Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 718. nap: Az első gyerek misztériuma (Emőke)

718. nap: Az első gyerek misztériuma (Emőke)

Megjelent: 2012. szept. 22.

Emőke a múlt héten volt hétéves. Ez a történet több mint hét éve kezdődött. Emlékszem, akkor, a szülés után hatalmas vágy buzgott bennem, nagyon le akartam írni a szülés történetét, valami egészen furcsa misztériumot sikerült megélni. Világgá akartam kiabálni a csodát! Aztán egy weblap még készült, ahova az aktuális fotók még sokáig felkerültek, még egy-két írás is összejött a weblapra (Emőke önéletrajza két hónapos korában), de a babaprojekt adta új helyzet sok mindent elmosott, az írást is. Így hét év távlatából csak képfoszlányok jutnak eszembe. Hosszú hónapok óta, talán már egy éve készülök leírni ezt a történetet, de sehogy nem tudtam magam rászánni – alig emlékszem valamire. Aztán ma este beszélgettem valakivel, valami egészen másról, aminek hatására bevillant pár kellemes kép.

Majdnem nyolc éve kezdődött. Kicsit viccesen, és minden szempontból kicsit ránk jellemző módon. Én vakon kergettem a munkát, a házfelújítást, miegyebeket, Era pedig egyre furcsábban viselkedett, de azért türelmesen tűrte türelmetlen kirohanásaim. Kis semmiségekért sírva fakadt, ha kocsival idegesen cikáztam a városban, láthatóan rosszul érezte magát (de nem szólt), menet közben térképet már abszolút nem tudott nézni, mert egyből hányingere lett (de nem szólt, csak nem nézett térképet). És a többi, amiből a vak is látja, mi a helyzet. A vak igen, az látja…

Egyszer egy öreg ágyat a padlásunkra kellett volna felvinni. Kiráncigáltam az ágyat a padlásfeljáróig, aztán mondom, ahogy szoktuk, fogja meg az egyik végét, tolja, én meg felhúzom. Megfogta, tolta, de valahogy úgy ímmel-ámmal. Akkor már hat éve ismertem, tudtam, hogy nem így szokta, tud rendesen is dolgozni, most meg csak mímeli, hogy segít. Bedühödtem, felrántottam a padlásra egyedül az ágyat. A franc se érti ezt a nőt, mi ütött belé.

Aztán eljött a karácsony este. Pár kommersz ajándék, ing, meg ilyesmi. Era mindig gyönyörű kézműves meglepetéseket készített, kicsit furcsálltam a dolgot, de azért szép szorgalmasan felbontottam mindent. Aztán azt mondja, ott, bent, a fa alatt, leghátul, még van valami.

Egy pici kis doboz volt. Azt mondja, most ebben van, amit ő csinált, de igazából azt, ami a dobozban van, nem csinálta, az csak egy fénykép róla, és még nincs is teljesen készen. Gondolkodom, próbálok találgatni, valójában azonban fogalmam sincs, mi lehet benne. Már bontogatom, amikor azt mondja, én is segítettem benne. Még mindig a vak értetlen férfi szerepében ücsörögök. Aztán kinyitom a dobozt. Egy fotó. Mármint egy ultrahangfotó. És pengeéles eszemmel azonnal megértek mindent – így két hónap után.

Valahogy így kezdődött. Ekkor még nem tudtuk, hogyan és hol szülünk. Több barátomnak volt ekkor már több Geréb Ági mellett született gyermeke, volt, akinek ekkor már öt volt, és mind Ágival szülte. Korábban voltunk már egy pénteki információs esten, de jóformán semmit sem tudtunk az otthonszülésről, csak a barátoktól voltak szubjektív képeink.

