igaz történetek szülésről, születésről

903. nap: A harmadik szülésem: Egy nyár végi napon (Zádor)

903. nap: A harmadik szülésem: Egy nyár végi napon (Zádor)

Három gyereket mindenképp szerettünk volna, és a harmadik nem is váratott sokáig magára. Talán kicsit előbb is jött, mint számítottunk rá, én szívem szerint pihentem volna még egy kicsit (pihenés…? hova is gondolok két gyerek mellett), de legalábbis az újbóli babázást picit későbbre tartogattam volna. Utólag örülök, hogy hamarabb jött, így legalább sokkal könnyebben összenőnek majd. Reméltem, hogy fiú lesz, Zsombi miatt. Ő kisöcsit akart, és én szerettem volna, ha a kedvében járhatok, mert valójában még mindig sajnáltam, hogy nem adhattam meg neki azt az életkezdést, ami neki is járt volna.

Amilyen jól viseltem az első és még úgy-ahogy a második várandósságomat, ez a harmadik inkább volt terhesnek mondható, iszonyúan szenvedtem már a végén a hatalmas hasam és a szétesett ízületeim miatt, főleg, hogy nyár volt és forróság.

A szülés módja már nem volt kérdéses, most a szüleink is tudtak róla, hogy otthon szülünk, az előző után már egyértelmű volt, és elfogadták (de legalábbis tudták, hogy úgysem tehetnek semmit, reménytelenek vagyunk). Ekkor már saját házban laktunk, úgyhogy emiatt sem kellett aggódnom, és a gyerekekre vigyázást is felajánlották a barátaink. Szóval, már csak a szülést vártam, de nagyon, mert esténként már teljesen szét voltam esve.

Aztán egy hajnalban, amikor nem is számítottam rá, megint arra ébredtem, hogy folyik valami a lábaim között. Őszintén szólva reménykedtem, hogy ezúttal megtudom, hogy milyen az, ha méhösszehúzódásokkal kezdődik egy szülés, nem burokrepedéssel, de úgy látszik, nálam már csak így megy ez. Pedig ez a ritkább, érdekes. Megnéztem az időt, négy óra, a férjem még mindig nem feküdt le, akkor már nem is fog. Így jár, aki rákattan a számítógépre.

Most akkor hívjam Ágiékat? Hiába ez a harmadik szülésem, még mindig bizonytalan voltam benne, hogy akkor most hogy is állunk. De én inkább az előző szülésemet vettem alapul, mint az elsőt, úgyhogy gondoltam, nem árt hívni őket, hogy jöjjenek, szerintem még meg is lesz a baba, mire a gyerekek felébrednek. Igaz, a fájások még nagyon enyhék voltak, de hát Lellénél is villámgyorsan indult be minden.

Ági és Éva, a doulám nagyon gyorsan megérkeztek, épp hogy csak kipakoltuk a szüléshez szükséges kellékeket, pedig most még messzebb laktunk Pesttől, mint múltkor. Mivel akkor még mindig csak enyhe méhösszehúzódásokat éreztem, és teljesen magamnál voltam, kicsit hülyén éreztem magam, hogy iderángattam őket hajnalok hajnalán. Így hát ők lefeküdtek a nappaliban a kanapéra kicsit szundikálni, és mi is visszafeküdtünk a férjemmel, bár én már aludni nem tudtam.

Nemsokára bejött Éva, hogy nem lenne-e gond, ha benézne a munkahelyére, mert volt valami fontos dolga, de ha nem akarom, nem megy. Én mondtam, hogy menjen nyugodtan, végül is még nem is kellene itt lenniük, szegényeket én rángattam ide idő előtt. Ebből is látszik, hogy még sehol nem tartottunk, hisz másokkal törődtem, nem magammal.

Éva elment, a baba pedig mégsem érkezett meg, mielőtt a gyerekek fölébredtek volna. Így hát miután felkeltek, adtam nekik reggelit, aztán a férjem elvitte őket a barátainkhoz. Ekkor már mintha jobban fájdogáltam volna, úgyhogy féltem is, hogy nem fog visszaérni, mire megszületik a pici, hisz majdnem egy óra volt az út oda-vissza, és az alatt bármi történhet. Annyira kiszámíthatatlan a szülés, egyszer tizenkét óráig tart, egyszer pedig másfél. Ki tudja, most hogy lesz?

