igaz történetek szülésről, születésről

678. nap: Ösztönök hangja nélkül

678. nap: Ösztönök hangja nélkül

Mikor összhangba kerültünk férjemmel, egyszerre akartunk gyereket, az első alkalommal megfogant a fiunk. Nagyon örültünk, vártuk őt. Első baba volt, nem tudtam semmit olyan lehetőségről, hogy otthonszülés, háborítatlanság, ösztönök stb. ‒ egyértelmű volt a kórházi választás. Fogadott orvos kísért minket, elégedettek voltunk.

Várandósságom felénél kiderült, fiunk veséjén ciszták vannak, és csak megszületése után derült ki, hogy a veséje helyett fejlődtek ki a ciszták, egy veséje van a kis lurkónak. A kiírás napján túl voltunk már pár nappal, persze be lett irányozva a szülésindítás. Húztam, ameddig tudtam, majd megkaptuk a végső határidőt. Minden vizsgálat rendben volt, de a protokoll, az protokoll.

Aznap hazamentem a szokásos napi CTG-vizsgálatról, és kértem fiamat befelé fordulva, induljon el magától, ha ő is jónak látja, különben kitessékelik, és az nem lesz jó. Délután kezdődtek is a kontrakciók. Fogalmam sem volt, mikor mi fog történni, így visszagondolva, végig kívülállónak éreztem magam a folyamatunkban.

Mikor megbeszéltük, hogy elindulunk a kórházba (ötperces kontrakciókkal), lezuhanyoztam, nagyon megijedtem a kórháztól, és leálltak a fájások. Kicsit lenyugtattam magam, újra elkezdődött. Hárompercesekkel mentünk be, este nyolc körül érhettünk be. Pont ügyeletes volt a dokim, jó volt, hogy azonnal mellettem volt valaki, aki „tudja”, mikor mit kell tennem. Ezer papír kitöltése terelte el a gondolataimat, majd egy fájdalmas vizsgálat rémített meg.

A tágulás rendben zajlott, tágulási vérzésem elég erős volt (utólag már tudom, hogy kézzel tágítottak), semmi nem indokolta a burokrepesztést, mégis megtörtént (persze nem tájékoztattak semmiről). Azt mondták, zöld a magzatvíz (én semmi nyomát nem láttam), beöntés, majd bekötötték az oxitocint, pedig remek fájásaim voltak. Akkor már beengedték a férjemet is, szerencsére. A zöld magzatvíz miatt indokoltnak tartották az állandó CTG-t, így a fekvést is. Semmi nem történt úgy, ahogy a dokival megbeszéltük, de hát ugye a körülmények…

A pozitív Streptococcus-tesztem miatt pedig azonnal bekötötték az antibiotikumot is. Nagyon fájt az egész folyamat, tehetetlennek éreztem magam és féltem. Legalább üvölteni hagytak. Pár vizsgálat után szóltak, hogy teljes a tágulás, nyomjak. Nem éreztem még tolófájást, de aztán hamar igen. Ez sem zajlódhatott le a maga természetes útján: a doki ráállt egy kis sámlira, és kikönyökölte kisfiamat a pocakból, és persze a gátmetszést sem úszhattam meg.

Éjfél után tíz perccel előbukkant a gyönyörű, majd’ négykilós fiúcska. Rögtön rám tették, de épp csak köszönteni tudtam, már vitték is mérni, sikálni stb. Stresszes volt szegény, ordított magából kikelve, és még ott helyben úgy akarták segíteni a szopit, hogy erőszakkal rányomták a mellemre a kis buksiját. Persze, hogy így nem kellett neki.

Az eufóriám teljes volt, boldog voltam nagyon, természetesnek vettem minden eljárást és beavatkozást, messze voltam még akkor az ösztöneimtől… A gyönyört és boldogságot nem veheti el tőlem senki, amit kisfiunk megérkezése okozott, de jó idő múlva hiányérzetem, furcsa érzelmek kerítettek hatalmába. Csak jóval később jöttem rá, mennyire nem volt biztonságos a közeg, mennyire kívül maradtam a szülésben, mennyire nem élhettem át, hogy a testem működik magától és összhangban lenne a babával.

A kórházi öt nap borzalmas volt: segítséget nem kaptam a szoptatáshoz, ott feküdtem szétdurranni készülő cicikkel, a síró-éhes újszülöttel, és csak azt kaptam: „Maga ebből a mellből nem fog tudni szoptatni!” Bumm, csak bőgtem és fejtem, rengeteg tejem volt, cumisüvegből kapta az én ordító gyönyörűm és a cukros vizet is a tejbelövellésig. Utólag közölték, hogy kimosták a gyomrát, indokot nem kaptam, egyszer pedig sebes orral hozták vissza, mert kidörzsölte a textil pelus, amin hasalva üvöltött. Öt hónapba telt, mire sírás és bimbóvédő nélkül ment a szopi, de megérte, két és fél évig „űzte az ipart”.

Ugyan a mai napig fáj, hogy sokszor elvitték tőlem, és nem emeltem szót ezért, hogy nem lehettem mellette, és fogalmam nem volt, mi zajlik a csecsemőosztályon, de szerencsére sikerült kompenzálni a nehezített indulást: a rengeteg testközelség, szoptatás, majd együttalvás, kisfiam tanításai eredményt hoztak: kiegyensúlyozott kisfiú, boldog anya, harmonikus család, és azóta sikerült átélnem, hogy tudok szülni, önmagamtól, kórház nélkül, de ez már egy következő történet.

D. N.
Testvértörténet >>>

Véletlenül kiválasztott mesék.