778. nap: Sajátos burokban (Noémi születése Belgiumban)
Akkor háborítatlannak hitt, mégis jó érzésű szülés története
Palacsintaszag terjeng a nagy flamand házban. Este nyolc körül alhasi fájások jelentkeznek. Ez vajon már az? Mérem az időt. Igen, visszatérő. Induljunk, mert két óra az út a kórházig, és fogalmam sincs, mi mennyi idő. Hívogat és ambivalens érzésekkel tölt el az ismeretlen kaland…
Megérkezünk. Az ápolónő, aki felveszi az adatokat, egy szobába irányít minket, ahol kettesben vagyunk D-vel, születendő Papával. Hoz nagy labdát, és kedvesen, mosolyogva közli, hogy aludjunk, vagy legalább pihenjünk, mert hosszú még az éjszaka, de ha nem megy, labdázhatunk is.
Valami fecskendőt is ajánlgat, beöntéshez, de nem kötelező. Belemegyek gyanútlanul. Nem vészes, de nem is kellemes.
Nem tudok aludni. Lassú hullámokban kóstolgatnak a kontrakciók. Zavarnak a tiszta, fehér falak. „Labdázok” kicsit. D. nyűgös, olykor elbóbiskol, majd felriad. Még nincs semmi látványos, de én már nyakig benne vagyok.
Csönd van, a kedves nővérke olykor bekukkant, biztatgat angolul. Megnézi, hány centit tágultam. Színes kis függőt hoz be. Mindegyik forma más színű, és a tágulási fázisokat modellezi. Hát ezek a belgák! Milyen kis játékaik vannak…
Orvosom nincs, majd érkezik az ügyeletes. Örülök neki, nem hiányzik, sőt, megnyugtató! Nem is volt választott orvosom, mert inkább a sorsban bíztam meg a magam erejében, mint az orvosokban…
Nem értem még a nyelvet, amit a helyiek beszélnek – flamand –, angolul kommunikálok, ami szükséges. De szívesen vagyok magamban, és növekszik körülöttem egyfajta sajátos burok, ahova nemigen jut be semmi és senki.
A nővérke hangulatos szülőszobába kísér minket, ahol hatalmas medence vár minket D-vel. Mécseshangulatot utánzó spotlámpákkal próbálnak intim hangulatot biztosítani, elég jó.
Berakják az általam hozott magyar CD-t, amin a Tavaszi szél gyönyörű feldolgozásban többször elhangzik. Találgatnak, milyen nyelven énekelnek? Furcsa nekik, de akárhányszor lejátszák. Számomra irtó jó ez a zene, erősíti a burkot. Különlegesnek érzem magam, titkos ismeretlennek: nem férnek hozzá a magyarságomhoz, elvehetetlen. Furcsállják, de tiszteletben tartják. Ez most nem olyan fontos, de szép motívum, és erősen megmaradt.
Egyre nagyobb körökben hatolnak belém a kontrakciók fájdalmai. A meleg, nagy víz segít kisimítani őket, és továbbvisznek. D. is velem van, vágynék rá, hogy masszírozza feszülő keresztcsontomat, derekamat, de nem érzi igazán, hogyan. Fáj, hogy nem érti, nem tudok kedves lenni hozzá.
A nővérke még mindig kedves, de kihív a medencéből. Pont egy kontrakció közepén nyúlkál fel, hogy megnézze, mennyire tágult a méhszáj. Ez cseppet sem esik jól. Áttessékel a szülőkádba. Semmi kedvem mászkálni most, maradnék a nagy vízben, de nem lehet. A kis szülőkád jól kialakított, előkészített, pozíció adott: lábnak hely, kéznek kapaszkodó. Tessék, lehet szülni…
Nem nagyon tudom követni, mi történik, de a burok jön velem, és a víz ismerős barátom. Mint puha, langyos ezernyi segítő kezecske, lágyan simogat, csitítja heves fájásaimat. Körülöttem homályos arcok, D. is ott van, és az ügyeletes orvos is megérkezett, egy félvér nő. Megnyugtató az arca és a csendje. Mindenki a burkon kívül van, csak a Tavaszi szél vizet áraszt hangjai jutnak át rajta.
A fájdalom ereje félelmet kelt bennem, de nem eshetek kétségbe, bíznom kell benne. Lágy, selymes víz kerül a kádba: szétpattant a magzatburok – hallom a távolból. Lesz, ami lesz, el kell engednem a félelmet, és hagyni, hogy a fájdalom teljesen kifordítson önmagamból, átformáljon valami mássá, és bízni, hogy nem szakad ki semmi alul, csak az történik, aminek történnie kell: megszületik egy gyermek!
Tükröt hoznak: látszik a baba feje búbja. Úristen, mindjárt itt van. Még egy-két tolás, és zutty, kicsusszant Noémi.
Elém emelik a vízből. Gyönyörű, túláradó érzések. Kíváncsian fürkésszük egymást. Nem sír, de meg van szeppenve, csöpög le róla a víz, átható tekintetét enyémbe fúrja. Hitetlenkedem magamban: gyerekem van! Kiszületett, és itt van előttem! Olyan büszke vagyok rá!
„Szép nagy baba, gratulálunk!” – hallom a körülöttem állókat. Mekkora a lábfeje, jaj, neki is majd biztos 42-es cipő kell – suhan át a fejemen.
Rám fektetik, nagyon édes. Nyöszörög és keresgél, olyan erős. Olvadozom. Aztán elviszik nem messze tőlem. Vizsgálják, öltöztetik, elkezd sírni. Ne már, eddig nem sírt. Hozzák vissza azonnal! – kiabál bennem a nemrég született anyatigris.
„És most jön a placenta, egy kis szuri a combba, és már jön is.”– néz rám a nővérke mosolyogva. Ja, tényleg, még az is van. Egy kis fájás, és kibluggyan. Minden ép, a gáton felszíni repedés, ami hamar gyógyul.
Kimászom a vízből egy hordágyra. Visszahozzák Noémit. Végre mellre rakhatom, és egymásba olvadhatunk. Nagyon jó. Elvisznek minket így az ölelésben. D. nem tudom, hol van. De így is egység van a kettősségben. Boldog vagyok és fáradt, elalszunk a burkunkban. Hajnal öt-hat körül lehet.
M. Á.
Véletlenül kiválasztott mesék.
- 1630. nap: Egyedül (Lili születése)
- 1220. nap: Kicsi szemünk fénye! (Ferkó szerint)
- Day 408. My first birth
- 1112. nap: Hajrá, fájás!
- 625. nap: Áldott állapot
