igaz történetek szülésről, születésről

50. mese: Most vagy soha (Letti)

50. mese: Most vagy soha (Letti)

Liza után úgy éreztem, több gyerekünk nem lesz. Olyan szép volt a születése, olyan kerek volt minden.

Aztán motoszkálni kezdett bennem a gondolat… vajon tényleg soha többet nem szülök? Kezdtem vágyni egy harmadikra, akivel valóban kerek a család, nem két tesó osztozik, hanem három… olyan más dinamikának tűnt. Úgy éreztem: most vagy soha. Mert ha már nagyobbak, dolgozni fogok, nem akarok utána visszarázódni, lehet, hogy fura, de én ilyen tervező, logikus ember vagyok. Péter teljesen más. Így nagyon meglepett, amikor szóba hozta, hogy mi lenne, ha vállalnánk még? Egy utolsót.

Szokásos éves várakozás… pár barátnőm terhes lesz a harmadikjával, már megszoktam. Majd eljön az én időm. Mivel utolsó, ezért amint nem jött meg, gondoltam, most meglepem Pétert, eddig sose csináltam semmi különlegeset ez alkalomból. Hát elszöktem egymagam vásárolni tesztet, nyilvános mosdó, negatív teszt.

Márton-napi felvonuláson cipeltem Lizát a hátamon és igenis valami más volt, tudtam, hogy terhes vagyok… másnap Péter elment dolgozni, csináltam még egy tesztet. Pozitív. Hát persze.

Azt hiszem, azonnal írtam Edinának, valakivel meg kellett osztanom, Péternek meg rendeltem egy kis ajándékot, pár napot kibírok, hogy ne mondjam el… két hétig nem küldték az ajándékot, ezt nem vártam ki, mert már kezdtem émelyegni. Elmondtam, örült, ennyit a meglepetésről. Nem ettől lesz különleges.

Aztán jött a feketeleves. Olyan szinten voltam rosszul, hogy alig bírtam a másik kettőt ellátni, folyamatosan hánytam, néha éjszaka is, hasmenésem volt, hőemelkedésem, mint aki beteg három hónapig folyamatosan. Alig bírtam elvánszorogni a nagyért az oviba, megállás nélkül öklendeztem, csoda, hogy senkinek nem tűnt fel. Péter sokat segített, vitte a nagyokat magával, ahova csak tudta. Én meg dekkoltam a kanapén, mert ahogy felületem, jött a rosszullét.

Nyolchetesen el is mentem dokihoz (bába ajánlotta, tündéri), hátha valamit tud segíteni rajtam, nem tudott… most már homályosak az emlékek, de akkor eléggé megviselt fizikailag és lelkileg is a tehetetlenség. Aztán jobb lett, elmúlt.

Utána gyorsan teltek már a hetek, vizsgálatok, ultrahangok, egy napra Edinához is eljutottunk. A május már borzasztó meleg volt, én meg óriási, mindenem dagadt, úgy éreztem, még egy terhességet biztosan nem bírnék ki. Csak húzzam ki, amíg kell! De mondjuk sokkal tovább ne maradjon, ha lehet.

Hatalmas lufi lett a hasam, benne megállás nélkül lubickolt a bébi. Nem tudtuk a nemét, persze mindenki fiúra tippelt. Mert olyan más volt ez is. Például a hajam dús és hullámos lett, színt váltott, valamint kialakult egy új forgóm, kész őrület, mit művel a terhesség az emberrel. Egy barátnőmnek volt ennyi változás a hajával terhességek alatt, neki három fia van… talán ezért gondoltam, hogy fiú lesz.

Persze a lányok megmondták, hogy anya, persze hogy lány lesz!

Szenvedésemnek véget akartam vetni, így beszereztem egy ananászbefőttet, hogy július elsején ünnepélyesen megbontom, ezt a dátumot tűztük ki Edinával, hogy eljön már hozzám.

Mindenkinek elmondtam, hogy nemsokára szülök, én ki nem várom a kiírást, ami amúgy Péter nagyfiának a szülinapja volt. Hát nem vártam ki. Bőven.

Még ki kéne súrolni a lakást, még vérvétel, még doki a negyedik pecsétért… hát igen, ahogy Edina mondta, nem tanulunk semmiből, nem szereztünk be semmit az otthonszüléshez, még nincs július, majd elsején… de a babák nem a naptárt figyelik, mikor szabad érkezniük.

