igaz történetek szülésről, születésről

738. nap: Hihetetlenül egyszerűen (Viola Zóra születése az otthonunkban)

738. nap: Hihetetlenül egyszerűen (Viola Zóra születése az otthonunkban)

A várandósságom nem volt komplikációmentes. Nyáron vérzéssel kezdődött minden, nem sokkal a pozitív tesz megpillantása után. Fekvésre ítélve, hormontartalmú gyógyszert szedve zajlott az élet a tizenkettedik hétig. Ekkor lélegeztünk fel megtudva, hogy a csöpp manó jól van, szépen növöget.

Nagyon sokat gondolkoztunk ezen idő alatt, miként szeretnénk, hogy ez az új élet megszülessen közénk. Az első szülésemből kifolyólag tudtam, mit nem akarok (irányított kitolás, hasba könyöklés, gátmetszés, kórházi felesleges napok). Így jött képbe az ambuláns szülés, de előtte egy olyan orvos keresése (végül meg is találtunk), aki a szülés körülményeibe csak a végső esetben szól bele, tehát hagyja a dolgokat a természetes medrükben folyni. Aztán a hatodik hónap környékén koppantunk, mikor kiderült, hogy bár a doktornő támogat minket, ambuláns szülést nem vállal (a kórházak OEP-finanszírozási rendszere miatt).

Törtük a fejünket, mi legyen, sodródtunk az eseményekkel, majd októberben az otthonszülős infóesten találtuk magunkat. Az est végén szólnunk sem kellett egymáshoz, anélkül is tudtuk, mit gondol a másik: ez lesz a mi utunk.

Aztán az orvos a harminchatodik heti ultrahangon kimondta, ami miatt a türelmetlenségünk végig a tetőfokán állt: ez a baba bármelyik pillanatban megszülethet, hiszen lent van a feje, két és fél ujjnyira nyitott a méhszáj, száz százalék, hogy nem lesz túlhordás. Újabb egy hét fekvés következett az életünkben, hogy egyben maradva várjuk ki a harminchetedik hetet, amikortól már bábai segítséget kaphattunk a leányunk megszületéséhez. (Betöltött harminchetedik hét előtt nem vállalnak a bábák otthonszülés-kísérést.)

Majd elértük a napot, aztán eltelt egy hét, majd egy újabb, míg végül elértük a kiírás napját is (az egyik hétvége szombatján délelőtt tíztől este nyolcig csak fájt, de rendszertelenül, majd az ágyba lefeküdve mindent elvágtak). Közben esténként, amikor vízszintes helyzetbe kerültem, jöttek a jósló fájások, majd újra és újra elmúltak.

A szülés előtti napon (negyvenedik hét ötödik nap) még játszóbölcsibe indultam a fiammal. Ott azonban a pocakom hirtelen keményedni kezdett, szédültem, hányingerem volt, az ott lévők szerint falfehér voltam. Mégis lement a délelőtt, haza is jöttünk, bár a tervezett boltkörutat inkább kihagytam. Este nyolckor beborultam az ágyba, majd pillanatok alatt elaludtam. Tízkor voltam először a szokásos mosdójáraton, majd fél egykor megint, aztán fél háromkor, amikor visszafeküdve megint jóslók kezdődtek, majd múltak el.

Hajnali 3.50 perckor megint indultam, üldögéltem a vécén, majd felállva 3.55-kor egy pukkanást hallva folyt is el a magzatvíz, döbbentem vettem tudomásul, elindult a szülés (ellenőriztem a vizet, ami tiszta, átlátszó volt). Kiabáltam a férjemért, aki feltakarított utánam, felfújta a vajúdólabdát (aztán szülés után le is eresztette), majd elindult kávét főzni.

Megbeszéltük, hogy hat óra után telefonálunk a barátainknak majd, jöjjenek át Mártonért. A doulának telefonáltam, aki arra kért, akkor szóljak, ha beindulnak a rendszeres fájások, ugyanebben egyeztünk meg a bábánkkal is. 4.20-kor jött is az első, majd három perc múlva a második, és megint három perc múlva a harmadik is. A férjem közben a mobillal mérte a fájások időtartalmát (40-45 másodperc), majd viccesen megjegyezte, végül ő kapja majd el Violát. Az újabb fájásnál kiabálni kezdtem, ez nem érvényes, még nem telhetett le a három perc…

4.40 körül hívtuk a doulát, majd rögtön a bábát is, induljanak. Megkérdeztem a doulát, beülhetek-e egy kád vízbe, igenlő válasszal elégedetten dugtam be a dugót, engedtem meg a meleg vizet.

Majd hirtelen feszítő érzést éreztem, kiabálni kezdtem: „Szerintem jön a feje, csinálj valamit, jön a feje!” A férjem hámozta le rólam a fehérneműt, majd megállapította, igen, jön a gyerek. Érdekes volt, hogy a testem tudta, mit kell tennie, nem nyomtam, nem segítettünk rá semmivel, én csak kiabáltam, mégis két „nyomásra” kint volt a lányunk, aki így végül 4.45 perckor az édesapja kezében landolt.

Pont, amikor megjelent a lány feje (hátrafelé nézve, de már nyöszörögve), bukkant fel a fürdő ajtajában Márton. Az apukája nyugtatgatta, nézze meg, ott bújik ki a testvére…

Ezután bekapcsolta a hősugárzót, felsegített minket az ágyra, és értesítette a doulát, nem kell elindulnia, illetve a bábát is a történtekről. A bába körülbelül 40 perc múlva ért ki hozzánk, éppen a lepény megszületésére.

Megbeszéltük, hogy mivel csak kicsit repedtem, és azt is az előző szülésnél ajándékba kapott gátmetszéskor, ha nyugodtan maradok négy napig, nem kell összevarrni. Aztán a férjem elvágta a köldökzsinórt, míg Viola békésen szopott, Marci meg mellettem csodálta a húgát. Lezuhanyoztam, bevetették az ágyat, kivilágosodott, míg a papírok is kitöltődtek…

Másnap lett lemérve a szemmel mindenki által sokkal kisebbnek saccolt lány: 4110 gramm, 53 centiméter hosszú, fejkörfogata 33,6 centi és 36,5 a mellkasa.

Hát így, ennyire hihetetlenül egyszerűen született meg Viola Zóra, hajnalban, itthon, békességben, az apukája bábáskodása segítségével.

P. B.

Márton Vilmos> > >

Véletlenül kiválasztott mesék.