beleegyezem-e, hogy hétfőn beindítsák a szülést (egyébként már akkor több mint egy hete egyujjnyira nyitva volt a méhszáj), és én mondtam, hogy igen – valóban ez volt bennem is az a pont, amíg még kitartottam volna.

Ági odaért a vizsgálatot követően, aztán még flowmetriát is végeztek, és laborba küldtek. A fiúk hazamentek, mi is, amikor már mindent elrendeztünk. Megebédeltünk együtt, vártam, hogy erősödnek-e a fájásaim, amik voltak… De már ki foglalkozik vele, amikor lassan egy hónapja ez megszokott volt?! Ági elment ebéd után, mi pihentünk. Ittunk egy pohár sört Apival, és akkor – du három óra körül – éreztem, hogy valami nem oké, vagyis más. Pakoljunk, menjünk be, mondtam.

A szülőszobán csengettünk, ismét megkérdezték, hogy mit szeretnénk. Mondtam, hogy valami van, nézzenek meg, mire a nővér közölte, hogy korai volt bejönni (minek jöttem?), így bent fognak tartani egész hétvégére. Igen? No, mindegy, gondoltam, lehet, hogy kell az ihlet vagy a női energia, ami a bent fekvő nők közt van… Apa is morcos volt, hogy akkor bent leszek egy hetet? Menjetek haza, hagyjatok, és úgy hátradőltem, valószínűleg lélekben is. Kiszakadtam a megszokottból.

Este kilenckor éreztem, hogy valami mozgolódik… Nem igazán aludtam éjszaka, figyeltem, hogy múlik-e, de maradt a rendszeresség. És akkor, 11 óra tájékán írtam Gabinak, hogy ha van kedve, jöjjön be (előző nap ő vetette fel), és legyen a dúlám.

Aki már szervezett életében programokat, az tudja, hogy milyen fontos az időzítés. No, itt két főpróba után – valljuk be, kell is ennyi egy jó produkcióhoz – minden stimmelt. Gabival SMS-ben kommunikáltunk éjszaka, és végül az általam megjelölt időpontban, hajnali négyre kint ült az előtérben, és várt… 5.15-kor az orvosi vizsgálat is megtörtént, és megerősítette, hogy irány a szülőszoba.

Márta, a szülésznő fogadott minket, aki egy hónappal korábban is ügyeletben volt, amikor berohantunk. Mondta, hogy nem akar elkeseríteni, de itt még délutánig-estig nem igen lesz gyerek. Én Gabinak egész délelőtt azt hajtogattam, hogy 10-12 órára megleszünk. Pedig akkor még valóban nagyon jó hangulatban, viccelődösen telt az idő, nem is vettem komolyan, hogy ez még úgy igazán fájni fog. Könnyű szülés lesz, erre készültem…

Körülnéztünk a szülőszobán, volt fitball, egy kanapé-fotel szerűség, és egy tüskés labda, amin nevettem, hogy ezzel fogunk játszani majd? És a végén, ez a labda tette az egyik legnagyobb szolgálatot. Mert, hogy Gabi ezzel masszírozta az egyre jobban fájó derekamat. Vajúdás közben beszélgettünk, a sajgó – vizesedő – bokámat és lábszáramat masszírozta, Péter időnként bejelentkezett, hogy mi a szitu, minden jól alakult.

Aztán valamikor dél tájban Gabi elindult a patikába, hogy hozzon gumicukrot, valami minimális harapnivalót, mert a reggeli már rég volt… És ekkor elromlott a gyerek szívhangja. Jött a nővér, a szülésznő, végül a doktornő, és nem tetszett nekik, hogy egy ideje 180-190 körül van az érték. Én pedig éreztem, hogy a bennem végbemenő „belső utazás” zajlik, amiről Ágiék meséltek, és hogy ezek a gondolatok, amik a szívhangot is felkavarják… Mit csináljak velük? Nem akarok rosszat a gyereknek.