Tesómat megkértem, hogy segítsen takarítani, borzasztó meleg van, ahogy nézi a lábamat, közli, hogy én ne csináljak semmit, mert nagyon rosszul néz ki. Fájt is nagyon, feszült a bőr rajta a combomig.

Konyha, hálószoba, wc kész, igyekszem azért segíteni, holnap folytatjuk. Esküszöm, a többi helység még soha nem volt ilyen elhanyagolt állapotban…na.

Június 29., HIV-teszt, Edinát hívom, hova menjek, aztán beugrunk Péter unokatesójához. Mondom, egy hét múlva szülök, mert annyi elintéznivalóm van még.

Este gyerekeket lerakom, Péter éppen telefonál, névnapja alkalmából köszönti nagypapám. Ülök a kanapén, egy kanál levest eszem és elönt a meleg víz. Felpattanok, és intek Péternek, hogy csönd, nehogy a papa aggódjon éjjel. Tágra nyíltak a szemei.

Leves lerak, telefon, Edina: most akkor menjek kórházba? Nem kell.

Kérdezgetett, én meg nem értettem, miért nem indul azonnal, hiszen Liza olyan gyorsan született. Vagy jobb is lenne megint egyedül? Valamit még el kellett intéznie, így hát maradtunk magunk. Pétert befogtam porszívózni, bébiőrt keresni, hogy meghalljuk a nagyokat, amikor kelnek (még két-háromszor keltek minden éjjel), sehol nem találtuk. Aztán kicsempészni pár babaruhát, pelust, törülközőhegyeket, szóltam anyukámnak, talán meg egy barátnőmnek.

Közben eláztattam pár törülközőt, rengeteg magzatvíz folyt el, a hasam meg ment össze, kezdtem megijedni, hogy akkor milyen pici lesz a baba, aki nem is akart mozogni, pedig eddig folyamatosan mozgott. Hívjuk Edinát. Tényleg nem emlékszem, de még mindig nem tud indulni, aztán valahogy megbeszéljük, hogy nem sokára jön.

Én meg szaladgálok vécére, aztán zuhany, majd fekszem a kanapén, olyan béna, leginkább aludnék, mit is kell ilyenkor csinálni?

Fél 11 körül ér oda Edina, szívhangot hallgat, minden szuper, megnyugtató. Kérdezi, hogy vagyok. Álmos vagyok. Nem, nem akarok szülni. Átöltözik, elmegy pihenni. Arra gondolok, szegény, milyen kupi van, meg a gyerekei otthon… tudom, ez még az eleje, ha ezen járnak a gondolataim. Mondja, hogy ebből nem lesz névnapi baba… ahogy magamat ismerem, még bármi lehet.

Fekszem a kanapén, erősebb fájások jönnek, fel kell ülnöm féloldalt, Péter időt mér, teljesen össze-vissza jönnek, nem rendszereződtek, négy és 15 perc között… mégis érzem, hogy ez bizony már fáj. Vécé- és zuhanykörök, majd amikor beállok végleg a zuhany alá, Péter tudja, hogy itt az idő, szól a bábáknak. Közben Éva is megérkezett és el is ment pihenni. Nem ismerem, a háttérben érzékelem, figyelmesen dolgozik azért, hogy nekem jobb legyen. Borogatnak, úgy emlékszem… helyet csinálnak a kanapé előtt.

Furcsa a múltkori egyedül szülés után olyan sokan vannak, feszengek. Nem tudom levetkőzni a gátlásokat, így meg nem esik túl jól szülni. De hát kell. Nagyon várom a kisbabámat.

Aztán már mondom is, hogy nem tudom, hogy most a baba, vagy kakilnom kell, ők tudják, hogy a baba, és próbálnak betessékelni a kanapé elé… nehezen megy.

Tolófájások. Kanapé elé térdelek, belefúrom a fejem a kanapén lévő törülközőbe, melegem van, izzadok. Aztán vége, lélegzem, olyan jó a rövid pihenő. Arra gondolok, hogy ilyen a hullámzás, ahogy levegőért kapkodok két hullám között, amik elborítanak közbe-közbe. Hogy fájhat ez így?