Ekkor még nem volt szükségem semmilyen fájdalomcsillapításra, és legszívesebben egyedül lettem volna, ezért bementem a hálószobába, Ági pedig addig megválaszolta a leveleit…

Próbáltam számolni a kontrakciók idejét, és a köztük lévő perceket, de még nagyon össze-vissza volt, és én kezdtem ideges lenni, hogy mikor lesz már ebből valami, fájt is, de nem eléggé, és nem láttam a végét. Úristen, megint az lesz, mint a kórházban, hogy csak azt akarom, hogy vége legyen, és nem tudhatom, hogy meddig tart még?

Most érdekes módon a keresztcsontom fájt nagyon. Úgy éreztem, hogy nagyon lassan telik az az idő is, amíg a férjem visszaér, és kicsit már kezdtem vágyni a társaságra. Ekkor, mintha csak tudta volna (persze, hogy tudta, ő mindent megérez), Ági nyitott be, hogy nincs-e szükségem egy kis törődésre. Hát hogyne lett volna!? Kimentünk a nappaliba, megkérdezte, hogy megvizsgálhat-e, mondtam, persze (tudni akartam, hogy állunk). Sajnos, még eléggé az elején jártunk, de érdekes módon megnyugodtam. Megnyugtatott a közelsége. Elkezdett vizet forralni, közben a férjem is megjött.

És ekkor tudtam igazán elengedni magam, és belemerülni a fájdalomhullámokba, már nem kellett kontrollálnom a viselkedésemet, hisz a gyerekek sincsenek itt, a férjem is megérkezett, és biztonságban éreztem magam. Úgy emlékszem, nagyon sokáig ültem a kanapé szélén, miközben folyamatosan rakták a hasamra a forró vizes borogatást (közben Éva is visszaérkezett), a férjem pedig a keresztcsontomat masszírozta olyan erősen, ahogy csak ő tudta, és ahogy nekem arra szükségem volt. Most már egyre intenzívebben jöttek a hullámok, amikbe teljesen belemerültem, és a szünetekben talán kicsit el is bóbiskoltam. Annak ellenére, hogy ekkor már erőteljes fájásaim voltak, sokkal jobban éreztem magam, mint amikor egyedül járkáltam fel-alá a szobámban. Tudtam, hogy haladunk, és nagyon jól haladtunk, tényleg.

Sok mindenre nem emlékszem abból, amikor ott ültem, csak a forró vizes borogatásokra, és a férjem masszírozására, és arra, amikor Ági egyszer csak megszólalt: „Olyan szép, ugye?” Éva pedig helyeselt. Kinyitottam a szemem, mármint hogy én!? Hát én akkor, abban a helyzetben egyáltalán nem éreztem magam szépnek, de neki még ezt is elhittem. Tudtam, hogy ő tényleg annak lát. Mint ahogy minden nő az is, ha hagyják szülni, nem cseszegetik, nem siettetik, nem alázzák meg és nem szabdalják szét. Ami minden nőnek jár(na), mialatt a világ legszebb dolga történik vele.

Aztán – már nem emlékszem, kinek a javaslatára – beültem a kádba. Mindig is szerettem volna vízben vajúdni, de akkor már úgy bele voltam merülve a történésekbe, hogy nekem eszembe sem jutott, hogy akár helyzetet is változtathatnék. Szóval, beültem a kádba, ahol már igencsak erőteljes fájdalmaim voltak, aztán éreztem, hogy ez már másfajta fájdalom, és tudtam, hogy hamarosan a karjaimban tarthatom a babámat.

De sajnos ugyanaz történt, mint anno Zsombinál. Hiába nyomtam, nem akart átjutni a baba feje a méhszájon. Így hát le kellett feküdnöm a kádban, hogy elmúljon a duzzanat. Ez ismét szörnyű volt, de tudtam, hogy el kell viselnem, hisz a múltkor is segített. És valóban, hamarosan megindult lefelé a baba.

