igaz történetek szülésről, születésről

499. nap: Születik a családom

499. nap: Születik a családom

Már 34 éves voltam, amikor úgy döntöttünk, gyereket vállalunk. Kényelmes és önző életünkbe nem fért bele korábban. Vagy inkább az enyémbe? A férjem már évekkel korábban azt mondta, hogy az időzítést rám bízza, csak szóljak, hogy mikor szeretném. Aztán egyik évben egy családi programon olyan önfeledten játszott a rokon gyerekekkel, hogy rájöttem, nem várhatok tovább. Biztosan itt volt az ideje, mert pár hónapon belül már babát vártunk.

Még előző évben együtt ebédeltünk egy távoli ismerős párral, akik otthonszülést terveztek. Korábban eszembe sem jutott az otthonszülés, mert egyszerűen fogalmam sem volt róla, hogy ez is egy lehetőség. Később láttam Ágit a tévében nyilatkozni valami botrány kapcsán. Sosem felejtem el a tekintetét. Nagyon kíváncsi lettem, így már kilenchetes várandósan ott ültem a Napvilág Születésház információs estjén, majd havonta különböző napjain. Minél többet tudtam meg a témáról, annál biztosabban éreztem, hogy szülésben ők a „tiszta forrás”, és a mi utunk is velük együtt vezet majd. Átalakultak a szülésről és a várandósságról a fejemben levő, átlagosnak mondható elképzelések, és a kisbaba gondozásához is egész más szemléletet kaptam, mint ami az általános, például a szoptatás vagy a hordozás terén.

Az otthonszülést a környezetem nem értette és ellenezte. A szüleim szerencsére nem szólnak bele a döntéseimbe, de nagyokat hallgattak, ha erről volt szó. A legjobb barátnőimmel viszont, akikkel szinte mind egy időben lettünk várandósok, vérre menő vitáink voltak. A szüléseink után még több, mint előtte. Az orvosom végig próbált a maga módján lebeszélni, mert nagy volt a baba feje, mert már nem vagyok fiatal, vérszegény vagyok stb., de ezekre már mind volt megnyugtató válaszom (magamnak). A döntésben a legfontosabb ember, a férjem, mellettem állt.

Nem készültem kórházra, de nagyon tartottam tőle, hogy be kell menni. Féltem a kismamamagazinokban leírt szüléstörténetekből sütő valóságtól: a kiszolgáltatottságtól, a megaláztatástól, a fertőzésektől és attól, hogy „megmentsenek” minket: engem vagy a gyerekemet. Az ismerőseimből nem tudtam mást kiszedni, mint hogy a szülés nem számít, borzasztó, fájdalmas, vagy jobb nem is emlékezni rá, a lényeg, hogy az egész rémséget feledteti végül a kisbaba, az egészséges kisbaba. Az információk gyűjtése során viszont szembesültünk azzal, hogy a kórházi protokollok és beavatkozások, illetve azok esetlegessége éppen, hogy veszélyeztethetik a kisbabánk testi-lelki egészségét. Végül a lehetőségeket mérlegelve a háborítatlanságot választottuk.

A várandósság nagyon jól telt, a második trimesztertől egyre jobban voltam, végig tudtam dolgozni, még a 40. héten is voltam tornázni, fitt voltam és életerős. Hetek óta nyári hőség volt, élveztem a sok napsütést és a meleget. A dokim a kiírt dátum előtt és után egy-egy hétig szabadságon volt, de pont a kiírt napon bejött a kórházba, és be is rendelt reggel hétre. Nem mentem el.

Helyette Ágiékhoz jártam szorgosan CTG-re, mivel terminustúllépésben voltam. Egyik alkalommal elhoztam tőlük egy szülőszéket, mondván, most már tényleg szülni fogok. A terminustúllépésben is felhőtlenül teltek a napok, senki és semmi nem sürgetett. Csütörtökön még benéztem az irodába, de olyan furán éreztem magam, hazafelé el is mentem bevásárolni, mert úgy éreztem, már nem jutunk el a szokásos szombati piacra.

