igaz történetek szülésről, születésről

1909. nap: Egy darab szülés levezetése grillcsirke pózban

1909. nap: Egy darab szülés levezetése grillcsirke pózban

A szülés… már betöltöttem a 40. hetet, amikor mondta a doki, hogy be kéne fektessen. Mondtam, hogy azt tudok otthon is, úgyhogy én nem feküdnék be.

Minden rendben volt végig, tökéletes flow, méhlepény és rengeteg víz ahhoz képest, hogy terminuson túl voltunk. A baba feje nem illeszkedett be, volt, hogy el sem érte a doki vagy elúszott… a nyákdugó két héttel a szülés előtt távozott, vagy legalább is egy darab biztosan.

Nagyon nem akartam indítást, mint az elsővel volt, traumatikus élmény/emlék… felkészültem szülésből is, hiszen a nagyobb fiam születése után kezdtem utána járni a dolgoknak… voltam otthonszülős infóhéten is, az is rengeteget adott, illetve megerősített mindenben. És hittem benne, hogy a baba tudja, mikor kell jönnie.

Aztán betöltöttem a 41. hetet is… ugye ilyenkor indítás van… a doki jó fej volt, mert én ugyan már többször mondtam, hogy úgy még egyszer soha, mint az elsőt, megkérdezte, hogy szülnék-e már. Mondtam, hogy persze. Erre ő: úgy is, hogy indítunk? Na, ekkor mondtam rögtön, hogy nem, úgy még egyszer soha. Szóval értette, hogy mit szeretnék.

A betöltött 41. hétnél is ugyanaz volt a helyzet, mint egy héttel korábban… én saját felelősségre hazajöttem. Doki kérdezte, hogy mégis meddig szeretnék várni? Mondtam, hogy még egy hetet… direkt mondtam ennyit, mert már nagyon ideges és stresszes voltam a határidők miatt, hogy mi van, ha nem engednek el, hanem indítanak, vagy nem tudom… a doki kisebb sokkot kapott, de nagyon aranyos volt, mondta, hogy de jöjjön, ha bármi van! Ha szivárog a víz, de nincs fájás, jöjjön akkor is, meg ha nem mozog annyit, akkor is, és még elsorolt néhány lehetőséget. Tényleg nagyon aranyosan mondta.

Másnapra is elő voltam jegyezve CTG-re, de addigra már kicsit átcsaltam a terminust arra a napra, tehát hivatalosan aznap volt a 41. hét, de valójában 41+1. És itt kezdődik a sztori java, a szülés története.

(Azt most kihagyom, hogy mivel riogattak a hétvégi CTG-nél, hogy nem engedem magam megvizsgálni… vagy inkább mégis leírom. Betöltött 40. hét után hétvégi kötelező CTG… marcona orvos vitte magával a kismamákat úgy, hogy semmit nem mondott, csak „Jöjjön!”. Volt, akit bent akart tartani, többen ott néztük egymást, betojva, hogy itt vérfürdő lesz, meg majd harcolni kell, éppen gyűrtük fel az ingujjunkat.

Ekkor jött hozzám is az ügyeletes orvos. „Jöjjön!” Elindultam vele, nem is értettem, hogy minek és hova, mert előző nap, aki ott volt, csak odajött, aláírta a CTG-t és ennyi volt. Bevezetett volna egy „vizsgáló” feliratú szobába. Ekkor kérdeztem, hogy mégis hova megyünk? „Megvizsgálom.” „Köszönöm, nem kérem.” „Rendben, aláírja, hogy nem engedi? Mert, ha elhal éjjel ez a baba, én leszek a felelős.”

