igaz történetek szülésről, születésről

1496. nap: Egy keresztény anyuka története (Ádi születése)

Megjelent: 2014. nov. 9.

Én is otthon akartam szülni. Tánctanárként dolgoztam, és az utolsó pillanatig tanítani akartam. Komolyan spirituális ember voltam, ez volt a minimum, hogy nem hagyom, hogy a gyerekemet elvigyék, ha megszületik. Otthon akartam, a harmadikon, a másfél szobásban, de halogattam, és már túl voltam a terhesség felén, amikor elmentem Ágihoz a Születésházba egy tájékoztatóra. Nagyon jó volt. Két könyvet is vettem. Mondták Ágiék, hogy nem tudják, odaérnek-e ilyen messzire, mint ahol lakom, ha megindul a szülés, én gondolkodtam, hogyan lehetne Pesten szülni, mi lesz velem?

Hazafelé megtudtam egy doula számát, aki megadta Felícia számát (később ő lett az első bába, aki újra engedélyt kapott a nagy betiltások után). Hát, már szerintem a hetedik hónapba léptem, amikor végre lementem Felíciához. Persze ő is másfél órányira lakott tőlem, innen minden messze van. Nagyon más ember volt, mint én akkor. Én a kavarodott ezoterikus érdekességeket emlegettem, amikről akkor azt gondoltam, az az igazság. Elég kevés fogalmam volt a valóságról, az biztos. Ő türelmesen nem mondott rájuk semmit, észrevettem, hogy valószínű hívő keresztény lehet, olyan tiszta volt és következetes. Azonnal tiszteltem őt és megbíztam benne. Hittem Istenben, de az volt a meggyőződésem, hogy a keresztények korlátoltak, mert CSAK a Bibliában hisznek… hát ez azóta megváltozott, mivel ma már én is újjászületett keresztény vagyok.

Felícia elvégzett olyan vizsgálatokat, amiket a terhesgondozóban kell, és nagyon jó érzés volt, hogy nem orvos, hanem egy édesanya végzi a vizsgálatokat. Megbeszéltük, mikor megyek legközelebb, de erre sajnos nem került sor. Novemberben mindig hazamegyünk a szüleimhez az ország túloldalára, mert olyankor van együtt a család, amikor a Mindenszentek nevű ünnep van a naptárban. Pénteken indultunk, és én belázasodtam, de mondtam a férjemnek, biztos elmúlik, talán csak egy vírus, arra sem emlékszem, bevettem-e valamit, aludtam. Előző este, csütörtökön még táncórát tartottam, és hétfőn, kedden is ez volt a terv, akkor töltötte be Ádi a 36. hetet a pocakomban, a következő héten. Sajnos azonban a láz nem múlt el. Semmilyen más tünetet nem tapasztaltam, csak a láz, végül a háziorvos beutalt a z-i nőgyógyászati osztályra.

Semmi nem volt nálam, három napra mentem haza, anyukámék szereztek, vettek nekem hálóinget, köntöst, alsóneműt, hoztak DVD-ket, könyvet, újságot, hogy ne unatkozzak. Természetesen a szülős táskám még össze sem volt készítve. Hétfőn a férjem hazament, mondván, hogy munka van, mihelyt kiengednek, jön értem vissza, bár az út öt és fél órába telik, de a szüleim ott vannak a közelben, ott majd megvárom. Eközben a kórházban cserélgették rajtam a vizes lepedőket és ettem a Mexalent (ez a kismama-lázcsillapító, amit nem reklámoznak), de a lázam mindig felszökött.

Amúgy kiválóan éreztem magam, ugyanis karantént kaptam, mert azt hitték, H1N1-es vagyok, olyan volt, mintha magánkórházban lennék: senki sem volt a kórteremben, csak én. Nagyon hálás vagyok ezért ma már. Isten, akiben akkor még csak kicsit hittem, mindent úgy rendezett el, hogy az ő szeretetét megmutassa, és tudassa velem, hogy mennyire jót akar nekem, és micsoda tervei vannak a fiammal is.

Hétfőn unokatestvérem annyira megnevettetett, hogy 17 órakor lement a lázam, biztos, hogy attól, vagy nem is tudom, de jobban lettem. Nagyon fel voltam dobva, végre, és telefonon elmeséltem a férjemnek is, közben éreztem, hogy ki kell mennem, bizonyára valamilyen nőgyógyászati folyásom van, vagy mi, gondoltam, megnézem, megmosakodom, de a vécén észrevettem, hogy magzatvíz.

