igaz történetek szülésről, születésről

1908. nap: Hiába szültem, nem tudom, hogy kell

1908. nap: Hiába szültem, nem tudom, hogy kell

El sem hittem, hogy babát várok! Annyi év vágyakozás után végre a férjem is beért, és nem volt akadály. Rettenetesen rosszul voltam az első trimeszterben, nonstop hányingerem volt, alig tudtam dolgozni, enni, szörnyű volt. Aztán a 14. héttől mintha kicseréltek volna.

A kiírt időpontom december 21. volt. Eljött ez a nap, és sehol senki. Zárt méhszáj, sok víz, tökéletes flow és méhlepény. December 26-án azt mondta az orvosom, hogy szűk egyujjnyi, akár indíthatjuk is. Kérdeztem, hogy semmi jel nincs arra, hogy a hátralévő két napban megszületne esetleg? Mert ugye betöltött 41. hétig várnak.

Az hozzátartozik a történethez, hogy végig-végig féltem a várandósságom alatt, hogy valami baja lesz a babának az utolsó pillanatban. Meg persze az összes vizsgálatot is félve vártam, hogy nehogy rossz hírt mondjanak. Sőt, a metrón két beszélgetést is hallottam arról, hogy ismerősnek a kiírt napon meghalt a baba a pocakban. Ez sem segített abban, hogy józanul tudjak dönteni, hogy indítsanak vagy sem, de az sem, hogy semennyire sem voltam felkészült szülés témakörből.

Én abban a hitben voltam, hogy a szülés egy természetes dolog, ami fáj, de erre van a testem kitalálva, és megszülöm a kisbabánkat a kórházban, ahogy az szokás. A kórházi felkészítésre elmentem, ott meséltek mindenfélét, megmutatták a szülőszobákat (illetve egyet, ami az „alter”). Épp ott vajúdott egy anya, megkérdezték, hogy bemehetünk-e… így utólag belegondolva a mostani fejemmel… hihetetlen…

Aztán a főorvos annak rendje es módja szerint elmondta, hogy mikor kell bemenni a kórházba. És ezt ki is hangsúlyozta: nem születésházba megyünk, nem otthon maradunk, hanem a kórházba jövünk! Erre jókedvű nevetgélés volt a válasz a közönség részéről, mert ki is lenne az az idióta, aki nem megy kórházba. Még én is ezt gondoltam. Annyit tudtam az otthonszülésről akkor, hogy volt valami tragédia, és akkor tanultam meg Geréb Ágnes nevét a hírekből. És bevallom, nekem sem volt szimpatikus. (Azóta ez jócskán megváltozott.) Tulajdonképpen nem is foglalkoztam ezzel, csak azt gondoltam, mint az emberek általában, akik információ hiányában az otthonszülést felelőtlenségnek tartják. Ez volt az én „vesztem”.

Úgy döntöttem, hogy indítsanak. Éppen vasárnap volt, nyugis nap a szülőszobákban, az orvosom ügyeletes is volt éppen. Hazamentünk a pakkomért és szendvicseket csináltunk a férjemnek.

Kora délután volt, amikor beértünk, már azt hitték, nem megyünk mégse. Bele sem gondoltam, hogy nem két óra egy szülés, és igencsak belemegyünk majd az éjszakába.

Kaptam beöntést. A borotválást megúsztam, mert kozmetikusnál jártam előtte nem sokkal.

Megkaptam kb. fél háromkor az infúziót, oxitocin. Feküdtem az ágyon, jöttek a fájások. Férjem nagyon idegesített. Próbált vicceskedni meg beszélgetni, amikor azt se tudtam, hol vagyok. Nagyon zavart.

Azt mondták, hogy fél óra múlva burokrepesztés. Végül fél négykor történt. Abban a pillanatban éreztem, hogy vissza akarom csinálni. A babám félt és megijedt. Lemegy a víz, mi történik? Nem érti. Aludt szegény. Még mondtam is a dokinak, hogy szegény, leeresztik a termálvizet… de nagyon megbántam ott abban a pillanatban a döntésem, amit egyedül kellett meghoznom… de nem volt visszaút.

Két dolgot említettem az orvosnak korábban: 1. nem akarok EDA-t és 2. nem akarok császárt. Ezektől nagyon féltem.

Folyamatosan emelték a cseppszámot, nekem olyan fájdalmaim voltak, hogy hiába mondták, hogy sétáljak az infúzióval, a fájások alatt összegörnyedve, guggolva nyígtam. Volt, hogy rám néztek és azt kérdezték, hogy érzek-e kakilási ingert.

Úgy két órával az indítás után már ilyen irgalmatlan kétperces fájásaim voltak, sírtam, annyira fájt. Fájások alatt megvizsgáltak, amik még fájdalmasabbak voltak, majdnem levetettem magam a szülőágyról, és azt hittem, lekaparom a plafont. Szörnyűbb volt, mint a fájások.

Az orvosom ügyelt, időnként megvizsgált, aztán ment a dolgára, közben csinált három-négy császárt is. Végig nyugodtságot sugárzott, nem éreztem tolakodónak vagy durvának. Csak utólag esett le, hogy ezek a vizsgálatok mik is voltak. Egyik alkalommal, amikor így odajött, EDA-t javasolt. Én kérdeztem, hogy ez sokkal rosszabb lesz-e (fogorvosnál se szoktam injekciót kérni, csak ha már muszáj, mert nem bírom a fájdalmat). Ő azt mondta, hogy szerinte igen, és jót tenne a méhszájnak is, mert nagyon passzentos. Belementem. Ha sokkal rosszabb lesz és jót tenne, akkor döfjenek.

