igaz történetek szülésről, születésről

496. nap: „Itt az öcsikém!” (Attila)

496. nap: „Itt az öcsikém!” (Attila)

Az előző napi kirándulás után egészen jó hangulatban feküdtünk le. Viccesen még megjegyeztem, hogy már csak egy napja van a kisembernek előbújni, ha Cash barátnőm valóban boszorkánynak bizonyulna… De valahogy hosszú ideje először nem volt semmi zavaró gondolatom, érzésem, egyszerűen elaludtam.

Éjjel többször fölébredtem határozott és erős kontrakciókra, de ritkán jöttek, simán aludtam közöttük. Aztán négy után kicsivel már nem aludtam vissza. Nem voltam egyáltalán biztos benne, de azért úgy éreztem, ez most végre más… Valamikor fél öt után felébresztettem Istvánt, hogy szerintem valami van. Ő öt körül hívta Ágit, akkor már erősen fájtam, de talán ötpercesek lehettek, nem is mértük. Nem volt fontos. Én még kitámolyogtam a konyhába, megcsinálni Réka cucuját, aztán fél hatkor mondtam a páromnak, hogy szóljon anyunak, jöjjön el, nem tudom, mikor ébred a kislány, de nem szeretném egyedül hagyni.

Én pedig bemásztam a kádba. A forró víz egyrészt jólesett volna, csak hát piszkosul nem volt helyem, így nem tudott használni igazán ‒ rossz volt, hogy nem férek el mozogni. Másrészt viszont pokoli melegem is volt. Mire anyu hatkor jött, már a hálószoba padlóján próbáltam életben maradni. Addigra már legalább kétperces fájásaim voltak, igen durvák, csak úgy lehetett őket túlélni, hogy kontrakció alatt István keményen nyomta a keresztcsontom tájékát (ha lazított, mindig rászóltam, hogy erősebben), két fájás között meg masszírozott ugyanott. Akkor szinte gyengének tűnt, amit csinált, mostanra viszont bekékült a helye ‒ csak ennyire kellett szorongatnia! Később kértem a nagy labdát, arra ültem, közben persze ugyanúgy ezerrel nyomni kellett a keresztcsontomat.

Hétkor ideértek Ágiék. Neki csak egy pillantásába került fölmérnie, hogy bizony a kitolási szak kellős közepébe csöppent. Én nem tudtam, legalábbis nem volt tudatos, pedig akkor már nyomtam ezerrel. A testem végezte a dolgát akkor is, ha az agyam még képtelen volt lereagálni a történéseket. Nagyjából ott tartottam gondolatilag, hogy mindenki idióta, aki nem epidurállal szül, és én soha többet nem szülök, az tuti ‒ amikor iszonyatos erővel kirobbant a magzatvíz (gyönyörű tiszta volt, erre még oda tudtam figyelni egy pillanatra), Ági pedig a maga higgadt stílusában annyit mondott, hogy ha jönni akar az a babóca, tán jobb lenne nem ülni tovább a fején….

Elképedtem, de a következő pár fájásmentes másodpercet kihasználtam arra, hogy felmásszak négykézláb az ágyra. Akkor jött megint egy iszonyú erejű fájás, rádöbbentem, hogy csak úgy lehet elviselni, ha minden erőmmel tolok…, s hallottam Ágit, ahogy azt mondja, nagyon ügyes vagyok és gyönyörűen haladunk! „Ez már a baba?” ‒ kérdeztem elképedten, s Ági mondta, bizony, ő igyekszik kifelé. Még egy fájás, s már én is biztos voltam benne ‒ szerintem üvöltöttem egy nagyot, mindenki más azt mondta, hogy ugyan kiabáltam egyet, de nem vészesen ‒, és egy óriási feszítő érzés után éreztem, ahogy kibújik a fejecskéje.

