Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 1609. nap: Kismadárka röppent a házba! Henrik!

1609. nap: Kismadárka röppent a házba! Henrik!

Megjelent: 2015. márc. 2.

Az utóbbi csütörtökönként kölcsön szoktam adni a sógornőmnek azokat a gyerekeket, akik még nem jártak óvodába. Ez a nap is épp csütörtök volt, amikor a baba elhatározta, hogy kíváncsi: mi van idekinn?

Akkor már vagy két éjszaka ígérgette a baba, hogy hamarosan ki fog jönni. Reggelre meggondolta magát. Este még beszélgettünk a nagyobb gyerekekkel: hogy ez az, amit sose lehet előre tudni, mikor lesz?! Most már közeleg az idő! Este még a sógornőmnek is elmondtam: bármi lehet, de akár semmi is! (Hát ennyire vagyok kb. magabiztos.)

Na, reggel mindenki elment a dolgára. Apa is. Én meg elvégeztem a legfontosabbat. Mivel már reggel kifolyt belőlem egy kicsi, számomra meghatározatlan dolog, hát megmértem a hőmérsékletem. Tudtam, hogy a fertőzésveszéllyel vigyázni kell. Megijedtem, mert kicsit több volt újra méréskor a hőmérsékletem. (Persze, mert melegben feküdtem.) Reggel fel is hívtam Ágit. „Mit csináljak?” – kérdeztem. Hát várjunk, vagy akár be is mehetek a kórházba – ott nem kell várni! (Jó, ilyen már volt – persze várunk!)

Próbáltam pihenni. Na, egyszer csak dél előtt éreztem, hogy ezek már nem csak jósló fájások. Rendszeresen kezdtek jelezni. Én írtam, hány percesek, hisz nem akartam bizonytalanra hívni a segítséget! Hazajöttek az általános iskolások. Kértem a nővérem: hadd menjenek át hozzá a gyerekek. Apa is érdeklődött. Mondtam neki, hogy intézze csak a dolgát. Szólok majd. (Hát ő mindig tudja, mikor kell jönni.)

Már éreztem, hogy benne vagyok. Szóltam mamának is – valószínű, vége lesz ennek az esti fektetésre! (Náluk voltak a sógornőmmel a kicsik.) Mama kérdezte: „Kapaszkodsz, mi?” „Hát, ja, kb.!” Elza Mara, a legnagyobb lányom is hívott a zeneiskolából. Mondtam neki is, hogy egyszer csak többen leszünk! Ne izguljon, minden rendben megy a maga idejében.

Kértem a nővérem, hogy tartsanak ki ők is a nagyobbakkal. Időközben Apa is megjött. Azért valamikor Áginak is jeleztem, hogy azért számítson rá: keresni fogom valószínűleg még ma. (Nem szeretem magam ámítani – ezért szoktam feltételes módban beszélni.)

Én csak rápillantgattam a telefonomra. Néztem, hány óra. Jegyzeteltem az időpontot. S szorgalmasan bíztattam a babámat, hogy csak folytassa. Hisz mindannyiunknak jó lesz így! Tudtam, mindenki békében vár. Apa is megjött.

Ági után is vágyakoztam. Azt kívántam: bár csak időben kezdeném el kapni a borogatást! Megjött a krumplis tészta! (Újabban akkor már kb. egy hete hozott egy néni néhányszor ebédet, én már nem tudtam enni.)

Úgy örültem, hogy Ágiék megjöttek. Mondtam Adriának: „Szerintem most hamarabb hívtalak Titeket, mint ahogy szoktam.” Erre ő: „Nem aggódom!” Ez jólesett! Hisz mindig magamon spórolok. Jó volt, hogy nem érezte nyűgnek a bizonytalanságom!

Viktor megkínálta őket a még gőzölgő, illatos krumplis tésztával. Csodálkoztam, hogy Adria miért nem fogadja el. Rájöttem, hogy nyitott szemmel járt! Készítette elő a dolgokat, amire én már nem voltam képes.

Csak járkáltam a vécé meg a nappali között. A szülős matracra telepedtem. Kezdtem megbékélni azzal, hogy nem jön ki több pisi. Beláttam: valószínűleg a baba feje nyom!? Hát berendezkedtünk. Jött a forró víz! Ez a „kedvencem”! Olyan jó, amikor felszabadít az „elviselhetetlen” alól! Két fájás között kértem, hogy segítsenek a forró ronggyal ellazítani. Jó volt! Köszönöm Nektek a segítséget!

Hintáztam is a szünetekben – ringtam, hogy a következő fájdalmat is el bírjam viselni. Próbálgattam a pózokat. Hallottam, amint bejönnek a kapun a zeneiskolások. Csacsogtak, ők is izgultak! Épp négykézláb voltam, amikor benyitott a nagyfiam. (Még nem beszélt róla, de annál beszédesebben nézhettem ki.) Apa szólt neki, hogy ne menj be a nappaliba. (Szerintem ezek után nem is akart.) Hallottam, hogy Apa kérdezgeti őket, kérnek-e enni. Kértek! Hangosan, boldogan, elégedetten ettek! Tudtam, hogy játszanak a szomszéd szobában (bónusz volt – sosincs számítógép tanulás előtt). Ez a babaérkezés sok mindenre jó!

Már vártam a végét. Vártam, hogy láthassam a babám. Kicsit már tudtam arra figyelni, mit érezhet most a baba. Azt kívántam, hogy ő is megpihenhessen. Segíteni akartam rajta is, meg magamon is. Hánytam. (Ez az, amit nem szoktam.) Adria bíztatott, hogy mindjárt vége a fárasztó résznek. Tudhatta, hogy a hányás erre a jel?!

Ági nem beszédes ilyenkor. Ő csak teszi a dolgát. Néha válaszol egy-egy kérdésre, például hogy „hát ki fog jönni a baba”, „nagyon jól haladunk”, meg ilyesmi. Hát ettől nevethetnékem szokott lenni. (Már nem szokott erőm lenni arra, hogy nevessek – de felemeli az elkókadt lelkemet.)

Vissza térdelésbe. „Valahogy gyere ki, kismadárka!” Már nem emlékszem, hányadik nyomásra. Visszabújt-e, vagy rögtön jött. (Ilyenkor valahogy mindig azt érzem, hogy ennyire még nem feszített a szülés.) Azt tudom, hogy amint kint volt – eldőltem gyorsan. Bele a véres tócsába, magzatvízbe, ahogy volt. (Elég volt utána kimosni a fölsőmet, a lepedőt ki is dobtam.)

Sok papírmunka következett. Engem kb. egy óra múlva engedtek zuhanyozni. Tiszta ágyba fektettek! Két óra múlva elbúcsúztak tőlünk a szüléskor segítőink!

A gyerekek szállingóztak hazafele. Azt mondta a nővérem, amikor meglátta Viktor (Apa) karján a babát, hogy tíz évet fiatalodott! Hát megkönnyebbülés az egész családnak ilyesmin túlesni, az biztos.