Én úgy körülbelül köpni-nyelni nem tudtam, és mai napig nem értem, hogy azzal miért mentette volna meg a babám életét, hogy megpiszkál… Mit mondjak, tudtam az eszemmel, hogy ez úgy hülyeség, ahogy van, mégis belém tette a félszt…)

Tehát… hajnali 4.21-kor felébredtem valamire. Akkor még nem tudtam, hogy mire. Kis idő múlva már rájöttem, hogy fájás volt. Jött még egy… kimentem pisilni, véres nyák… hurrá, elindult, tágulok! Férjem ébren volt, de nem szóltam még neki, visszafeküdtem, hogy hátha el tudok aludni. Nem ment.

Negyed hat körül szóltam neki, hogy azt hiszem, elindult a bébi. Akkor ő elkezdte rendbe szedni a lakást… Fél hatkor írtam a bábának (ő kísért a kórházba mint barátnő – ennek is megvan a maga története) SMS-t, hogy mi a helyzet.

A véres nyák folyamatosan ürült és tágulási vérzéssel is találkoztam (ha nem ugyanaz a kettő). Így ücsörögtem a kanapén, a nagyobbik fiam folyton mellém bújt, ölelgetett. Jólesett, de valahogy egyedüllétre vágytam. Sógornőm elvitte őt a Gellért-hegyre, imádnak odamenni…

Férjem tett-vett… én gondoltam, hogy elmegyek zuhanyozni, mert az állítólag ilyenkor jót tesz. Nekem akkora fájásaim lettek, hogy térdre borultam a zuhanytálcában, amint a hasamhoz ért a meleg víz. De hősiesen hajat is mostam, nem tudom, hogy voltam rá képes… aztán visszaültem a kanapéra.

Folyton pisilnem kellett… a sétálás is jó ilyenkor, azt mondják… nekem attól is úgy bedurvult, hogy nem bírtam… de kénytelen voltam időnként a mosdóig elvánszorogni.

Fél tíz felé felhívtam a bábát, mert gondoltam, jó lenne, ha látna valaki. Nekem fogalmam sem volt, hol tarthatok. Mértem az időt, a telefonom néztem a fájások kezdetekor, hogy hány óra hány perc van, de a következőre elfelejtettem, hogy mikor volt az előző.

Azt hittem, összetöröm a telefonom, azt szorítottam a kontrakciók alatt és kiabáltam is, bár inkább csak úgy mondanám, hogy hangot adtam ki. Ilyen elnyújtott aaaa hangot vagy nem is tudom. Sosem gondoltam, hogy belőlem ilyen hang ki fog jönni, utánozni sem tudom utólag.

A bába azt mondta, hogy ez szerinte még az eleje, nyomul lefele a baba, stb… náluk meg szülinapi buli lesz aznap, több elmaradt szülinapot ünnepelnek, este hat után fog ráérni. Gondoltam, hogy ha ennyire ráér, akkor biztos nem tartok még sehol, majd estére lesz gyerek…

Magam mellé tettem az infóhéten írt jegyzeteimet a szülés szakaszairól és vártam, hogy mikor hányok például, mert akkor tudom, hogy hány centiméternél tartok. De nem hány mindenki, én sem… úgy hogy fogalmam sem volt.

Aztán fél egy körül felhívott a bába, hogy ő nem nyugodt, mióta beszéltünk, szerinte ez a baba közelebb van, ő megnézne. Csak a férjét meg kell várnia, míg hazaér a piacról. Oké.

Én közben valamiért átmentem a másik szobába és magam alá hajtogattam néhány törölközőt… fél kettő körül megint rászántam magam, hogy kimegyek pisilni, és akkor, ahogy előredőltem, hogy felálljak, éreztem egy buggyanást és hogy valami folyik. Mondom férjemnek, hogy elment a víz, hívja a bábát. Én már alig bírtam beszélni, vagy inkább nem is tudtam egyáltalán. Beszéltek, változott a terv, a kórházban találkozunk, a bába már úton van.