És Péter olyan messze van… kb. egy méterre, nem értem, miért nem jön közelebb, ránézek, szólni akarok, de nincs időm, jön a következő.

És arra is gondolok, hogy most három felnőtt jelenlétében fogok kakilni, vicces és szégyenletes gondolat, persze a baba jön, a feje nagy nehezen kibukkan, pihenő… lenne, de Edina szól, hogy szeretne levegőt venni, így hát erőből nyomok, borzasztóan fáj, ahogy kijön, ez fájt a legjobban.

Edina elkapja, én meg sírok a kanapéra dőlve, nincs erőm megfogni, de valahogy odaadják, és felraknak a kanapéra. Ölelem és pihegek.

Péter kérdezi, hogy fiú vagy lány, engem most ez egyáltalán nem érdekel! Teljesen lényegtelen ez a kis kérdés, ami mindenkit hónapokig foglalkoztatott. Hiszen itt van és sír és nagyon cuki! Megnézzük azért, kislány, Letti.

Ügyesen szopizik, én meg egyre gyengébbnek érzem magam. Nem vagyok jól, hányingerem van. Edina figyeli a vérzést, vérnyomást mér, minden oké, kicsit jobban vérzek, masszírozza a hasam, na ez nem kellemes, de ha kell, hát legyen.

Valahogy kijön a lepény, picike, kerek, formás, mint a baba, olyan, mint egy kis almafa. (Lénáé tölgy, Lizáé nyárfa volt).

Nem vagyok jól, melegem van, hányingerem van, nehéz tartani a babát, odaadnám Péternek. Edina megfogja a zsinórt, lüktet még. Utólag annyira hálás vagyok, hogy tisztán látta a helyzetet, és fel tudta mérni, hogy én még bírom pár percig, Lettinek meg nagyon fontos volt még ez a pár perc, amíg kapott egy kis segítséget a köldökzsinóron keresztül is!

Aztán Péter elvágja a zsinórt, végre oda tudom neki adni, öklendezek, de nem jön semmi, adnak enni-inni, javulok percről percre, de a vérzés meg az alvás nélküli szülés miatt sokkal gyengébb vagyok, mint az előző két szülés után. Ja, másnap fél 2 van. 30. Péter kínálgatja az ananászbefőttet, most már nem is kívánom.

Kellett még pár nap, amíg belerázódtam, megerősödtem, nem bántam, hogy előbb jött, sőt nagyon hálás voltam, hogy nem jött sokkal előbb. Hivatalosan ő született a legkorábban, mégis ő lett a legnagyobb, legerősebb, most is csak duhajnak hívjuk.

Léna felébred (egyszer már ébredt, kérdezte, hogy hol vagyok, Péter mondta, hogy zuhanyozok éppen, ami igaz is volt végül is) most megnézte a kishúgát, aztán szaladt vissza aludni.

Mérések, adminisztrálások, ő sincs három kiló, de teljesen rendben van. Aztán elköszönnek, elmennek. Teszünk-veszünk, Péter bemegy a nagyokhoz aludni, reggel együtt jönnek ki, sosem felejtem el, ahogy csodálják, olyan jó együtt lenni!

Nehéz a háromgyerekesség, de valóban kerekebb a világ. Nagyon nehéz elképzelni, hogy soha nem élem át ezeket, az nyugtat csak meg, hogy sok anyuka mondta nekem ugyanezt, nem szeretnék többet, de olyan nehéz ez a döntés.

Azóta új házba költöztünk, próbáljuk belakni, néha kevesen vagyunk, néha meg csak kapkodjuk a fejünket, hogy hirtelen milyen sokan lettünk.

Edina az egyik legfantasztikusabb nő, anya, bába, akit ismerek. Ő az, akire azt mondanám, el se hiszem, hogy létezik. Vagyis csak azért hiszem, mert ismerem. Hiányozni fog.

Nagyon hálás vagyok, hogy minden szülésem ennyire más volt, vagy csak másként éltem meg, de mindegyik gyönyörű volt, természetes, alázatra tanító. És mindhárom lányka nagyon más természet, de gyönyörű mind a három!

M. V.

http://tortenetek.szules.hu/32-mese-nekem-kellett-meg-ido-lena

http://tortenetek.szules.hu/33-mese-persze-szivem-ahogy-erzed-liza

Véletlenül kiválasztott mesék.