Eszem ágában sem volt szülni!!! Még volt egy hónap! Teljesen felment bennem az adrenalin. Szegény férjem összeszedte anyósomat, és ketten indultak vissza az ország túloldaláról, váltva vezettek, én indulásuk előtt gyorsan elhadartam, melyik szatyor a szülős szatyor, babacuccokkal, mit kapjanak fel mindenképp, ami nekem kell – később kiderült, nem azt hozták el… Teljesen kiszolgáltatottak voltunk, másokra kellett bízni magamat és a fiamat. Semmi nem volt nálunk, konkrétan csak kétnapi váltóruha, az is kismamaruha. Sajnos innentől nem volt már olyan vicces.

Ugyan a vajúdás szépen ment, a fájások erősödtek, tudtam a saját kis kórtermemben némi hangosat is nyögni, térdelni, ahogy jólesett. Nem érdekelt egy percig se, hogy fáj. Csak csináltam sorban mindent.

Sajnos fekvő szülőágyra tettek. Nagyon fájt, fekve nem lehet szülni, fizikai képtelenség, ezért izomlázig húztam magam felfelé a kapaszkodón, hogy 45 fokban döntve legyen a törzsem. Szörnyen fájt. Ha nem kellett volna a hátamra feküdni, sokkal jobb lett volna. Utáltam, hogy borotváltak, és utáltam a beöntést. Rögtön kívül-belül sebes lettem. De nem tűrtek ellentmondást. Nem ismertem senkit. Nem volt ott a családom. Éjfél volt.

Muszáj volt oxitocint bekötni, nem engedték, pedig mondtam, hogy ne. Vizsgálgattak: még nem jó, még nem jó, azt hiszem, ujjal tágított az orvos, vagy valami, mert az fájt.

A férjem kb. a szülés előtt fél órával ért oda, fogta a kezemet. Aztán jött a nem kedves szülésznő, hogy ne kiabáljak, maradjak csendben, és a hasamba könyökölt, amikor toltam. A pasi elnyiszált, ezt nem éreztem, csak azt, hogy nyiszál szikével.

Végre kibújt Ádi. Azonnal eltüntették, hallottam, hogy a másik szobában felsír. Becsomagolták, visszahozták, készültem rá, hogy megfogjam, nagy, kövér háromkilós baba volt, de csak az arcocskáját érinthettem meg, és a nem kedves azt mondta, nem lesz ám mellre tétel, mert visszük a babát a koraszülött osztályra. Mondom, mi van? De hát nem koraszülött, én is 36 hétre születtem, és nem kórházban! Apa gyorsan lefényképezte.

Gondoltam, nemsokára biztosan vele leszek, biztosan visszahozzák. Nem tehetnek ilyet, ez egyszerűen lehetetlen. Üres voltam. Megszültem a méhlepényt, az összevarrás nagyon fájt, és két órát ott kellett feküdnöm terpeszben, hogy kivérezzek, és lecsöpögjön az oxitocin. Megalázó volt az egész. Talán alázatosabb embernek kellett volna lennem, de ez akkor már mindegy volt… Visszavittek a kórtermembe.

A takarítónő csodálkozott, hogy megszültem, amikor felébredtem reggel. Meg kell mondjam, én is, nagyon. Főleg, hogy nem tudtam, hol van a fiam, és nem tudtam, mikor láthatom, és hogy mit fog enni??? Az anyatej nálam van! Nagyon üres voltam, persze, a hasam is, ez természetes, de a szívem alatt nem volt ott Ádi.

A szüleim kiderítették, hogy hol van, és fogalmam sincs, mennyi idő múlva megtudtam, hogy megnézhetem, inkubátorban volt, kis szőrös, szöszös,  kenyérméretű manócska. Azóta is Pufi a beceneve, hiszen a koraszülött intenzíven nem voltak ilyen szép nagy babák!

Azt mondták, elkapta a fertőzést, ami az enyém volt, és én ugyebár a szülés megindultával meg is gyógyultam. Vállalta, hogy beteg lesz, hogy a szülés ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy Isten, aki mindent jobban tud… és így végül is biztonságban születhetett meg a babám, mivel otthon valószínűleg ez nem sikerült volna. Az én akaratom szegénykémet veszélybe sodorta volna.