Én tudtam, hogy rendszerint a burok a kitolási szak előtt reped meg spontán, úgyhogy közel vagyunk. De ekkor még fel kellett öltözni… kivánszorogni a kocsihoz… borzalmas volt. Én ekkor már üvöltöttem az összehúzódások alatt. Az előszobában még hívott a bába, de nem tudom, miért, én csak átadtam a férjemnek a telefont, és összeroskadva ordítottam a földön a fájdalomtól. Nem tudom, mit beszéltek. Nem emlékszem.

Kivánszorogtam a kocsiba. Férjem útközben kérdezgette, hogy merre menjen, mert egy ponton nem emlékezett… pont erre volt agyam… végül kinyögtem, hogy „balra”, aztán odaértünk, a kapun nagy nehezen(!) beengedtek (szombat volt), férj akart szerezni tolószéket, én nem értettem, miért. Persze nem volt lent tolószék, úgyhogy a szülőszobára felszóltak és lejöttek értem egy szekérrel.

Beültettek, a nő aranyosnak tűnt, bár leginkább csukva volt a szemem, mert az apró köves folyosón zötyögni sem volt egy leányálom, és közben a fájások is jöttek, én kiabáltam hátravetett fejjel… a nő egyszer mondta, hogy ne kiabáljak, én meg visszakiabáltam így fájás közben, hogy DEEE!!! Erre mondta ő, hogy oké…

Végre felértünk a szülőszobákhoz. Kinyitom a szemem, vagy hat ember csak rám várt. Üres volt az egész. A hármasban kapcsolták fel a villanyt, de láttam, hogy az egyes is üres, és oda akartam menni, először is ott szültem. Rendesek voltak, áttoltak oda.

Valahogy kisegítettek a kocsiból, én az ágyra akartam vetni magam, mert ott van egy franciaágy-szerűség. Ekkor köszönt rám a bába, egész addig észre sem vettem, hogy ott van… és fájás közben a stáb próbált engem átráncigálni a szülőágyra, és közben olyan kioktató hangon beszéltek, hogy „Nem oda, ide ide!”… én meg rájuk ordítottam, hogy HAGYJANAAAK!!! Ekkor szabályosan szétrebbentek, és nem tudták, mi lesz. A bába végül segített átkászálódni oda, amikor éppen szünet volt. Felfeküdtem, megvizsgáltak, kiderült, hogy már csak egy kis perem van a méhszájból.

(Eközben a férjemnek ki kellett állnia az autóval és felhozta a cuccomat, de határozottan ránk szóltak, hogy akkor most döntsük el, hogy ki marad bent, mert csak egy maradhat. Így a férjem kiment a szülőszobák előtti közös térbe, de onnan is elhajtották, sőt a szülőszobák előtti folyosóról is(!!!), így ő elindult hazafelé, nem tudta, mit csináljon, mikor lesz gyerek, semmit.)

A dokim vidéken volt, mondták neki, hogy el se induljon, mert mire felérne, meglesz a baba. Így hát az ügyeletes orvosnál szültem, aki egy fiatal nő volt. Ahogy felkászálódtam a szülőágyra, észrevette, hogy kis tapaszok vannak a derekamon. Kérdezi, hogy mi ez. Mondom SEMMMMII!!! Erre ő: Hogy-hogy semmi, itt ő az ügyeletes orvos!!! Magamban azt gondoltam, hogy kit érdekel, hogy ki vagy te, én meg a szülő nő vagyok. És egyáltalán nem abban az állapotban voltam, hogy elmagyarázzam, hogy a kórházukba jártam kismamatornára és az öt évvel ezelőtti becsípődésem helye újra fájni kezdett, és a gyógytornász tette rá ezeket a cross tape-eket, hátha segít. Na, ebbe nem volt „kedvem” belemenni.