Elment hát Era az Ágiék által tartott információs hétre. Bár a hét üzenete az volt, hogy nem otthon kell szülni, hanem ott, ahol az anya biztonságban érzi magát, a hét alatt eldőlt Erában, hogy ez egy jó dolog, ő otthon szeretne szülni. Sőt, az is, hogy kit szeretne segítőként Ági és maga mellett tudni: volt valaki az információs hetet tartók közül, akiből egy nagyon furcsa belső nyugalom és szeretet áradt. Nekem az első benyomásom az volt, hogy olyan, mint egy mosómaci, de aztán Era komolyságra intett. Szóval, volt valaki, akiről tudtuk, hogy igen, neki kell ott lennie.

Titokban tartottuk mindenki előtt a döntésünket. A család előtt, a szomszédok előtt, a munkahelyünkön. Csak az igazán közeli barátok tudták. Akkor nem voltam biztos benne, hogy jó dolog így titkolódzással menni bele a szülésbe. Így utólag (újabb két várandóssággal a hátunk mögött) már biztos vagyok benne, hogy jól tettük, sok olyan negatív hangot sikerült távol tartanunk, ami egy első babás, ezer félelemmel teli anyát még inkább elbizonytalaníthatott volna. Volt részünk bőven ezekből a hangokból a második és a harmadik várandósság alatt, de ez már egy másik történet, inkább egy pszichológiai vagy egy szociológiai cikket lehetne írni erről a kérdésről.

Közben Era a biztonság kedvéért választott egy szülész-nőgyógyászt is, arra az esetre, ha baj lenne. Fiatal volt még, tiszta lelkű, így korrekten elmondta, hogy gondolkodik az otthonszülésben. Cserébe nagyon gorombán lehordta a doktornő a felelőtlenségéért, aztán hozzárakta, hogy augusztusig szüljön, mert augusztus elsején ő szabadságra megy. Becsületére legyen mondva a doktornőnek, a későbbi találkozásokkor többet nem hozta szóba az otthonszülés kérdését, teljesen normálisan bánt Erával.

Teltek a hónapok, Era szépen gömbölyödött, minden stációt végigjártunk, amit egy rendes első gyerekes családnak végig kell járnia. Nagy fejtörések a névválasztás körül, Erának babaruha-gyűjtögetés, innen egy zokni, onnan egy rugdalódzó, ez a sapec de cuki, az a póló de aranyos stb.

Nekem pedig valamilyen férfias sport, ahogy ez szokott lenni a célegyenesben. Én nem a házfelújításba vágtam bele (az már pár éve egyébként is folyt, meg kifesteni azért mi is kifestettünk), és nem is a babaszoba-építésbe. Én a földön alvást láttam egy feltétlen megoldandó problémának, és egy franciaágy készítésébe fogtam. Becsületemre legyen mondva, nem ez volt az eredeti szándékom: ekkorra már hallottam az apukáknál ilyenkor kitörő alkotási lázról, és el akartam kerülni a dolgot. Ezért egy helyi mesteremberrel akartam csináltatni egy ágyat, de a helyi mesterek olyan arcátlan magas árakat mondtak (többen is, egyik a másik után), hogy a végén felülkerekedett bennem a düh, és inkább én készítettem el. Volt, aki szerint semmi gond a földön (ágybetéten) alvással, ő is ott szülte több gyerekét is, és persze volt, aki azt sem értette, addig hogy tudtunk ágybetéten aludni. Nekünk így utólag nagyon bejött az ágy, mind a három gyerek születése közben fontos szerep jutott neki.

Szóval, elkezdtem dolgozni (mérnökemberként persze papíron, abból nem lehet baj). Közben Era a rend kedvéért elment az el nem kerülhető vizsgálatokra, de a lehetőségekhez mérten tényleg a lehető legkevesebbre. Lélekben azonban egyre jobban bezárult, egyre inkább a baba és a szülés körül járt a feje (amiből ezek az orvosoknál tett budapesti kirándulások feleslegesen kizökkentették, de hát add meg a császárnak, ami császáré).