Jött az anesztes. Üljek fel az ágy szélére, lábam lógassam le, hajoljak előre és ne mozduljak. De a fránya fájások jöttek. Azt ki bírja ki mozdulatlanul? Végül a férjem kérték meg, hogy üljön le velem szemben és fogja a karjaimat, én meg szóljak, amikor jön a fájás. Szúrtak. Szóltam. Abbahagyták. Újra szúrtak. Megint szóltam… végül addig igazgatták a tűt a hátamban, amikor már nem szúrt (elsőre nem jó helyre döftek).

Megkaptam az első adagot. Hideget éreztem. De nem zsibbadtam le. Kaptam még. Végül deréktól lefelé érzéketlenné váltam. Végre nem éreztem a „vizsgálatokat”. Elkábultam. Nem is tudom, mik történtek, ha történtek, mert el-elaludtam, nem voltam ura a helyzetnek egyáltalán.

Aztán ahogy közeledett az éjfél, kicsit magamhoz tértem. Láttuk, hogy valami van, talán tolnom kéne? Azelőtt nem sokkal kaptam egy újabb adag érzéstelenítőt, semmit nem éreztem. A dokim megint nem volt sehol, ügyeletben más osztályokra is mennie kellett.

Végül előkerült. Nyomnom kellett a szülésznő kezébe. Mondtam, hogy ha érezném a kezét, az sokat segítene. Nem maradt más hátra, mint agyból csinálni. Felidézni, hogy hogy tanultuk a terhestornán, hogy szoktam nyomni, hogyan irányítom az agyamból… sikerült.

Ricsi 1009Néhány fájásra, tolásra megszületett a fiam december 26-án 23.56 perckor. A zsinór rá volt tekeredve valahogy. Ahogy kicsusszant a baba, már nyújtottam a kezem. Picit rátették a hálóingemre(!), aztán elvitték, és pólyában hozták vissza.

Közben megszületett a lepény is. Összevarrták a kötelező első szülőnek járó gátmetszésem. Még mindig nem éreztem semmit. Pisilnem kellett… de semmit nem éreztem. Nehéz volt. Azt hiszem, katétereztek végül.

Hajnali kettőkor toltak le az osztályra. Ott megtapogatták a hasam. Te jó ég, magának tele a hólyagja! De nem tudok lábra állni. Hoznak ágytálat és felhúznak, hogy ülhessek. Két szem- és fültanúm van rá, hogy még két percig pisiltem…

A fiamat elvitték, hogy pihenhessek. Majd hatkor hozzák. De jó fejek… gondoltam… de nem tudtam pihenni. Van, aki tud? Fel sem fogtam, hogy édesanya lettem, és mintha csak álmodtam volna, nem is volt ott a fiam. Aztán arra is gondoltam, hogy reggel meg sem fogom ismerni, remélem, tényleg őt hozzák vissza. Őt hozták. Tizenegykor. Tiszta apja.

A szoptatásban senki nem segít. Csak mondják, hogy milyen érdekesen tartom. A mellem sebes és fáj, vérzik. A babám mérhetetlen mennyiségeket szopik. Besárgul. Inkubátorban van, bekötött szemmel. Rossz látvány. Hallom a kórteremből, hogy sír. Odarohanok (már amennyire bírok), kikapom az inkubátorból, megnyugszik. A csecsemős nővér rám förmed, hogy most hoz neki enni (tápszert), de csináljam akkor én. Megrettenek, visszaadom…

A melleim bedurrantak és fájtak. Nem megy a fejés. Megyek az ipari gépért. Kérek segítséget. A nővér benyúl a hálóingembe, megtapogat. „Á, ez semmi.” És elviszi a gépet. De nekem nagyon fáj, nem tudok se feküdni, se aludni. Szenvedek a kézivel. Sikerült kb. 5 ml-t fejni. Adjam le, odaadnak minden cseppet.

Két nap múlva ugyanúgy kapom vissza a hűtőből, amikor megyünk haza. Még hét hét telik el, mire hihetetlen küzdelemmel és kitartással a fájdalmak ellenére tisztán anyatejes lett a kisbabám.

Először hálás voltam, hogy az indítás ellenére nem lett császár, és boldog voltam. Később jöttek a rossz érzések. A legrosszabb mind közül az volt, hogy hiába szültem, nem tudom, hogy kell. Megcsináltatták a testemmel, nem én csináltam, megszülesztettek. Nem voltam jelen. Nem éreztem a testem. Kába voltam. És a kisbabám is megijesztettem, megzavartam.

Pocsék volt. És ráadásul ezt én akartam, én választottam. Ez is olyan rossz, hogy senki nem kényszerített rá, én okoztam az egészet magunknak. Mindez csak azért, mert nem tájékozódtam és a kórházban sem informáltak.

De a hozadéka jó volt. Kikupáltam magam szülésből. Hála égnek, tudtam hasznosítani.

S. Zs.

Második fiam születése > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.