A doktornő kérdezte, hogy nem volt-e fertőzésem… Nem, mondtam, nem tudtam, milyen fertőzésre gondol… Láttam rajta, hogy ez nem oké, mondta is, vagy ha nem ő, akkor Olga, hogy ha ez tartósan így marad, akkor irány a műtő. És akkor jött egy nagyon erős gondolat, hogy azt nem szabad, mert onnan csak az egyikünk jönne ki élve…, hogy ez honnan és miként merült fel bennem, nem tudom, de biztos voltam benne.

Mindenesetre Gabi visszaért, és mondtam neki, hogy most imádkozzon ő is, jobbat nem tudunk, én is azt teszem. Aztán elmesélte, hogy nála is ez volt, nyugodjak meg, és hogy minden rendben lesz. Szépen visszaszállt rám a nyugalom, a szívhang is rendbe jött, mire a doktornő visszaért a műtőből. Mondta, hogy ez volt a szerencse, mert a másik sürgős műtét volt, különben lehet, bevitt volna…

Ezután a fájások bedurvultak. Egy idő után már rászóltam Gabira, hogy ez már nem vicces! Ő meg mondta, hogy ez jó jel… És akkor fitballra ülés, ringatás, derékmasszírozás, meleg zuhany, semmi sem segített, csak enyhített már a kegyetlen fájdalmakon. A doktornő megkérdezte, hogy kérek-e oxitocint, mire mondtam, hogy NEM. Oké. Természetes tempóban akartam folytatni, előzőleg csak izomlazítót kaptam a fenekembe.

És mivel ugye ők egy méhen belüli fertőzésre gyanakodtak, mint kiderült, megkérdezték, hogy adhatnak-e be antibiotikumot. No, nálam az antibiotikum kiveri a biztosítékot, de az a gondolat, hogy ha esetleg nekem nem, de az újszülöttnek majd adnak, ha gond van, az még inkább… Úgyhogy bólintottam. Amikor jött a fiatal doktornő, hogy megkérdezze az Augmentinre nem vagyok-e allergiás, már nem voltam túl kommunikatív… Mit tudom én, mondtam… De neki muszáj tudnia, mondta szegény. Hívd fel anyámat, Gabi, mondtam két iszonyú fájás közt. Szinte folyamatosan jöttek már a fájások. A válasz „nem” volt, a doktornő be akarta adni a fecskendővel a csuklómra felerősített branülbe a szert, de olyan nyomás volt benne (vagy bennem?), hogy szanaszét spriccelt az egész… Mondtam, hogy elég ennyi, jó lesz.

Aztán már sehogyse’ bírtam, feküdni akartam fel az ágyra, mint Máté szülésekor, de Olga mondta, hogy az nem olyan jó ötlet, elhúzhatja az időt, jobb lenne, ha kihasználnánk a gravitáció előnyeit… Sétálgatni vagy állni lenne jó, venni egy meleg zuhanyt… Ja, ha lenne hozzá erőm. A szülőágyra feltápászkodtam négykézlábra, úgy viselhető volt, gondoltam, nyernem kell egy kis időt…

És akkor három óra tájékán vizsgálhatott a doktornő, hogy most kábé három és fél ujjnyi… Micsoda?! Még el se tűnt a méhszáj? Na, ne! Nem bírom tovább!

Olga mondta, hogy a gyerek nagyon a bal oldalamra fordult be (ez látható is volt), onnan kellene kicsalogatni, most tényleg jó lenne egy meleg zuhany. Alig bírtam a fürdőig eljutni. Már kellett Gabi támasztékként. Mire visszaértünk, az alig két méterre lévő szobába, ordítottam a fájdalomtól. Mikor jönnek már, kérdeztem Gabit. Megnyugtatott, hogy jönni fognak, ha a hangom alapján szükségesnek látják…

Jöttek is. No, akkor egy kicsit még kézzel segítettek elsimítani a méhszájat, és a szomszéd szobában történt szülést követően (alig pár perc eltérés lehetett köztünk) jöttek vissza hozzánk. Nem szabad nyomnom, mondta Olga, mert már ödémás a méhszáj… Ha nem bírja, akkor műtét. Már megint?!