Az utolsó vizsgálatok egyikén, úgy két héttel a szülés előtt azt mondja az orvos: „Ez a szülés bármikor beindulhat.” Dráma, Era romokban hever, vagy legalábbis megijed. Elmegy Ágihoz is, biztos az orvos rosszul látta. De Ági is azt mondja: „Csodálkoznék, ha ez a baba kivárná a kiírt időpontját.” Fejben egyikünk sem volt még felkészülve a szülésre, az ágyhoz még a faanyag sem volt meg, meg különben is, miért kell korábban? Nagyon nem esett jól a dolog.

Ekkorra már túl voltunk a második információs héten is, talán éppen a fenti hír előtti héten. Ezen már mind a ketten ott voltunk, beleértve azt a péntek-szombati, legfontosabb két napos szeánszot is, amire csak itt, a szülés előtti utolsó hetekben lehet elmenni. Jó volt, hogy itt lehettünk. Nem emlékszem már, mi került a felszínre, csak arra, hogy Erából valami nagyon fontos dolog került elő, és egy nagyon felszabadító sírás lett az alkalom „sírós” részének a vége. Ez az alkalom a második gyerekünknél kimaradt, a harmadiknál megint a helyén a volt, és a szülések is ennek a fényében zajlottak. Sok mindenért, de ezért a lehetőségért is nagyon hálásak vagyunk Ágiéknak. Nem a puszta adminisztratív volta miatt, hogy volt ilyen alkalom, sokkal inkább azért, hogy ki tudott alakulni két nap alatt az a légkör, ahol szabad volt a felszínre ereszteni rég elrejtett titkokat, fájdalmakat. Ennek a légkörnek a megteremtése valami olyan tudomány, amit nem lehet az egyetemen megtanítani – vagy benne van valakiben ennek a tudása-érzése, vagy nincs.

Aztán teltek a napok. Az ágyat lázas tempóban fúrtam, faragtam, Era a ruhákat ugyanilyen tempóban rendezgette, a szüléshez tartozó összes kelléket beszereztük, minden a helyére került. De a baba nem jött. Hosszú idő így várakozásban két hét. Nekem minden nap reménység, hogy igen, az ágy elkészül, Erának minden este izgalom, hogy talán most (mert valahonnan tudta, hogy éjszaka fog szülni).

A kiírt időpontra az ágy éppen a helyére került: aznap délután tettük be a szobába. Ennyire pontosan határidőre ritkán sikerül dolgoznom. Még arra is maradt idő, hogy minden egyéb dolgot is eligazítsunk, ami a szüléshez kell. És éppen teli hold lesz éjszaka, ahogy annak lenni kell. Minden a helyén, jöhet a műsor. Vártuk a csodát, ma este szülés lesz!

A csoda meg nem jött. Ilyenek a csodák. És másnap sem jött. Önmagában semmi gond ezzel, tudtuk a nagykönyvből, hogy egy-két nap nem számít. Csak hát mi már két hete úgy fekszünk esténként, hogy „na, most”. Két hét. Aztán a tizennegyedik este, a tizenötödik este, a tizenhatodik este várakozással, baba nélkül. Nagyon hosszú idő, végtelenül hosszú. A házban már nincs mit rendezgetni Erának, jobb híján hatalmas pocakkal a kertben ténykedik.

A kiírt időpont után négy nappal lelkesen a sziklakertet gazolja, a kellemes július végi harmincegynéhány fokban. Van egy gyönyörű erdélyi kopónk, ő puszta szeretetből odamegy Erához hozzádörgölődzni, ahogy szokott. Persze a tömeg- és egyensúlyviszonyok már erősen megváltoztak, a sziklakert tetején guggoló (mert az én nejem még ilyet is tud) Erát ezzel fel is borítja. Era pedig dühös, haragszik a hülye kutyára, kiabál vele, ami egyébként nem jellemző rá. „Na, mondom, gyere, menjünk be Székesfehérvárra sétálni egyet!” Tudom, brutálisan meleg van, meg messze is van, meg a kocsizás sem biztos, hogy jót tesz, de ez a mostani állapot nem jó, mozduljunk ki belőle valamerre.

