igaz történetek szülésről, születésről

737. nap: Mindent kívülről láttam (Márton Vilmos)

737. nap: Mindent kívülről láttam (Márton Vilmos)

Szülés, Születés. Ez történt tizennyolcadikán. Életem egyik legnagyobb Utazásán vettem részt. Kezdem az elején. (Mindent kívülről látva.)

Csütörtök, nem még egy kicsit előbb. Tizenötödike, kedd, mikor is közlik velem, hogy talán csütörtök. A pillanat, amikor éreztem, itt van, itt a Vége, az Új kezdet, de előttem van egy nagy dolog még: menjünk megszülni a pocakomban lakó Emberkét. Szóval, tizennyolcadika reggel, vagyis hajnal, amikor elindultunk, aztán a kórház előtt nem akartam kiszállni a kocsiból… Megijedtem. A férjem átlendítve ezen „betessékel” az ajtón, kis időhúzás még, kávé.

Bejelentkezés, bár az orvos még sehol, viszont jó sok kismama. CTG-gépre fel, ami még a háborús időkből származhatott, kellemetlenül elzsibbadt kezet szerezvén tőle, mivel folyamatosan a hasamhoz kellett szorítani, különben hibát jelzett.

Ezután vártunk. 8.30-kor megjelent az orvos, aki megvizsgált, majd burkot repesztett (kijelentés, miszerint Marci kicsi lesz, maximum 3 kg). Átöltözés, ígéret, ahogy lesz szabad szülőszoba, bepakolhatok. Doula értesítése, és ismételt várakozás.

Fájások sehol, ezért tanács: lépcsőzés. Fel és alá, kezdődő izomláz, ezért leülés a váróban, szülőszoba előtt (jelzem, a csomagok végig a váróban voltak). Bosszantó, hogy összesen egy mellékhelyiség van, és azt sem lehet rendesen bezárni.

Doula érkezése, nőgyógyászat előtti letelepedés, homeopátiás bogyók fájás elősegítése céljából, félóránként pár szem. FÁJÁSOK öt-, majd hárompercenként, közben a férj keze szorongatva, szünetben telefonon való csicsergés.

Dél: van szabad szülőszoba, végre beköltözés, néha szívhanghallgatás, fájások hárompercenként. Fájások alatt férjnek kapaszkodás, egyébként fekvés a földön. Doula próbálkozásai, masszázs, zene, de semmi sem volt jó!

14 óra: orvosi vizsgálat, nyolc centis tágulás, még kettő kell… Innen volt nagyon rossz. Egyre fáradtabban, egyre több szünettel a fájások között, amit csak fekve lehet elviselni. Egyszer hazafelé indulva: „Nagyon fáj”-t hajtogatva… (Utólag számoltak be erről a jelenlévők, érdekes, én nem emlékszem.)

14.45 körül: bejön az orvos, hogy akkor tessék megszülni a babát. Nem ment, nem akartam, elég volt, csak aludni akartam volna. Orvos el, majd még egyszer vagy kétszer vissza, hogy próbáljuk meg (és félvállról a doulának, hogy beszéljen velem, mert úgy látszik, nem akarom megszülni ezt a babát).

15.45 körül: megjelenik a szülésznő, betoltak egy kiskocsit, amin két takaró: egy rózsaszín és egy kék. Újabb próba, de a fájások közti nagy szünet (öt-tíz perc) miatt az orvos infúziót akar beköttetni.

Innen összefolyt minden. Mintha kívülről láttam volna magamat, beszéltem volna, de nem tudtam, csak a gondolataim cikáztak. Ki ez a sok ember, mit akarnak tőlem, miért nem hagynak már…

Az infúzió gondolatára megerősödtem, és úgy döntöttem, nyomok, ha van fájás, ha nincs. Nyomtam, majd szerencsére jött a fájás is. Az orvos leinti az infúziót ‒ megkönnyebbültem ‒, majd bejelenti, gátmetszést csinálna, mert nagy(?) a baba. Beleegyező fejbólintás, pedig belül vadul tiltakoztam.

Levegő bent tart, nyomni, levegő bent tart, nyomni. A kezem a számon, hogy ne fújjam ki a levegőt. „Kedves” segítség, az orvos is nyom velem, vagyis a hasamat préseli.

Kint van a feje, nézzem meg, simogassam meg. Rápillantottam, megijedtem, egy megnyúlt kék valamit láttam… Túl akartam lenni az egészen.

Újabb levegő bent, nyomni (egyszer, kétszer, háromszor?): megszületett 16.02-kor!

A mellkasomon pihent egy gyönyörű, először lilás-kékes-vöröses, hangosan méltatlankodó, nehéz csomag (a köldökzsinórját Apa vágta el). P. Márton Vilmos, aki egy órán keresztül ordított és vacogott felváltva, majd megtalálva a kezét hangos cuppogásba kezdett (szopni nem akart).

Születése után egyből el akarták vinni, de szóltunk, maradjon, míg lehet, így 17.45-ig velünk is volt, amikor is elvitték megfürdetni/felöltöztetni. Apukája kísérte, és ő fürdette meg, majd hozta vissza felöltöztetve büszkén a FIUNKAT. 17 óra körül behozott a csecsemős nővér egy mérleget/centit, hogyha engedjük, akkor lemérné. Ekkor derült ki, hogy az először kicsinek becsült babám nem is olyan kicsi: 3590 gramm és 53 cm.

Négy órát voltunk együtt. ismerkedtünk, belélegeztük azt a semmivel sem összetéveszthető illatot. Majd elvitték megvizsgálni, és 23.00-kor a keresésére indulva újra magamhoz szoríthattam. Azóta el sem engedve…

(Elröppent négy év, Marci nagyfiú már, megszületett a húga, Viola: békében, itthon. Sajnálom, hogy a fiamnak ezt nem adtam meg, de a vele átélt tapasztalat hozta meg a szemléletváltozást, ami megadta Viola számára az annyira vágyott háborítatlanságot.)

P. B.

Viola Zóra születése az otthonunkban >>>

Véletlenül kiválasztott mesék.