Csak vegyek mély levegőt, tartsam bent és fújjam ki jó hosszan. Gabi hozzátette, hogy mintha egy aranyfonalat fújnék ki. És bevillant, hogy anno kismamajógán ezt gyakoroltuk, de ebben soha nem hittem, most pedig működött. Olyan hosszú aranyfonalat fújtam képzeletben, szinte nem is volt vége… (Gabi szerényen ötmétereset javasolt.)

Olga mondta, hogy gátvédelmet akarnak csinálni, a doktornő kérdezte, hogy akarok-e gátmetszést… És kitört belőlem, hogy most azonnal csinálja meg a gátmetszést! És akkor egy, kettő kitolás, semmi… Nem bírom nem nyomni, jöjjön ki… Három és négy, zihálás. Nem jó, nyugodjak le. Mély levegő, és ötre kislisszant a pocakból. Ez egy olyan furi érzés. Olyan jó!

Nem sírt szinte percekig, már én is megkérdeztem, hogy minden rendben van-e… Csak pihegett. A köldökzsinór rövid volt, a feje és a vállai nagyok… Hát, mondta Olga, nem csodálom, hogy megszenvedett… Mondtam, hogy 3,8 kilóra saccolom. Lemérték: 3,81 kilós volt. Hálát mondtam mindenkinek, aki ott volt és segített. Percekig csak azt hajtogattam, hogy „Jaj, Istenem, jaj, Istenem!”.

És akkor kiugrott belőlem, amikor kérdezték, hogy mi legyen a neve… Ambrus. De tegyék hozzá, hogy György. A Fejér Megyei Szent György Kórház dolgozóinak tiszteletére és hálám jeléül.

A belső utazás nagyon mély, de szépséges volt.

Az utolsó hetekben találkoztam többször a felhívással a neten, hogy Ágiék gyűjtik a szüléstörténeteket ambuláns szülés kategóriában is, amire itthon nem igen van példa. Nem terveztem, hogy ambuláns lesz. Szombat délután szültem, és kedd délelőtt lett volna hazaengedés. Hétfőn délelőtt volt bennem egy gondolat, hogy milyen jó lenne az estét már otthon tölteni… Eddig jó volt, pihentünk, kellett is, de most már hiányzik a család, és a kedves szobatársak is elmentek. Akkor kiderült, hogy elfeledkeztem róla, ma van Apa névnapja is. Hú, milyen meglepi lenne! Hívtam a multifunkciós Gabit (aki másnap a tejfakasztót is megtartotta Apával), haza tudna e vinni minket délután. Mire a vizsgálatok lezajlottak, a papírokat, zárójelentéseket elkészítették, és mi is összepakoltunk, átöltöztünk, addigra oda is ért. Ismét jó időzítés…

Azért először keresztbe állt ám a szeme a nővérnek, a doktornőnek, hogy miért nem várok holnap délelőttig, mit akarok… De mondtam, hogy ez csak egy kérdés részemről, és csak akkor mennénk, ha minden rendben van. Anikó ismét segített. Márta is nevetett, hogy hallom, Apának névnapja van… A gyerekorvos elmondta a lehetséges kockázatokat, de mindent rendben talált a picinél, az én sebem is szép volt, úgyhogy eljöhettünk. Másnap reggel a védőnő és a gyerekorvos is meglátogattak minket, szóval az aznapi kontroll is megtörtént.

Hála és tisztelet a haladó szellemiségű Szent György Kórháznak, mert szerintem is „középúton” van az optimális megoldás. Szükség van a lelki biztonságra és erre a belső élményre, amit szülés közben átél(het)ünk, de adott esetben az intézményi vagy technikai feltételekre is. Kompromisszum. Középút. Mindkét félnek szüksége lenne a másikra, kiegészítve egymás értékeit.

K. K.

Máté > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.