Bementünk, csavarogtunk egy jót, kora estére az idő is kellemes lett, jól érezte magát Era, a kutya udvariatlanságának képe is szertefoszlott. A végén levezetésnek beültünk egy étterembe. Már hűlt az idő, egy kellemes nyári estén nincs jobb egy csendes kerthelyiségnél. Beültünk, és ettünk egy szörnyen rossz halat egy szörnyen bunkó pincér kiszolgálásában. Era nagyon dühös lett. Annyira, amennyire nem szokott. Aztán még jött egy pár illetlen szúnyog is, ráadásul nőstény szúnyogok, szintén vacsorázni, és ők nem halat rendeltek, amitől még ingerültebb lett. És úgy általában, semmi nem volt jó, és hazafelé se akart lecsitulni, ilyen randa pincér, olyan szörnyű hal, no, meg még a szúnyogok is, és még délután, amit a kutyánk is művelt, ott fent, a sziklakert tetején, és ez a gyerek se jön, és úgy általában, az egész világ… Nála békésebb teremtés kevés létezik a Földön, éreztem, hogy valami most végre megváltozott.

Ahogy hazaértünk, ő lezuhanyozott, lefeküdt, és el is aludt, én pedig – mondom, ez most nagyon más, talán most – gyorsan rendbe szedtem a lakást egy kicsit. Aztán kirakosgattam a gyertyákat a szobákba, konyhába, fürdőbe, telepítettem a szomszéd felé hangszigetelést (értsd: párnával kitömtem az ablakot), hogy ne a szomszéd füle legyen a gátja egy jóízű kiabálásnak a szülés közben, kikapcsoltam a telefonokat, és immár sokadszorra átnéztem, hogy mi hol van, ami a szüléshez kell. Egyre gyorsabban, egyre idegesebben dolgoztam, egyre inkább az az érzésem volt, hogy most lesz.

Era pedig rendes párként kivárta, amíg ezekkel elkészülök. Valamikor fél egy körül mindennel készen voltam, lefürödtem, lefeküdtem aludni én is. Úgy éreztem, csak pár perc telt el, amikor az első fájások jelentkeztek. Éjjel fél kettő volt. Era kiment vécére. Jön vissza, azt mondja, kijött nyákcsap. És sírt. De azt hiszem, akkor csak az ijedtségtől, hogy elkezdődött.

Mondom neki, hívom Ágit. Jaj, még ne, ezek még nem azok a fájások, azoknak félóránként kell jönni. Jó, várunk. A fájások meg egyre erősebbek és sűrűn jönnek. De nem félóránként, nem is negyedóránként, sokkal sűrűbben. Mondom Erának, hadd hívjam Ágit.

Hívom, elmondom neki, mi a helyzet. Ági meg a maga lakonikus nyugalmával: „Persze, persze. Beszélhetnék Erával?” („Persze, persze, kedves aggódó-fontoskodó Apuka, meghallgathatnám az illetékest, ő talán jobban tudja, mit érez.”) Beszél Erával is. „Miért nem szóltunk hamarabb?! Rögtön indul, Kingával is beszél, és jönnek.”

Miért nem szóltunk, miért nem szóltunk? Hát vártuk a nagykönyv szerinti félórás fájásokat. Csak azok a mi forgatókönyvünkből kimaradtak. A harmadik gyereknél már majd több rutinunk lesz.