Este 11 körül feküdtünk le, de már éjfélkor fájdalmas kontrakciókra ébredtem. Mivel korábban összesen egyszer keményedett meg a hasam, nagyon izgatott lettem, hogy végre itt a nagy nap! Próbáltam aludni, de nem ment. Kiültem a kanapéra, és nyomogattam a telefonomon a stoppert. Nyolc-tíz percenként jött egy-egy fájás, izgatottan értékeltem magamban az erősségét. Anyukám azt mondta róla, hogy olyasmi, mint egy menstruációs görcs, de nekem olyan még sosem volt… Szóval akkor az ilyen lenne? A fájdalomtól nem tartottam, elég jól bírom általában, a fogorvosnál sem szoktam kérni érzéstelenítőt. Inkább csak megijedni szoktam, ha valami szokatlan testrészem fáj, hogy valami bajt jelenthet. Ez olyan fájdalom volt, ami teljesen magára vonta a figyelmemet, megállt tőle az idő, és sokszor elállt tőle a lélegzetem is. Gondoltam, ez csak jó, végül is pont ez a célja. A szünetekben néha elbóbiskoltam, de többnyire a vécére járkáltam, hasmenésem volt.

Reggelre sűrűbbek lettek a kontrakciók. Felhívtam Ágit, azt kérte, hogy hívjam vissza egy óra múlva. A férjem is felkelt, megbeszéltük, hogy nyugodtan elmehet egy reggeli megbeszélésre, aztán meggondoltam magam. Egy óra múlva ismét telefonáltam Áginak, azt mondta, hogy még mindig nem jó, menjek inkább máshova… Azt hittem, rosszul hallok, elkezdte fojtogatni a torkomat a sírás. Aztán folytatta: menjek ma máshova CTG-re. Végre kiböktem, hogy: „De nekem fájásaim vannak!” Egyből megoldódott a félreértés: miért nem ezzel kezdtem? És örömmel közölte az ott lévőkkel, hogy szülni fogok. Azt mondta, hogy mindjárt megszületik a kisbaba ott, ahol vannak, és utána beszéljünk.

Nem vágytam társaságra, ezért bementem a dolgozószobába. Amúgy is úgy terveztem, hogy ott fogok szülni, van benne egy jó kis kihúzható kanapé, és a szülés is egy munka… Tűzött a nap, lesötétítettük a szobát a redőnnyel. Próbáltam reggelizni, de nem esett jól. A kontrakciók egyre sűrűbbek lettek, de rövidek voltak. Ági telefonon azt mondta, hogy szerinte még ráérünk, akkor lesz jó, ha ritkább és erősebb kontrakciók lesznek, de máris tud jönni valaki, ha szeretném. Én őt szerettem volna, és inkább vártam.

Próbáltam lazítani, hogy hosszabbak legyenek a kontrakciók között a szünetek. És ahogy megnyugodtam, hosszabb szünetek és erősebb kontrakciók lettek. Talán dél körül is beszéltem Ágival, mondta, hogy mindjárt megszületik a kisbaba. Nem értettem: még mindig? Vagy már megint? Később tudtam meg, hogy több szülés is volt egymás után előttem, én voltam ebben a sorban az utolsó.

Amikor elkezdtem hányni, és kicsit kitisztult az agyam, szóltam a férjemnek, hogy telefonáljon, mert én már nem tudok. Szerencsére az volt a válasz, hogy mindjárt végeznek és jönnek. Elkezdett borzalmasan fájni a hátsó felem, akkor azt hittem, hogy a hasmenéstől. Nem is igen bírtam felkelni róla, csak ülve nem fájt annyira. Aggódtam, hogy hogyan fogok megszülni egy gyereket úgy, hogy a „kijáraton” ülök…

Végre megérkeztek Ágiék, utólag a telefonom híváslistájából következtetve, talán du. fél három körül. Igazi dream-team érkezett: ha segítőt kívántam volna előre a szülésemhez, akkor hármuk közül szerettem volna valakit. És egyszer csak ott voltak mindhárman. Ráadásul a férjem ruháiban, mert a sok szülés miatt már nem volt náluk tiszta „munkaruha”. Én már alig voltam magamnál. A szépen összekészített szüléses holmikat sem tudtam elővenni, így, amikor kimentem a mosdóba, valahonnan kerítettek a férjem segítségével lepedőt és egyebeket, teljesen átrendezték a helyszínt, mire visszaértem.

