igaz történetek szülésről, születésről

495. nap: „Add neki az erőt, ha kéri!” (Réka)

495. nap: „Add neki az erőt, ha kéri!” (Réka)

Ma már távolinak tűnik, ha rágondolok, milyen is volt, amikor először néztünk egymásra a párommal, hogy talán már jobb lenne hármasban. Távoliak, de emlékezetesek a megújult ízű szeretkezések, amelyek egy gyermek ígéretét hordozták, és messzi, de felejthetetlen pillanat, amikor megjelent a teszten a második csík. Halovány viszont az első három, rosszullétekkel tarkított, rókázós hónap a gyomorégéseivel együtt. Élénkebb, színesebb a rákövetkező időszak, amikor fél méterrel a föld felett jártam a boldogságtól, hogy várandós vagyok. Csodás volt boltokat bújni, bababörzére menni, apró ruhácskák, pelusok közt válogatni, rendezgetni a gyerekszobát, otthonszülős tanfolyamra járni, s a szopis fotelben ülve álmodozni arról, milyen is lesz az élet egy kisbabával.

Repült az idő. Csak a végére lassult be, s lett egyre kínzóbb, nyomasztóbb, feszültebb és türelmetlenebb. Vártam nagyon a csodát, de az késett… Volt helyette aggódás, ijesztgetések sűrű sora az orvostól, miszerint lánykánk túl pici, nem nő semmit, fenyeget a méhen belüli elhalás veszélye, romlik a lepény állapota. Július elejétől kétnaponta jártunk NST-re és flowmetriára. Mindig tökéletes eredmény, ennek ellenére az ijesztgetés maradt.

Ötödikére írták ki a szülés várható időpontját. Mensi szerint akkor is lett volna, de nekem sose volt normális ciklusom. Valószínűbb volt a tizenötödike, amit az ultrahangleletből számoltak. Nyolcadikán már meg akarták indítani a szülést. Nem hagytam. Kismanóm vígan lubickolt odabent, tudtam, éreztem, hogy teljesen jól van, és hogy még túl korai lenne neki. Bíztam magamban, Rékában, Ágiékban, és kitartottam. Jönni fog ez a baba, ha itt lesz az ideje.

A tizenötödike is eljött, innentől minden nap, minden orvosi vizsgálat alkalmával alá kellett írnom egy papírt, hogy orvosi javaslat ellenére, saját felelősségemre nem engedem a szülésindítást, és nem fekszem be a kórházba sem. Állandó jósló fájásaim ellenére valahol mélyen, legbelül éreztem, hogy még mindig nem jött el a mi időnk. Eszméletlenül nehéz volt az egész világ ellen a saját ösztöneimre hallgatni. Mindig ott lapult tudatom mélyén a félsz: mi van, ha nincs igazam? Ugyanakkor mégis, ha a lelkem legmélyére néztem, biztos voltam benne, hogy a kisbabám jól van. Végül is kilenc hónapja éltünk olyan szimbiózisban, amely csak anya-gyermek sajátja lehet ezen a világon.

Huszonnyolcadikán, amikor már előző nap és éjjel is folyamatosan voltak kontrakcióim, reggel NST-re kellett mennünk. Úgy hiányzott, mint üveges tótnak a hanyatt esés, de elindultunk. Akkor már közel éreztem Rékát, de nem tudtam volna megmondani, hogy még néhány óra vagy néhány nap… Az NST alig mutatott kontrakciókat ‒ valahogy a kórházban mindig leállnak a fájásaim ‒ de a szülésznő megjegyezte, olyan az arcom, mint aki vajúdik vagy hamarosan fog. Azért egy gyakorlott szülésznőnek feltűnnek az ilyen dolgok. Megvolt a szokásos flowmetria is, a doki azt mondta, gyanúsan nagyon jó. Gyanúsan. Hát már ez is baj? Mindenesetre én megnyugodtam újfent, hogy kalimpáló-rugdosódó kis manócskám még mindig nagyon jól van odabent.

Lassan telt a nap. Semmi sem volt jó, nem találtam a helyem, nem kötött le semmi. Erre már fel kellett volna figyelnem, de hát honnan is tudtam volna? Maradtak a rendszertelen jóslók… Este nyolc körül már rendszeresek voltak, úgy 20 percesek. Még ekkor se gondoltam, hisz volt már ilyen… Bár a fájások intenzitása meglepett. Tízre már elég fájdalmasak voltak és sűrűsödtek. Tizenegykor megjegyezte a párom: „Hétpercesek. Hívjam Ágit?” Csodálkoztam, mert nem tudtam, hogy méri az időt, mert közben a számítógép előtt ült, és bűvölt valamit. Ezek szerint legalább egy picit rám is figyelt. Nem engedtem telefonálni, még mindig nem hittem el, hogy szülünk. Járkáltam, néha a labdára ültem, máskor a vécére. Egyszer rókáztam is.