Szóval jön Ági. Éjjel fél három van, ő éppen Horányban tölti a szabadságát, Kinga valahonnan Rákosborzasztóról indul, mi meg a harmadik irányban, 30 km-re vagyunk, de azért várunk. Már amennyire várásnak lehet nevezni ezt a várandósság utáni, már beindult folyamatot. Era egy darabig az ágyon négykézláb áll, szorítja a kezem. És időnként üvölt. Nem kiabál, üvölt. Úgy istenigazából, mint előtte soha. Mer üvölteni, és emlékszem, ezért ott helyben is hálás voltam neki. Igaz, senki nem volt, aki szóljon, hogy „Anyuka, csendesebben!”, senki nem nyöszörgött a függöny másik oldalán hasonló állapotban, nem jöttek-mentek idegen nővérek. Szabad volt üvölteni.

Közben telik az idő, egyre erősebbek a fájások (amennyire férfiként a hangerőből és a kezem szorításából meg tudtam ítélni). Átfut a fejemen, mi lesz, ha nem érnek ide Ágiék, mit fogok csinálni. Megpróbálom végiggondolni ezt az esetet is, de azért ez félelmet ébreszt bennem. Közben lemászunk az ágy elé, Era egy paplanon térdel, és az ágyon könyököl. Magas ágyat csináltam, kényelmesen, görnyedés nélkül tud rajta könyökölni, és ez most fontos.

Aztán Kinga hív minket, hogy hol is lakunk, nem találják a házat. Amikor Era egy kicsit lazít, telefonnal a kezemben gyorsan kifutok a ház elé, éppen akkor gurulnak túl. „Jó helyen vagytok, gyertek vissza!” Visszajönnek, megállnak a ház előtt a kocsival, én visszafutok Erához, ők meg jönnek be a csomagjaikkal. Fél öt.

Aztán odabent csendes sürgölődés kezdődik. Kis tálba olajat raknak, Ági elkezdi Erát masszírozni. Era érezhetően megkönnyebbül és ellazul. A lehetőségekhez képest tárgyilagosan mondom Áginak, hogy ez nekem új helyzet, mondja, hogy mikor mit kell csinálnom. Azt mondja, én csak Erával foglalkozzam, más dolgom nincs. Igen, ez az apró gondolat nagyon fontos volt. A bába és a doula mellett nekem nincs más dolgom, ez viszont az én dolgom.

Aztán újabb fájások következnek, hatalmasak, és egy óriási üvöltés. Kibújik a baba feje. Era kicsit megpihen. „De aranyos, de szép baba” ‒ hallom Kinga halk hangját. „Na, még egy kicsit!” ‒ mondja csendben Ági. De Era azt mondja, elfáradt, nem bírja tovább. Ági ekkor szól először és utoljára határozottan, élesen: „Azt most nem lehet, nyomjál még egyet!” Kellett ez a hang. Era szót fogad, és bírja tovább. Feláll terpeszbe, és nyom még egyet. Kint van a baba!

Hanyatt fekszik az ágyon, Kinga ráteszi a babát. Era megkönnyebbülve megnézi a babát, sírva fakad. Megvan. Pár békés pillanat következik. Lány lett. Tehát Emőke a neve. Aztán elkezd a fejével keresni, és elkezd szopni! Szopni, olyan vad erővel, mintha mindig ezt csinálta volna. A három gyerek közül Emőke szopott, szívott a legerősebben (és vélhetően a legtovább is). Nevéhez méltóan.

Később kiderül, miért nem volt pihenés. Sietni kellett, a köldökzsinór a gyerek nyaka köré volt tekeredve. De akkor ezzel nem terhelt minket Ági.

Aztán Ági a kezembe adja az ollót, hogy vágjam el én a köldökzsinórt. Elvágom. Nagyon furcsa érzés, nagyon erős anyagból van az a cső. Ügyes mérnök tervezte.

Öt óra előtt öt perccel megszületett Emőke (érdemes még egyszer megnézni a többi időpontot), rá egy órával szépen megérkezett a méhlepény is. Kinga nekem adja Emőkét, hogy tegyem a mellkasomra, ő pedig Ágival még sürög-forog Era körül egy darabig. Nem nagyon látom, mit, félig fekszem, félig ülök egy fotelben, Emőkével foglalkozom.