Mivel nem volt elég víz a kádban, el kellett döntenem, hogy engedjük-e tele, és vízben szülök, vagy eresszük inkább le, mert a félig telt kád nem jó. Én már türelmetlen voltam, ezért inkább leengedték, és én megpróbáltam megtalálni a legmegfelelőbb pózt a kitoláshoz. Végül guggoló testhelyzetet vettem fel, a férjem pedig tartott hátulról. Az előző szüléseimből arra emlékszem, hogy a kitolás már szinte megkönnyebbülés volt, most viszont ez volt a legrosszabb az egész szülésben. Nem tartott olyan sokáig, mégis nagyon fájdalmasnak éltem meg, azt hittem, szétrepedek. Mint utóbb kiderült – a gyerekorvos megállapította – túl kicsik voltak a baba kutacsai, és nem csúsztak össze kellőképpen a koponyacsontok. Ennek ellenére most sem sérült a gátam egyáltalán.

Amikor kibújt Zádor (délután fél egy után 10 perccel), egy kis időre lefeküdtem az üres kádba, és a mellkasomra rakták őt. Végre a köldökzsinórt sem kellett rögtön elvágni, megvárhattuk, amíg magától abbahagyja a lüktetést. Aztán egy kis segítséggel áttotyogtam a hálószobába (szerencsére, a fürdőszobával szemben van), és lefeküdtem az előre elkészített ágyba. Zádor nem volt az a nyugodt, rögtön szopizó baba, mint Lelle, nagyon sokáig sírt szegény, úgy látszik, őt is megviselte a kibújás. Csak amikor megnyugodott, akkor tudtam mellre rakni, ő pedig készségesen elkezdett szopizni.

A lepény most is csak körülbelül egy óra múlva született meg, de nem volt ezzel semmi gond, türelmesek voltunk, hisz nem véreztem túlságosan. Aztán kaptam ágyba reggeli-ebédet, Ágiék mindent rendbe raktak, és elbúcsúztunk.

Hamarosan hazahozták Zsombit és Lellét a barátaink, és együtt is volt az immáron öttagú család. Ismét éreztem azt az eufóriát, amit Lelle születése után, ami akkor is megvolt, amikor Zsombi született, csak sajnos, azt hamar megszakították, és utána csak az üresség, hiányérzet és depresszió maradt.

Hogy a szülés veszélyes lenne? Egyáltalán nem gondolom ezt. Hogy az otthonszülés veszélyes? Nem, a szülés nem az otthon miatt veszélyes. A szülés a felesleges burokrepesztés miatt veszélyes, az indokolatlan oxitocinadagolás miatt veszélyes, az epidurális érzéstelenítés miatt, a háton fekvésre kényszerítés, a siettetés, a kompetencia elvesztése, a megfélemlítés, a megalázás, és a megfelelni akarás miatt veszélyes. Szerencsére, velem kórházban sem történt semmi ilyesmi, de hány meg hány nővel igen! Valaki a kórházban érzi biztonságban magát, valaki otthon. Miért nem lehet mindenkinek biztosítani azt, ahogyan és ahol szülni szeretne, hisz elsősorban ez a biztonságos szülés feltétele!?

Zádor 2010. augusztus végén született, alig több mint egy hónappal később Ágit letartóztatták. Ami vele történik, az méltatlan, szomorú és dühítő egyszerre. Valami sötét hatalom játszmája.

Az otthonszülés üldözésére nagyon találó az a mondat, amit nemrég olvastam Müller Pétertől: „A sötétség nem azért utálja a fényt, mert más világnézetet vall, hanem azért, mert az a puszta létével átvilágítja, leleplezi a hazugságait.”

És egy másik idézet tőle, amiről rögtön Ági jutott eszembe, így ezt küldöm neki nagy-nagy szeretettel: „Hogy mennyire valódi a spiritualitásod, azt az emberek rosszindulatából tudod lemérni. Ha csak lenéznek, megvetnek és semmibe vesznek: alacsony fokon állsz. Ha indulatokat váltasz ki: magasabb szintre kerültél. Ha üldöznek: már büszke lehetsz magadra. Akkor már valaki vagy!” Nem nagy vigasz, tudom, de én így gondolok rád.

Ü. T.

Zsombi > > >
Lelle > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.