igaz történetek szülésről, születésről

867. nap: A mosdókagyló (Virág születése)

867. nap: A mosdókagyló (Virág születése)

A 35. hét utolsó napján délelőtt 11 óra, ülök az íróasztalnál, egy pukkanást hallok és csorog a víz. Nagyon megijedek, mert tudom, hogy még nincs itt az idő. Megyek gyorsan a vécére, megnézni, hogy milyen a víz (mint ahogy a szülésfelkészítőn mondták), és utána azonnal hívom Ágit, hogy értesítsem. Nagyon velük akartam szülni, mert a kórházas eljárás nem nekem való dolog, de úgy tűnik, másképp rendeltetett.

A víz tiszta, a férjem jön haza a munkából vidékről, meg akarom várni. Így Ági azonnali fekvést javasol, ágy a tégla alá, és hogy minél hosszabbra tolódjon az idő, hogy a baba tüdejéhez szükséges anyag addig is tudjon képződni. Anyunál az ágyban, a GYES-en lévő tesóm figyel, vigyáz rám, én meg remegek, mint a kocsonya, mert első baba, és nagyon azt akarom, hogy jól szülessen, szabadon. Ági mondta a telefonban, ha érzem, hogy menni kell, akkor menjek a legközelebbi koraszülöttosztállyal rendelkező kórházba, ne várjak a férjemre. Meg akarom várni, de aztán egy belső érzet nem engedi, érzem, hogy menni kell.

Tesóm segít be a kocsiba, bőrönd (benne kis sapka meg takarók) meg én meg a párnák a derekam alá, és indulunk a kórházba. Esik a hó, én meg fekszem hátul a kocsiban és csak figyelek. Nem tudom, hol tartok a vajúdásban, a menstruációs görcseim is elég erősek voltak, így nem nagyon érzem a kontrakció erejét, de tesóm mondja, szóljak, amikor van. Így kiderül, hogy ötpercesek. Húsz perc az út a kórházig, mi tizenháromra megérkezünk, a portás beenged a szülészet épületéjéig, a lépcsőn magam megyek fel a másodikra, még mindig elviselhető minden.

A szülészetre csak én mehetek be, EGYEDÜL, mert influenzajárvány miatt idegenek kizárva. Ajjaj, akkor egyedül kell kiálljak azért, amit akarok. Adatok felvétele, egyre erősebbek a kontrakciók, mindegyikbe szépen belemerülök, engedem, hogy fájjon, hogy táguljon, beszélek a kisbabámhoz, hogy ügyesek leszünk, megcsináljuk.

Közben kérdezik a férjem városának irányítószámát, mit érdekel engem, nem látja a szülésznő, hogy hol vagyok, hogy fáj és benne vagyok… Ő meg csak hajtja, tessék válaszolni, átöltözni stb.

Mehetek vizsgálatra, kétujjnyi, akarnak adni mindent, én meg mondom, hogy nem kérek semmit, aláírom a papírt, csak hozzák. Néznek rám, mint aki buggyant, de kitartok mellette, és hagynak, amúgy is van egy csomó dolguk.

Vissza az átöltözőbe, Áginak telefon – közben CTG-re kötnek, és kiderül, hogy kétpercesek a kontrakciók. Még nem engedtem, hogy felvegyenek, mert nem biztos, hogy itt maradok, de ezek után Ági mondja, hogy sehova, mert itt szülés lesz.

Vécére kell menjek, leengednek a CTG-ről, beöntés, vajúdás az öltözőben, legjobb segítőm a mosdókagyló, akit szorítok, ráborulok, és ringok, hogy viseljem a tágulást. Egyedül vagyok, benne valamiben, amit nem ismerek eddig, kiszolgáltatottnak érzem magam, mégis van bennem egy erő, amit így utólag tudom, hogy a szülésfelkészítő meg Ági szavai, nyugodtsága adott. Most már érzek minden kontrakciót, igazán fáj, de viselem.

Szólnak, hogy megint vizsgálat, bemegyek, vagy tíz orvos nagyvizit után mind ott, néznek engem, borotválás, feljajdulok, hogy fáj, erre rám szól a nővér, hogy ő már sokat csinált ilyet, én meg mondom, hogy akkor is fájt. Az ügyeletes orvos fiatal, megvizsgál, nyolc centi (egy óra alatt), nagyon gyorsan haladok – mondja ő, küld a szülőszobára.

Közben kérdezik, hogy miért nem akarok semmit, mi van velem?? – Hát én így gondolkodom, és megyek, mert megint fáj, csak legyek egyedül. Keresem szememmel a mosdókagylót, mert ő a támaszom, nem látok egyet se, csoszogok tovább, a szülőszobán van egy, azonnal megragadom, társra leltem újra, a mosdókagyló segít nekem, elfogad, nem bánt, csendben van.

Pár kontrakció, aztán megyek tovább az ágy felé, kapaszkodom ágyszélbe, most nincs semmi, érzem, csend van belül. Látom, csupa libabőr vagyok (megint a felkészítőn hallottak jutnak eszembe – átmeneti szak, no, akkor mindjárt jön a kitolás).

Elhelyezkedem, csak egyedül vagyok, így mikor kérek, adnak a többi ágyról vagy négy párnát, nem vízszintesen vagyok, hanem félig ülök, fogom a lábam a térd alatt, és hullámoztatom, így jó. A nővér le akarja fogni a lábaimat, én kérdem, csinálhatom-e én magamnak, engedik. Egyre kiszolgáltatottabbnak érzem magam.

Jönnek a tolófájások, engedem, hasamon CTG, rám szólnak, még ott a fájás, nyomjak, pedig már elment. Kérem, hogy hadd csináljam, ahogy jólesik, aztán újra jön az erő, tolok. Úgy érzem, bekakáltam, de mondják, nem.

Megjön a doki, látja a baba fejét. Szinte könyörgök, hogy ne vágjon, belemegy, tágítja a gátnál, fáj az érdes kesztyűtől, de legalább nem vág. Nagyon kiszolgáltatottnak érzem magam, kicsinek, kiskavicsnak.

Jön a feje ki, ösztönösen odanyúlnék, de eltolják a kezem – nem steril. Baba kinn, kérem magamhoz, nálam van takaró, kis sapka. Két percig nálam, aztán elveszik.

Kérem, hogy köldökzsinórt csak akkor vágjon, ha már nem pulzál. Közlik, hogy már nem, elvágja, és a dokit meg a csecsemőst pulzálva lespriccolja a vér!!! Csak azt érzem, hogy nem mondott igazat! Viszik el a babát, merthogy 35 hetes, és nézni kell. Én ott maradok, lepény kijön, adnak vizet inni, betakarnak és elmennek. Én meg ottmaradok.

Egyedül vagyok, világít a nagy lámpa a szemembe, hideg van, a gyerekem nincs velem, a hasam üres. Kezemben nincs baba. Nagyon fázom, kérek még takarót, kérem a babámat, de nem adják, betették melegítőbe. Amúgy rendben van vele minden, tüdeje eddig jól működik, de meg kell figyelni. Nem adják ide. Maradok egyedül, üresen a hasamban és a lelkemben, nagyon rossz érzés, nincs azonnal kötődésem a kisbabámhoz. Üres vagyok.

P. E.

Zéti > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.