Következő kontrakciónál jönnek, hogy bekötnének infúziót… mondtam, hogy nem kérem. Ők néztek csak… de nem erősködtek, viszont még mindig magas lóról beszéltek velem…

A következő fájásnál két papírt lobogtattak, hogy írjam alá. NEM ÍROK ALÁ SEMMIT!!! Azt hittem, eldurran az agyam, hogy tényleg képesek ezt csinálni. Erre az Ügyeletes Orvos nem nagyon tudott mit kezdeni velem és a helyzettel, csak azt mondta, hogy akkor ők itt nem tudnak velem semmit csinálni így. Igyekeztem csak arra felelni, amire muszáj, úgyhogy csak gondoltam magamban, hogy az lenne a legjobb tényleg, ha békén hagynának.

Nem sokkal később jött megint az ügyeletes orvos egy kérdőívvel, hogy ő akkor most engem kikérdez: mikor volt első menstruációm, hány naposak a ciklusaim, mennyi ideig tart… az első kérdésre rávágtam két fájás között a fogaim közül sziszegve, hogy benne van a kiskönyvemben. Aztán próbáltam válaszolgatni, de hogy is mondjam, igencsak nehezemre esett…

Valamikor váltottak a hozzáállást illetően, elkezdtek partnernek kezelni, vagy legalább is rájöttek, hogy mi az irány. Aztán elkezdtek kérdezgetni, hogy érzek-e kakilási ingert. Nem éreztem… aztán komolyan hozzám fordult az ügyeletes atyaúristen, hogy „Gondolom, gátvédelemmel szeretne szülni. Ehhez együtt kell működnie velünk. Lesz olyan, amikor megkérjük, hogy ne nyomjon. Akkor tényleg ne nyomjon, mert különben nem fog sikerülni.” Tudomásul vettem.

Újra kérdezgettek a kakilási inger felől… nem éreztem se kakilási ingert, sem azt, hogy nyomnom kell, csak azt, hogy elindult a baba. De tényleg semmi nyomási kényszert nem éreztem. Úgy éreztem, hogy jön, és megszületik magától, és nem kéne nyomnom.

A lábaimat szétfeszegették, mert kis terpeszben volt talpon a lábam, de a térdeimet lazán összezártam. Így nem lehet szülni, úgyhogy szétfeszegették, ebben a bábám is bátorított, hogy tegyem, amit mondanak. Így kerültem grillcsirke pózba. Az nagyon rossz volt, tényleg, mintha meg akarnának erőszakolni éppen. Nagyon-nagyon rossz volt. Alig bírtam válaszolni, a bába fogta a kezem, végig biztatott, ő tolmácsolta azt is, amit mondtam, ha nem értették. Szegénynek szerintem összetörtem a kezét, úgy szorítottam.

Aztán elkezdték a gátvédelmet… hááát… én mondtam is, hogy nem érzek semmiféle ingert, csak azt, hogy szétszakítanak ott lent. Mintha ráncigálták volna a gátam… BORZALMAS volt. Én végig ordítottam, nagyon erősen mindenfélét. A végén azt, hogy NAGYON FÁÁÁÁJ!!! Szerintem nem maradt festék a falakon… ez elég ciki volt, de nem tudtam másképp… a végén is mondták, hogy hogy ne kiabáljak, szem beszorít és nyomjak… stb… plusz a hanyatt grillcsirke póz… de ekkor már nem volt erőm harcolni.

A bába is mondta, hogy adjam oda minden erőmet, amim csak van a kisbabámnak. És akkor toltam, ahogy csak bírtam, de kicsit rosszul, mert maradt a fejemben is levegő, ezt éreztem is, de már mindegy is volt… néhány nyomásra kibújt a kisfiam.

Végig dicsértek itt már, hogy milyen ügyesen csinálom. Addigra már teljesen pucér voltam egyébként, mert volt egy pont, amikor elkezdtem izzadni, és akkor levettem a bábám segítségével a felsőmet is. Így tették rá a mellkasomra a picit. Kapott sapkát, takarót… aztán jött a köldökzsinór elvágása… néztem a bábát, hogy biztosan nem pulzál-e már a zsinór. Akkor megengedtem, hogy elvágják. De ki fogja elvágni??? Nincs itt az apuka!