Csak később (két és fél évvel később) tudjuk meg, hogy az sürgés-forgás azért komoly dolog volt: Era a kelleténél jobban vérzett, Ágiék ezt állították el, olyan csendben, nyugalomban, hogy nekünk fel sem tűnt, hogy Era vérzik.

Aztán Era megkapja a babát, és Ági ül be a fotelbe adminisztrálni. Kérdezi, hogy „Ugye, nálatok nincs kávé?”. Ismer már minket, tudja, hogy nem a mi életvitelünkhöz tartozik. De van, igazi ínyenc kávé, mi kérem szépen készültünk! Megyek ki a kamrába, először a darálóval babrálok egy darabig, aztán egy régi villanykávéfőzővel, amiről ekkor derül ki, hogy elromlott (soha nem kávézunk otthon), aztán egy régi bomba kávéfőzővel, ebből is hiányzik valami. Aztán eszembe jut a még nászajándéknak kapott új elektromos kávéfőző, még bontatlan. Kicsomagolom, összeszerelem, és ezzel sikerül lefőzni a kávét. Viszem be Áginak. Ági lakonikusan csak ennyit kérdez: „Ugye, ennek az éjszakának a legnehezebb szülése ez a kávé volt?”

Eltelik egy jó óra. Minden rendben van, Ági a papírokkal elkészült, Kinga eltakarított minden szemetet, kimosta a szennyes lepedőket, én a méhlepényt beraktam a hűtőbe, friss nyári reggel van. Ágiék indulnak haza. A ház előtt, a hűvös reggelben van valami katartikus érzésem. Emlékszem, annak idején nagyon sok gondolatom és érzésem volt ezzel kapcsolatban, ezek azért mostanra elültek, eltűntek a homályba. Csak arra emlékszem, hogy nagyon jó volt megölelni Kingát, és arra, hogy Áginak ebből az ölelésből akkor nem jutott (de ez egy másik történet, máshol leírva).

Délelőtt mindannyian alszunk, bóbiskolunk, babázunk. Délután Era nagyon gyengén még, de vállán Emőkével lesétál a kertbe, Emőke mandulafája alá. Leül, én pedig elásom alá a méhlepényt.

Lassan elkezdjük rendezni a sorainkat. Először a szomszédok kérdéseinek megválaszolása (láttuk reggel elmenni a mentőautót ‒ Ági fehér kocsiját ‒, valami baj volt? És a többi.) Aztán a polgármesteri hivatal, ahol az ügyintézőnek fogalma sincs, mit kell tenni, én mutatom meg neki a zöld papírt, hogy ilyet kell keresni (nem tehet róla szegény, harminc éve nem született senki a faluban). Gyerekorvos-keresés, és így tovább, olyan dolgok, amiken minden hasonló cipőben járó családnak át kell esni. De ez már egy másik történet, kevésbé romantikus, mint Emőke születése (sokkal inkább szatirikus írásra alkalmas téma, Kaffka sokat meríthetett volna belőle).

Még egy kép jut eszembe. Hetekkel később az információs hét csoportja újra találkozott. Itt mindenki elmesélhette a szülésélményét, annyira, amennyire akarta. És Ágiék is mesélhettek, annyit, amennyit jónak gondoltak. Nekünk csak ennyit mondott Ági: „Csak azt nem tudom, mi minek voltunk ott. Annyira békesség és harmónia volt köztetek, hogy nem hiányzott oda senki más”. És tényleg, valami olyan furcsa összhang volt ott köztünk, ami ritkán adatik meg az életben. Fontos volt ez ott hallanunk. Most, így pár nappal a tízedik házassági évfordulónk után is jó erre gondolni.

R. G.

Villő >>>
Bátor >>>