igaz történetek szülésről, születésről

1099. nap: Mint egy szumó birkózó (Tivadar születése apaszemmel)

Megjelent: 2013. okt. 8.

„Gergő, fel kéne kelned, nyolcpercenként jönnek a fájások.” – mondja olyan komoly, fontos hangon az ajtóból. „Mmmminek?” – kérdezem álmosan és érzem, hogy hülyén hangzik a kérdés. „Jaj, Gergő…” – lemondóan kifordul és elindul. „Hívd fel az X-t!” – szólok utána és büszke vagyok magamra, hogy értelmes dolgot is tudtam mondani.

Feltápászkodom, kimegyek a konyhába és látom, hogy anyósom ott ül az asztalnál egy papírjegyzettel, és felírják az időt Ildikóval. Gyula nyugodtan reggelizget, ami számomra meglepő, de nagyon örülök, hogy ilyen higgadtan kezelik a helyzetet. Ildi anyukája izgatottan méri a kontrakciók között eltelő időt, és nagy gonddal és pontossággal rögzíti azt, persze közben pakolászik, készülődik.

„Mit mondott?” – kérdezem. „Fél óra múlva megy kitakarítani a lakást, és egy óra múlva fogadóképes.” – összegzi, amit megbeszélt vele. Most hat óra múlt, akkor hétkor indulunk.

Én is elkezdem kicsit felrázni magam, és végiggondolom, hogy mit kell még összepakolnunk az induláshoz. Sok minden fut át az agyamon, és szegény páromnak is felteszem az ebben a helyzetben nem túl szerencsés kérdést: „Megírtad a listát, amiről beszéltünk, hogy indulás előtt még össze kell pakolni?” „Nem” – mondja lehangoltan, és rájövök, hogy ezt nem kellett volna kérdeznem, de nagyjából úgyis minden a fejünkben van.

Végül lista is lett, mindent össze is pakoltunk, és elindulunk négyen Pestre. Az úton szépen, rendre jönnek a kontrakciók, hol erősebb, hol gyengébb, de rendszeresen, kb. négypercenként. A BAH csomópontnál persze hatalmas dugó van, majd a körúton is, de nem aggódunk, mert tudom, hogy ez nem úgy megy, ahogy korábban elképzeltem, hogy hopp, egyszer csak valahogy kipottyan az a gyerek. Neem, nem így megy az.

Nyolc órára érkezünk meg, ő már ott van és a laptop előtt ülve vár minket. Szívélyesen üdvözöl, és egyből megállapítja, hogy előrébb járunk, mint ahogy gondolta. Ildikót betámogatom a hátsó szobába, aki már túl van a szociális szakaszon, nem köszönget, két fájás között lavíroz befelé.

Behordom a cuccokat, kipakolunk. A bába sorolja, hogy mi kell neki, én kicsit kaotikusan próbálom összevadászni a dolgokat, pedig minden felcímkézve, rendszerezve van a táskákba gondosan elpakolva, de valahogy nem segít, mert ahhoz olvasni kéne, meg gondolkodni…

Végül minden előkerül, megágyazunk, Ildi az ágy szélén ülve kezével a háta mögött támaszkodva viseli a fájásokat, amik erősödnek és talán sűrűsödnek is. Vizsgálat után kiderül, hogy még zárt a méhszáj, de rövidült a méhnyak. Bár ezeknek a szavaknak számomra semmi jelentésük nincs, úgyhogy lehet, hogy nem is ezek és nem ebben a sorrendben hangzottak el. A lényeg, hogy haladunk előre.

Ettől kezdve az események elég monoton módon haladnak, kis fájás, kis üvöltés, nagy fájás, nagy, hosszú üvöltés, néha pár perc pihenővel, ami a lazításról, pihenésről szól.