Háromnegyed egykor a párom fölhívta Ágit. Tiltakoztam, mert egyrészt szemétségnek éreztem felébreszteni, másrészt úgy gondoltam, ha ez a Réka, akkor is van még idő. Nem aludt. Mintha csak a mi hívásunkra várt volna. Mondta, összepakol és indul. Fogalmam sincs, hogy csinálta, de fél háromra nálunk voltak Mónival együtt. Ismerem az utat, mint a tenyeremet, jó forgalomban, ideális körülmények között kell nekem egy óra húsz perc, hogy megtegyem. Áginak valószínűleg kevesebb mint öt perc kellett az összepakoláshoz és Móni értesítéséhez, aztán pedig tövig nyomta a gázt, és egyszer sem tévedt el. Másként nem érhetett volna ide ennyi idő alatt.

Mikor megérkeztek, már sűrűek és erősek voltak a kontrakciók, de még arról kérdeztem őket, milyen volt az út, jó volt-e a térkép. Erről persze Ági rögtön tudta, hogy hol is tartunk, és hogy még van idő. Azért szívhangot hallgatott, és megmérte a vérnyomásomat. Mindent rendben talált. Beszélgettünk, s közben újra sűrűsödni kezdtek a fájások, amelyekből érkezésükkor kicsit kizökkentem. Később Ági vizsgálatot javasolt. Essünk túl rajta, mondtam. Kivártuk a kontrakció végét, s Ági a tőle megszokott tapintattal és óvatossággal vizsgált meg. Mondta, hogy nagyon jó puha a méhszáj, de még mindig csak bő egyujjas, mi lenne, ha próbálnék picit pihenni, fog kelleni később az erő…

Mindenki lefeküdt egy kicsit, nekem nem volt maradásom az ágyban. Kora reggelig leginkább a vécén tartózkodtam, de legalább jól kiürültem. Egy újabb rókázáson is túlestem, és már épp kezdtem arra gondolni, hogy nem esik már jól az egyedüllét ‒ amíg főként a vécén tartózkodtam, ez föl se merült bennem. Mintha a gondolataimat olvasná, jött Móni, szívhangot hallgatott, majd Ági, s a kontrakciók alatt a derekamat masszírozta. Később felváltotta őt Móni, de nekem tulajdonképpen mindegy volt, ki van velem.

Talán hét körül járhatott az idő ‒ milyen fura, mindig azt gondoltam, tudni fogom, mi mikor történt, de legelsőnek az idő vált érdektelenné, később szinte minden ‒, amikor Móni javasolta, menjek a kádba. Nem volt igazán kedvem hozzá, de ő olyan kedvesen noszogatott, hogy nem akartam nemet mondani. Gondoltam, ha nagyon nem tetszik, legfeljebb kijövök… Tetszett! A meleg víz csillapította a fájásokat, közben Móni, ha épp hanyatt voltam, locsolgatta a pocakomat, ha oldalt fordultam, a derekamat masszírozta.

Nyolc körül pukkanást éreztem és azt, hogy folyik valami. A burokrepedést éreztem és a magzatvíz egy része folyt el, ami Réka buksija körül volt. Ekkorra már a párom volt velem ‒ zsebkendőnyi fürdőszobánkba esély se volt több embernek egyszerre bejutnia ‒, és innentől kezdve lettek igazán rosszak a fájások is. Pár perccel később elegem lett a vízből, a párom segített kiszállni, de arra már nem emlékszem, hogyan jutottam el a hálószobáig.

Minden, ami ezután történt, elmosódott és homályos. Valahol nagyon messze jártam én már akkor. Csak villanásokra emlékszem. Egy-egy érintésre, illatra. Párom elmondása szerint ekkor már nem kommunikáltam senkivel. Tudom, hogy kaptam forró borogatást, jól is esett, de azt már csak elmesélésből tudom, hogy órákon át cserélgették rajtam. Tudom, hogy a párom masszírozott, de később elhárítottam, mert már nem esett jól.