Nagyon megnyugodtam, hogy megjöttek, akkor most már szülhetek! Ági megkérdezte, hogy megvizsgálhat-e. Persze, nagyon kíváncsi voltam, hogy egyáltalán haladtam-e már valamit. De Ági nem mondott sokat, csak hogy minden a legnagyobb rendben van. Nem mertem vagy nem tudtam megkérdezni, hogy akkor most mi is van. Aztán szólt a többieknek, hogy ha még akarnak egy kicsit kényeztetni, akkor jó lesz, ha igyekeznek. Ebből azért arra következtettem, hogy már biztos nem a legelején vagyok. Szépen elfoglaltam újra a „törzshelyemet” az ágy szélén. Az egész vajúdást ott töltöttem ülve.

A következő időszakról csak egy-egy emlékképem van: dülöngélek ott ültömben, ingatom a fejem, néha dünnyögök vagy énekelgetek valamit. Időnként kinyitottam résnyire a szemem, de főleg befelé figyeltem. Közben masszíroztak, simogattak, inni adtak, muskotályzsályás, forró borogatást tettek a hasamra, a férjem a hátam mögül támogatott. Nagyon jólesett minden. Időnként elkezdtem sírni. A boldogságtól sírtam, hogy nemsokára itt lesz a kisbabám. Jó érzés volt, ahogy végigfolytak a könnyek az arcomon.

Valahogy nem emlékszem konkrétan fájdalomra, inkább csak az aggodalomra, hogy még mindig folyton a fenekemen ülök, mert az viszont nagyon fáj, és hogyan fogok így szülni. Meg, hogy ugye nem kell majd bemenni kórházba (mert rosszul döntöttem, és nem leszek képes megszülni a gyerekemet). Arra viszont emlékszem, hogy időnként panaszkodtam… De leginkább máshol jártam, „utaztam”.

Ebből a félálomból arra ébredtem, hogy valaki szólt, hogy mi lenne, ha kipróbálnám a szülőszéket. Ismét meghatódtam, hogy akkor mindjárt itt lesz a kisbabám, ha már itt tartunk és egyáltalán… ilyen gyorsan? A szülőszéken még tudtam egy kicsit ülni a fenekemen, és elindultak a tolófájások. Csak ámuldoztam az erején és hatalmán, amivel elsodort mindent. Meglepődtem azon is, hogy üvöltöttem… Nem szokásom.

„Hol a víz?” – kérdeztem egy szünetben, mire nyújtották a poharat. De én a magzatvízre gondoltam. Ági csak ennyit válaszolt: „Burokban is lehet születni…”. Egy másik pozícióban kipukkadt a burok, szép tiszta volt a víz. Aztán elindult egy végtelennek tűnő küzdelem. Egyik tolófájás után a másik, nem éreztem őket gyengének vagy erőtlennek, mégsem éreztem, hogy bármi történne bennem a hatásukra. A szünetekben nem tudtam eleget pihenni, mert a tolófájások után borzasztóan fájni kezdett a fenekem, mindig vissza kellett segíteni ülő helyzetbe, de még úgyis eltelt talán fél perc is, amíg csillagokat láttam. Erre sokat panaszkodtam, próbáltak is rajta így-úgy segíteni. Ági többször vizsgált (elemlámpával felszerelkezve), egyszer látott valami akadályt, de később már semmit.