A bába megkérdezi, hogy a homeopátiás bogyókat bevenné-e. Ildi azt mondja, hogy igen, de nem túl nagy meggyőződéssel, és én átérzem a kételmeit ezzel kapcsolatban. Olivérnél a kórházban valahogy semmi hatásuk nem volt. A meleg, olajos borogatást is nehezen hagyja, de azonnal kiderül, hogy nagyon jó hatása van, ettől kezdve azt folyton egyre forróbbra kell cserélni, amit többnyire az én reszortom ott tartani.

Hihetetlen, hogy a szervezet saját maga által termelt fájdalomcsillapító és tudatállapot-változást előidéző anyagainak milyen hatása van. Ildi a pihenések alatt és a kontrakciók elején és végén önbizalom-növelő és pozitív mondókákat kántál, néha üvöltve és néha énekelve. Igazából az a legérdekesebb, amikor énekel, mert furcsa egyvelege ez az artikulátlan üvöltésnek és a szép éneknek, ami olyan hangerővel tör elő, hogy betölti az egész teret, sőt szerintem az egész háztömböt is. Nem hiszem, hogy a környéken lakók ezt ne hallanák, de én nagyon büszke vagyok a feleségemre, hogy ennyire át tudja magát adni az érzésnek, és ilyen ügyesen kezeli a testének a változásait, reakcióit.

Közben Olivér is visszaér a sétálásból a Mamával, és többször ki-be jön-megy, látja rajtunk, hogy nyugodtak vagyunk, és ő sem esik kétségbe a hangok hallatán. Gyakran elmagyarázzuk neki, hogy mi történik, ezért ő is gyakran mondja, hogy „Baba ki”, „Anya fáj”. Nagyon édes pofa.

A bába megkérdezi Ildit, hogy nem éhes-e? „De, az vagyok, de nem kívánok semmit” – mondja. „Hozok egy falatot, és meglátod, hogy kérsz-e még, jó?” – kérdezi a bába. Ildi elfogad egy falat süteményt, és majd elájul a boldogságtól, hogy ez milyen finom, kér is egy másikat. Majd azt mondja nekem: „Milyen jó, hogy elhoztuk Alíz süteményét, így ő is itt van egy kicsit.”

Olivér épp engem szólongat az ajtóból, odamegyek hozzá, hogy átvegyem a Mamától, de a bába finoman kitol gyerekestül a konyhába, és becsukja az ajtót mögöttünk. Ennek örülök is, mert épp úgy éreztem, hogy most nincs benn semmi dolgom, és éhes is voltam, gondoltam, kihasználom a helyzetet, hogy egyek valamit.

Mama közben elviszi Olivért egy újabb sétára, mert gyakran mondja, hogy „zsiáf”, ami tulajdonképpen zebrát akar jelenteni, de ő meg akarja nézni megint.

Evés közben hallom, hogy elkezdenek felgyorsulni az események benn, a kontrakciók majd szünet nélkül egymást érik, de én most eszem egy jót, mert kell az energia. Isteni finom lett a csicseriborsó-pástétom, és tele van tápanyaggal.Egyre gyakrabban nyílik az ajtó, hogy a forró vizes borogatást cseréljék. Befejeztem az evést, és az egyik csere alkalmával visszamegyek a szobába.

Ildi négykézláb állva vajúdik, és közben mint egy szumó birkózó, a lábait emelgeti és a fejét rázza. Elég bizarr látványt nyújt, de nem lepődöm meg, mert itt minden megtörténhet, itt mindent szabad, és itt minden természetes, amit a nő jónak érez. Viszont azon, hogy mennyi pirosas színű, nedves papírvatta van az ágyon, azon meglepődöm, és rájövök, hogy az alatt a kb. fél óra alatt, amíg kinn voltam, igen sokat haladtunk. Érdekes, hogy ettől kezdve semmi hasznosat nem tudok tenni. Korábban a borogatást tartottam, masszíroztam a derekát, vagy éppen a kezem volt a kapaszkodó.