Tizenhat napig voltunk bent. Amikor megtudtam, hogy egy szobába kerülhetek vele, úgy örültem, hogy majdnem összeestem. Z. ugyanis az ország egyik legbiztonságosabb, legjobb koraszülött-ellátó intézménye. Van baba-mama koraszülött intenzív osztály! Kezdtem átlátni, hogy „odafönt” milyen rend van, míg én itt a földön azt hittem, majd én akarom, otthon szülünk, és kész, oszt jó lesz… azt nem tudhattam, hogy neki ez jobb lesz, mint amit én akartam.

Kisfiam két hétig szívmonitoron volt, több baja is volt, kis ciszta a buksiban, lyukacska a szívecskéjében, össze-vissza verő és kihagyó szívverés, bradikardia, vagy valami hasonló szó, és mozgási visszamaradás, amelyek mára mind elmúltak. Amikor hazavittem, légzésfigyelőm sem volt (minden ott volt a harmadikon, mi pedig a szüleimnél voltunk, ketten, 500 km-rel messzebb), és először nem tudtam aludni, mert a gyerek nem csipog. Ugyanis két hétig minden lélegzetvételt, szívverést hallottam a gépben, és első éjjel a kórházon kívül – nem csipogott! Honnan tudom, hogy nem halt meg, lélegzik egyáltalán?

Teljesen nem voltam felkészülve az egészre. Semmi nem úgy alakult, ahogy terveztem. De minden úgy alakult, ahogy a legjobb. Az ember kicsi ahhoz, hogy egyedül mindent kontrolláljon. Itt volt az idő, hogy megtörjek, elengedjem saját akaratosságomat. Leckét kaptam, fentről.

Azóta a fiam négy és fél éves, igazi kis hídrobbantó, és egyre kevésbé beteges, de a mai napig egy nagy ágyban alszunk: Apa, Anya és a szélén Ádi, most tervezzük, hogy külön altassuk, most lesz „nagy középsős”. Elmeséltem neki, hogy ez az együtt alvás nekünk, nekem azért jó, mert amikor megszületett, elvitték, és hogy ezt jólesett bepótolni. Ő amúgy is velem aludna mindig.

Egyébként kétévesen még emlékezett rá, hogy vízben volt a pocakomban, ő mondta, de mára már elfelejtette.

Akkora csoda gyermeket szülni! Egy kis manócska, egy pötyi, kibújik onnan, és ilyen nagy, okos, ügyes gyerek nő belőle, mekkora csoda az élet!

És én minden este úgy alszom el, hogy ölelem őt, hallom, hogy ott szuszog, és Apa is, és ő is ragaszkodik hozzám, és talán most már nem fáj, de még néha sírok, amikor eszembe jut, hogy elvitték, amikor megszületett. A szívemben ott van azonban Isten, aki vigasztal és tanít, és aki szabadítóm is: ugyanis a „nem így terveztem” szülés és még néhány feldolgozatlan dolog miatt súlyos, bipoláris mániás depressziós anyuka lettem, amikor a kisfiam még csak öt hónapos volt, nagyon komoly tünetekkel, amelyeknek tanúja volt a fiam is, és mindettől majdnem hároméves kora után szabadultam meg teljesen, végleg, hit által, Isten által, mert beláttam, hogy elég abból, amit én akarok, mert nem működik, feladom, átadom, megadom magam neki – és ma már boldog, teljes életet élő anyuka vagyok.

Örülök, hogy a fiam csecsemőkorának csak egy kis szegmense maradt ki nekem a betegség miatt, amelyre nem akarok visszagondolni, mert már más ember vagyok. Boldog, mert a családunkban végtelen, örök összetartó erő van, és nagyon szeretnénk még gyerekeket, és kívánjuk, hogy a világ jobb legyen általunk és gyermekeink által is, és világítsunk benne, mint sok kicsi mécses… és most nem mondom meg, mit AKAROK, csak hogy hogyan TERVEZEM a szülést: előre gondolkodom majd, és természetes szülést támogató orvost is keresek, és fel fogom keresni Felíciát, a bábát is, mert fontos a véleménye. Bárhogy lesz, az lesz majd a legjobb.

B. V.

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.