Bíztattak. Talán túlságosan vigyázok a fenekemre, mert fáj. Oké, megpróbáltam figyelmen kívül hagyni ezt a tolófájások alatt. Szóltak, hogy ne erőltessem, ne nyomjak rá. Olyan hálás vagyok ezért, mert én már akárhogy is, de szabadulni akartam, ők viszont ott és akkor helyettem is vigyáztak az én kisbabámra. Nagyon sokáig gyötört emiatt később a lelkiismeret-furdalás… Minden tolófájás után ellenőrizték a szívhangot. Utólag mondták a férjemnek, hogy egyszer rossz volt a szívhang, és visszatolták őt a helyére, aztán rendben volt megint. Zseniálisak: nem ijesztgetnek, talán nem is ijednek meg, hanem megoldják.

Teljesen éber állapotba kerültem a viszontagságok miatt. Elkezdtem fáradni, és nem értettem, hogy miért nem történik semmi. Próbáltak rávenni pozícióváltoztatásra, voltam guggoló helyzetben (folyton leugorva és felültetve utána az ágy szélére), de sajnálatosan a háton fekvő pózt találták a leghatékonyabbnak, később tudtuk meg, hogy biztonságosabbnak is, mert úgy jobban vissza tudott menni a szünetekben a baba. Továbbra is fel kellett ültetni a szünetekben, a férjem végig segített. Nem esett jól ez a háton fekvő kitolási pozíció, ezért mondták, hogy ha nem akarom, nem kell, de csak az lebegett a szemem előtt, hogy hátha így hamarabb sikerül. Bíztattak, hogy látják, ahogy jön lejjebb és lejjebb a baba, de én nem éreztem ebből semmit. Kaptam homeopátiás szereket, a gátamat olajozták.

Folyamatosan az a mondat járt az eszemben, hogy eljön hozzám is az az erő, ami majd elhozza a kisbabámat, és hogy nekem csak annyit kell tennem, hogy elengedem őt. Talán már több órányi kitolás is eltelt, elfáradtam, és úgy éreztem, hogy tehetetlenül sodródom. Annyira viszont nem voltam észnél, hogy próbáljak valahogy segíteni magamon, és kérjek valamit, amiből erőt nyerhetek. Egyszer kértem csokit, de a férjem fekete csokit hozott, talán valami édesebb és olvadósabb kellett volna.

Kicsit kimentek, és magunkra hagytak a férjemmel, kérték, hogy próbáljam ellihegni a fájásokat. Az az érzésem támadt, hogy megvitatják odakint, hogy mi legyen. Mikor visszajöttek, kérdeztem Ágit, hogy ugye nem kell kórházba menni, de azt mondta, dehogy, innen már nem megyünk sehova. Kinéztem a kisablakon és rácsodálkoztam, hogy odakint a világ nem állt meg, még a nap is elkezdett lemenni.

Továbbra is sodródtam, a tolófájások csak jöttek és jöttek. Egyszer csak elkezdtek készülődni, ollót vettek elő, köldökvéres dobozt bontottak, mintha itt lenne a küszöbön a baba. Ági azt mondta, hogy azonnal megszületik a kisbaba. Nem hiszem, hogy megértettem, hogy mi lesz, igazából olyan gyorsan történt innentől minden. Még megvártunk egy újabb tolófájást, bevetettek még egy utolsó bábatrükköt a kitolás erősítésére, és végre éreztem, ahogy ég a gátam, feszíti a baba feje.

Sajnos, azt is éreztem, hogy nem jött ki a fejecske. Ági még egyszer megvizsgált, és éles fájdalmat éreztem, talán „alakított” kicsit a gátamon? De nem volt kérdésük és nem volt kérdésem. A teljes bizalmamat élvezték, tudtam, hogy ha be kell avatkozni, akkor csak úgy és annyit fognak tenni, amennyit kell. Hamar jött a következő tolófájás, és vele együtt egy olyan erő, ami szinte kirepítette bentről a kisbabát. Hamar bebugyolálták és a hasamra tették.

