igaz történetek szülésről, születésről

404. nap: Tudják a babák (Szabina)

Megjelent: 2011. nov. 13.

Mikor kiderült, hogy hat hónap múlva (nagyjából tervezetten) ismét babát várunk, fel sem merült más megoldás, mint az otthonszülés. Szerencsére, ez a várandósság is problémamentes volt, a gondot inkább az okozta, hogy arra a hétre voltam kiírva, mikor egy hétig tárgyalásra kellett kedves bábáinknak járniuk. Mivel Tomcsi még kicsi volt, végig szoptattam, a nagy nap reggelén is arra ébredtem, hogy szopi közben furcsán görcsölget a hasam. Szóltam Apának, hogy menjen csak be dolgozni, de keressen egy balekot, aki beugrik helyette, ha telefonálok, hogy ez a görcs nem téves riasztás.

Hihetetlen, mennyire tudják a babák, mikor kell jönni. Egyrészt szombat volt, és elteltek a tárgyalásos napok, másrészt ballagáson kellett volna megjelennünk, úgyhogy szóltam anyáméknak, hogy jöjjenek korábban, és vigyék el Tomcsit. Tudtam, hogy sok ember veszi körül, jól fogja majd magát érezni.

Délelőtt kilenc óra környékén kezdtek erősödni a fájások, de már profi módon rendeztük a borogatást, elő volt készítve a labda, muskotályzsálya, s minden finomság, ami ilyenkor jól jöhet. Szerencsére, Tomcsit elvitték, mert az, hogy ő még ebben az állapotomban is szopizni akart, enyhén szólva nem esett túl jól.

Hívtam „a” szülős számot. Geréb Ági vette fel. Gyors kérdések, hogy vagyok, mióta, mennyire. Kérdezte, ki menjen, mondtam, akik előzőleg voltak, az nekem nagyon jó volt, jöhetnek, ha ráérnek. Ági mondta, szól nekik. Jó. Vártam, hogy majd felhívnak, és egyeztetek velük is. Míg egyedül vártam (egyébként ez is nagyon jólesett, kicsit egyedül lenni), beültem kádba, teleszórtam muskotályzsályával, hívtam Apát (aki egyébként már úton volt, mert előtte nem hallottam a telefont).

Kezdtem rosszul lenni a forró vízben, úgyhogy kiszálltam a nagy labdán ugrálni. Persze megint hánytam. Felhívtam a bábát is, hogy most akkor mi van, de ő mondta, hogy már pakolnak és jönnek. Geréb Ági már azzal hívta fel őket, hogy induljanak ‒ a mai napig felfoghatatlan számomra, honnan tudta, hogy erre van már szükségem. Nem olyan sokára meg is érkeztek.

Kértem a bábát, vizsgáljon meg, és ő meg is lepődött, hogy már ennyire előre tartok a tágulásban, mert ahogy viselkedtem és kommunikáltam, ő nem gondolta. Bevallom, hogy most nagyon türelmetlen voltam. Mivel most nem ment el a magzatvíz, a burok nyomása ahhoz hasonlított, mikor múltkor Tomcsi megindult kifelé, így most is már túl akartam lenni rajta. Türelmetlenségem eredménye végül is az lett, hogy a kitolás előtt teljesen leálltak a kontrakciók. Szerencsére kedvenc fórumomon előtte nemrég olvastam hasonlót, így nem ijedtem meg. Kicsit vártunk, majd javasolták, hogy feküdjek fel az ágyra. „Kellemes nem lesz, de hatásos” ‒ mondta a bába. Felfeküdtem, és tényleg beindultak újra. És valóban nem volt kellemes. Kicsit hülye helyzet volt, hogy én ott feküdtem az ágyon a hasamat fogva, nyögve, kiabálva, hárman meg ott ültek körülöttem, így a bába és Juli átültek a kanapéra kicsit.

Jött egy-két kontrakció, eldurrant a magzatburok, kiömlött a magzatvíz. Erre mindenki felugrott, jött még újabb egy-két-három kontrakció, és már a hasamon is volt Szabina. Ránéztem, mondtam, oké, Apgar 10. Annyira el voltunk foglalva egymással és az örömködéssel, hogy a méhlepény teljesen észrevétlenül született meg.

Legutóbb is borzasztóan tetszett, ahogy pelenkába burkolva megmérték Tomcsit, így kértem, hogy Szabinával is legyen így. Ismét papírmunka, és két óra múlva elmentek.

Nem tudom, mikor találkozunk újra, vagy hogy lesz-e még módunk újra átélni ezt a csodát, de ezt már senki nem veheti el tőlünk. Sem a gyerekeinktől

Köszönjük!

H. Á.

Véletlenül kiválasztott mesék.