Ági elmondása szerint „bebetonoztam” magam a parkettára, és nem voltam hajlandó mozdulni. Én erre már nem emlékszem egyáltalán. Csak arra, hogy úgy éreztem, darabokra hasít a fájdalom egy soha véget nem érő körforgásban. Iszonyú nehéz ám átadni magunkat a fájdalomnak, nem pedig küzdeni ellene. Ha jó előre nem készülök erre tudatosan, talán nem is sikerül. Így viszont, bár szerintem üvöltöttem a fájások alatt (utólag nagyon tapintatosan azt mondták, nem is voltam olyan hangos), teljes mértékben át is adtam magam nekik. És azok vittek, megállíthatatlanul. A testem pedig tudta a dolgát. Senki se mondta, mit kell tennem, de az az ősi tudás, amely ha hagyják, minden szülő nő sajátja, hozzám is eljött. Eljött, velem maradt, és végigkísért az úton, amelynek csak a célját ismertem.

Áldás volt Ágiék segítsége, a párom támogatása. Kb. fél tíztől anyu és a húgom is velünk voltak, de ők  kinn ültek a diófa alatt, Móni nagyon bölcsen nem engedte be őket, nehogy megzavarjanak, de folyamatosan szállította nekik az infókat, így ők is velünk lehettek. Köszi, Móni!

Aztán valami megváltozott. Én éreztem, Ágiék tudták. Emlékszem a képre, hogy Móni lerak mellém egy halom babatakarót és fürdőlepedőt, amit úgy megtalált a gyerekszobában, mintha előre mondtam volna, hol is tartom… Innen már semmire sem emlékszem, csak egy összefüggő fájdalomra, ami hatalmasabb volt mindennél, s nekem nyomnom kellett, bár senki se mondta, hogy tegyem. Aztán később eljutott hozzám Ági hangja: „Add neki még az erőt, ha kéri…” ‒ és én adtam. Óriás hullámként a hátára vett a fájdalom, és én üvöltöttem, de nyomtam minden erőmmel… Párom szerint kb. egy órán keresztül, de erre sem emlékszem.

Van egy tiszta pillanat, amikor arra gondoltam, csak egy icipicit hadd pihenjek, nem bírom, csak egyetlen percet, de amint ez megfogalmazódott bennem, jött a következő gondolathullám, éles volt a kép, Györgyi arca, amint a várótermi beszélgetésen azt mondja: kislányánál ott rontotta el, hogy nagyon akart pihenni, és a teste próbált engedelmeskedni a gondolatnak. Szerinte azért nyúlt olyan nagyon hosszúra a kitolás… Aztán megint Ági hangja, „Add neki az erőt, ha kéri…” És az erő jött, és én nem küzdöttem ellene tovább… A következő tiszta kép, amikor éreztem, hogy hirtelen minden fájdalom megszűnik, s én az utolsó erőkifejtés még el nem haló hangjain át is hallom, hogy felsír a lányom…

Felraktak az ágyra, mert addig az ágy szélén, négykézláb voltam (illetve szegény párom tartott tulajdonképpen), s máris a karomba adták ŐT… Gyönyörű volt, sima, formás, hatalmas…. Az én 2,5 kilósnak saccolt, „méhen belül sorvadó, nem növő” gyerekem… Később kiderült, hogy 3,8 kg, de akkor mit sem számított mindez. Csak öleltem és néztem őt, a CSODÁT, aki végre eljött. Apukája is mellénk feküdt, ott voltunk együtt, a család. Réka baba mindentudó, gyönyörű szemeivel nézett rám, arcáról béke sugárzott…

Kértem a telefonomat, addig nem akartam az anyámat semmiképp, de akkor már igen, hívni akartam, s ő telefonnal a kezében besétált. Akkor tudtam meg, hogy a kertben várakoztak tesómmal. Hogy kéznél legyenek, ha szükségem van rájuk.

Annyira boldog voltam, ahogy a karomban szuszogott a lányom, hogy nem is tudatosult bennem, mi történik még. Az arcom azért fájdalmat tükrözhetett, mert Ági megkérdezte: „Fáj valami?” Én meg mondtam, hogy a pocakom, de igazából föl se vettem a dolgot, öleltem Rékát, más nem számított. Emlékszem, ahogy Ági mondta Móninak, hogy talán a lepény és hogy nagyon hamar… Aztán kicsúszott az is, Ági megmutatta, jól megszemléltük, hol lakott Rékánk…

Aztán az első szopi bűvös-boldog percei… Szopizik a lányom!!! Azóta is szopifüggők vagyunk mindketten. De a párom is gyakran mondja, szereti nézni, ahogy szoptatok… Én meg nem tudom, mit csináltam azok alatt az évek alatt, amikor még nem volt Réka.

N. G.

Attila > 
Csenge > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.