A lepény is szinte azonnal megszületett. A férjem zihált, mintha sírt volna. Még sosem láttam sírni, nem is mertem ránézni. Ágiék elkezdtek vacakolni a köldökvérlevétellel, aztán vizsgálták a lepényt, de én már nem láttam-hallottam semmit, csak néztem felülről azt az óriási fejecskét, és éreztem a kis csúszós testet mocorogni a hasamon. Teljesen hihetetlen volt, hogy ez a kis szuszogó emberke eddig is itt volt velem, az még inkább, hogy valahogy ki is jött. Nem is hittem el. És hirtelen olyan ürességet éreztem, amit még soha. Mintha mindenemet kiadtam volna belülről ezzel a kis emberrel. Nem találtam magamban semmilyen érzést sem…

Aztán lassan visszatértek belém legalább a gondolatok, és eszembe jutott, hogy nézzük meg az órát, és csináljunk képeket. Este fél nyolckor született meg. A kisbaba továbbra is csak szuszogott, és fürkésző szemekkel nézett a fényképező apukájára.

Aztán még egy „apróság” eszembe jutott, hogy meg se néztük, milyen apróság van a lábai között. Kislány! Nagyon fiúra készültem, de örültem a férjem örömének, ő lányt szeretett volna.

Kicsit segítettem neki feljebb jönni, próbáltam „helyzetbe hozni”, el is kezdett szopizni. Furcsa érzés volt, és egyben maga a csoda! Meglepően erős volt, és erős testalkatú is, széles vállakkal, és igen, zsírpárnákkal! Talán négy kilós volt akkor. Szopizás közben láttam végre az arcát is, átható tekintettel méregetett. Rózsás volt a bőre, egy karcolás se volt rajta sehol, pedig mennyit küzdött ő is az elmúlt órákban… Az egész lényéből áradt valami elegancia.

Aztán eufórikus állapotba kerültem, és vidáman sziszegve tűrtem, hogy Ági megölti a gátamat. Mivel csak egy öltés, ezért inkább nem adott érzéstelenítőt. Azt mondták, igazi szülésre termett gátam lett, ennek is nagyon örültem. Bármit mondtak, annak örültem. Azt találta mondani egyikük, hogy ha később szédelgek, akkor nyugodtan ereszkedjek négykézlábra. Nekem se kellett több, átmásztam négykézláb a hálószobába. Ekkor hallottam először a kislányomat sírdogálni egy kicsit, de amint a kezembe került, abba is hagyta. Bénáztunk, de mi pelenkáztuk be és öltöztettük föl. Befaltam a megmaradt reggelit, aztán hagytak pihenni.

A férjem vacsorát melegített, hallottam, hogy a teraszon vacsoráznak. Aztán valamikor elköszöntek, és lefeküdtünk aludni. Két óra múlva már ébren voltam, és csak vártam a hajnalt, hogy jobban lássam őt. Rájöttem, hogy milyen név illene hozzá leginkább. Reggelig nézegettem őt és a férjemet, a családomat.

A gyermekágy rózsaszín ködfelhőben telt, a férjem ágyba hozta az ennivalót, ott is evett velem. Itthon dolgozott két hétig, de félóránként befeküdt az ágyba, és nézegette a kisbabát, fényképek tömegét készítette róla, és gyorsan csinált neki egy weboldalt, ahol a rokonok figyelemmel követhették a fejlődését. Mert itthonról még őket is kizárhattuk. A szüleinket ugyan elhívtuk másnapra, megnézhették a kisbabát az ágy széléről, aztán egy hónapig senki nem jöhetett látogatóba. A kezdeti izgalom után a védőnő és a gyerekorvos is hamar „leszokott” rólunk. Elhíresztelték a környéken, hogy milyen császáros kinézetű (azaz sérülésmentes) kisbabánk született.

F. Á.

Kistestvér, kórházban >

Véletlenül kiválasztott mesék.