Újabb fázishoz értünk – gondoltam, mert most már a fájások alkalmával látszott, hogy nyom. Hihetetlen, gondoltam, itt nincs visszaút, itt tényleg szülés lesz, most nem mondhatjuk, hogy „na, most elég, majd holnap folytatjuk”. Közben a bába javaslatára a földre térdelt és az ágyra támaszkodott. Most a fájás üvöltéssel, énekléssel indul, majd csöndes nyomásban folytatódik, és végül ismét üvöltéssel végződik. Ez tényleg más. Az egyik csendes, nyögéses tolás alkalmával hallani véltem, ahogy valami elpattan odalenn, a bábák közben mondják, hogy „nagyon jó, jön kifele”, úristen, mondom, ez tényleg arrafelé fog kijönni. De azért nem volt ilyen egyszerű a helyzet, mert sokszor elindult, de sokszor vissza is ment. Gyakran nézik a szívhangot a fájások után, ami általában szépen visszagyorsul.

De most éppen nem találják a hangot, ez az első pillanat, hogy azt érzem, hogy valami nem tökéletes. A bába megkéri Ildit, hogy engedje meg, hogy megvizsgálja. Visszafekszik az ágyra, és persze jön a fájás, de most a bába benyúl, és valamit csinál, ami nagyon nem jó Ildinek, mert hangosan tiltakozik, de ő mondja, hogy ez most nagyon fontos, és tudja, hogy rossz, de ezt meg kell csinálnia. Tudom, hogy jót akar, és tudom, hogy jól csinálja. Megbízom benne, de nem könnyű, amikor látom, hogy fájdalmat okoz, ezt próbálom Ildinek is tudtára adni, amennyire lehet, mert ő azért már egy ideje eléggé önkívületi állapotban van. Újra előkerül a szívhang, szépen visszagyorsulva. Megnyugszunk, hogy minden rendben van.

Mondják, hogy üljek Ildi mögé, és tartsam a fejét az ölemben, már csak egy pár menet van hátra, és kinn lesz. Egy-egy tolás után előkerül egy fejbúb, ami a szünetben kicsit visszább megy, de mindig kicsit kijjebb jön. Fantasztikus, felfoghatatlan élmény. Előkerül egy fej, a tolások egymást érik, néha van csak kisebb szünet.

Ahogy kibújik a fejecske, a bába leakasztja a nyakáról a köldökzsinórt, és akkor kicsusszan az egész gyerek. Mivel elég sötét van, nem látom tisztán, de elég rossz bőrben lévőnek tűnik szegényke. Nem sír fel, csak halkan nyöszörög. A másik bába bekapja az orrát-száját a gyereknek és szívja. A gyerek tovább nyöszörög, de nem sír fel és nem vesz levegőt. Megismétli ezt a mutatványt, ami számomra nagyon bizarr, és eszembe nem jutna ilyet csinálni, de gondoltam, nyilván ez a módja. A gyerek hangosabban nyöszörög, de még mindig nem az igazi. Ez volt a második szituáció, amikor úgy éreztem, hogy valami nem kerek. Van valami kis idegesség a levegőben. A bába elkezdi finoman paskolni, csipkedni a babát, és közben szavakkal is igyekszik levegővételre beszélni szegénykét, aki mintha megértené a dolgot, és szépen felsír.

Mindenki megnyugszik, az anya mellére kerül a baba. Ildi pedig hitetlenkedve mondogatja, hogy „Megszültem a babát, képes voltam megszülni a babát, tudok szülni.” Nagyon megható pillanat, és tényleg felfoghatatlan.

Ekkor hallom meg, hogy Olivér is visszatér a kirándulásból, és mamával együtt bejönnek. A bátyus csillogó és csodálkozó szemekkel nézi az öcsikét, ránk néz, majd a babára, majd ismét ránk… Nagyon édesen viselkedett.

R. G.

Olivér > > >
Tivadar születése anyaszemmel > > >
Johanna > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.