Hallottam is Ági hangját azonnal, hogy milyen gyönyörű baba, és hogy becézte azonnal, mondta neki is, milyen szép és milyen ügyes, aztán a következő kontrakcióval és kiabálással már éreztem is azt a hatalmas megkönnyebbülést, ahogy kicsúszott belőlem a kisember. Ő hihetetlen hangosan felsírt, döbbenetesen erős hangon, én meg csak mondtam a magamét, hogy segítsenek már, le akarok feküdni, hogy megfoghassam. Gyorsan megfordítottak, mögém tömtek vagy hat párnát, s máris a karomba kaphattam… És nem is hittem el, hogy itt van, hogy megérkezett máris, csak láttam, hogy hatalmas, és a kérésemre Ági lemérte, 4 kiló kereken, te jó ég…

Réka közben fölébredt ‒ anyu szerint nem rám, hanem picivel a kiabálásom előtt ‒, és félálomban cucuzva valamit szövegelt a kistesóról. Amikor teljesen éber lett, anyu áthozta, s Réka olyan természetességgel vette tudomásul, hogy megérkezett Öcsike, hogy azt a legmerészebb álmaimban sem gondoltam. Megnézte, megsimogatta, hozzám bújt egy puszira, aztán ment is mamájával reggelizni. Nekem pedig már érkezett is a lepény ‒ Ági mondta, hogy én ma nem teketóriázom, mindent vagy semmit azonnal… Aztán mondta, hogy már ne csináljak semmit, hadd csússzon ki magától…

És én ott feküdtem az ágyon, és szoptattam a kisfiamat, és csodálkoztam, hogy ilyen hamar vége, és felülbíráltam korábbi gondolataimat, amikor még azt hittem (Ágiék érkezése körül), hogy még sok-sok óra van hátra, mert így, hogy az már a vége volt, utólag nem is fájt annyira, s az is eszembe jutott, ha valaki ezt így borítékolná nekem, akkor vállalnék még ötöt is…

Aztán valahogy délután lett, és együtt feküdtünk az ágyon mi négyen, és aludtunk, Attila apája mellkasán, Réka szorosan hozzám bújva… És olyan jó volt úgy felébredni, és olyan szép ez az egész, bár fel még nem fogtam, csak pislogok, hogy immár két gyermekem van, és áldom az Eget, hogy így lettek, hogy ilyenek lettek, hogy az enyémek, hogy egészségesek, gyönyörűek…

S most? Lenyűgözve állok (na jó, ülök és fekszem) a természet ereje előtt, mert ‒ bármennyit is vártunk rá ‒ már megint az bizonyult igaznak, amibe nem szólhattunk bele, hiszen Ági szerint (de szerintem is, sőt, a kicsit megvizsgáló gyermekorvosnak is ez a véleménye) ez a kis fiúcska egyáltalán nem tűnik túlhordottnak, nagyon is olyan, mint aki a 40. hétre érkezett.

Elfogódottan és alázattal hajlok meg az isteni erő előtt, amelyet most is megkaptam. És kaptam mellé hitet, sőt, bizonyosságot, hogy amit az Isten megteremtett, az pontosan úgy szép és csodálatos és tökéletes, minden rezdülésünk, minden működésünk… Mert úgy tűnik, lehet gyorsan, frappánsan ÉS gátvédelemmel(!) szülni otthon is, hogy nem kórházon, műszereken és embereken múlik, hogy egy gyermek világra jön… Hogy ha kórházban szülök, már ezt a babát is két hete útjára indították volna, holott ő mindannyiunknál jobban tudta, minek mikor jön el az ideje…

Itt van ez a kisember, aki szépen szopizik, nyugodtan nézelődik, békésen alszik, már kikakilt egy jó adag magzatszurkot…

Itt egy másik emberpalánta, a lányom, aki magától értetődő természetességgel viszonyul a testvéréhez, ideszalad, bejelenti: „Itt az Öcsikém!”, és szereti, simogatja, puszilja…

És itt van Istvánom, aki úgy tűnik, nem tud betelni a fiával, órákon át csak feküdt vele az ágyon…

És itt vagyok én is, boldogan (bár az utófájások két szopizó gyerek mellett eléggé kellemetlenek), jól érzem magam, simán az asztalhoz tudtam ülni ebédelni, nem szabdaltak szükségtelenül szanaszét, újra éled bennem az anyaság minden öröme, immáron duplán…

Mit is kívánhatnék még?

Csak egyet: szeretném őket békében, szeretetben föl is nevelni.

N. G.

Réka > 
Csenge > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.