Ekkor ott lefagytak egy pillanatra, hogy ki fogja elvágni… végül csak megoldották, elvágták… aztán nem sokkal ezután (kb. öt perc) odakészítettek valamit mellém… mondták, hogy kapok oxitocininjekciót, hogy kijöjjön a lepény… mondtam, hogy nem kérem, várjunk még. Tudtam, hogy akár egy órát is nyugodtan lehet várni, és az első szülésemnél is megvolt hamar.

Akkor vakargatták megint a fejüket… kitalálták, hogy akkor pisiljek. Már mondta az egyik nő, hogy katéter, én meg már elkezdtem volna mondani, hogy azt nem akarok, mikor közbeszólt egy másik, hogy azt úgysem fogja hagyni, hozzatok ágytálat. Hoztak is. Mikor megkértek, hogy emeljem meg magam, kicsusszant a lepény.

Ezért kellett volna az oxi… nevetséges… aztán megnézték, hogy van-e sérülésem… nyálkahártya-sérülés lett, de nem vérzett, meg semmi, csak esztétikai szempontból akarta összevarrni az orvosnő. Nekem már olyan elegem lett addigra, hogy mondtam, hogy ne varrja meg, köszönöm… a bába is odasúgta, hogy megnézi majd, és ha olyan, ő összeölti. Addigra herótom volt, hogy hozzám érnek, piszkálgatnak, azt akartam, hogy menjenek már és hagyjanak végre békén.

Aztán a bába megsúgta, hogy ha haza akarok menni, akkor most szóljak, ne várjam meg, míg osztályra levisznek. Még meg is lepődtem, hogy tényleg, máris??? És szóltam. És vártam, hogy miket fognak hozzám vágni, hogy milyen felelőtlen vagyok stb. stb… ehelyett kérdezték, hogy van-e valaki, aki a babának beadja a BCG-oltást és leveszi a PKU-t. Mondtam, hogy igen, van róla papírom. Azt megkereste a bábám a táskámban, mondták, hogy ez tökéletes, felhívják a gyerekorvost, és ha ő is mindent rendben talál, akkor mehetünk. Hihetetlen volt.

Jött is a gyerekorvos, egész kedves volt, de azért számon kért, hogy szóltam-e erről a saját orvosomnak, és ha nem, akkor miért nem… nem is értettem, hogy miért fontos ez… a lényeg, hogy közben férjem is megérkezett, a babát két óra múlva vitték el a mellkasomról, és őt is, engem is rendben találtak.

Ki kellett mennem a saját lábamon pisilni (mialatt a férjem elkísérte a babánkat az orvossal), a két kezem tele volt ruhával meg betéttel, és nem tudtam a lábamon csorgó vért letörölni. Alig leplezett undorral néztek rám, nem segítettek.

Aztán felöltöztem, közben elkészült a két zárójelentés, és elindultunk haza. Dugó volt a városban rendezvény miatt, emiatt kb. három és fél órás volt a kisfiunk, amikor hazaértünk vele.

Életem legjobb döntése volt hazajönni!!! Annyira jó volt így! Viszont legközelebb nem mennék be a kórházba. Az volt a legrosszabb… mondogattam is időről-időre a bábámnak, hogy „ez szörnyű, ez borzasztó”… mármint az, ahogy bánnak az emberrel… az egész tapintatlanság, empátia nulla, lekezelő stílus, énvagyokazügyeletesorvos!!! stb. egyszer kérdeztek is, hogy mit motyogok, mi szörnyű, az, amit csinálnak? És a bábám mondta is, hogy igen, az.

A hathetes kontrollon kiderült, hogy a saját orvosomat elég szépen mindenről tájékoztatták. Aztán visszahallottam, hogy „történet” lettem a kórházban. Annak ellenére, hogy próbáltak úgy csinálni, hogy nem én vagyok az első ilyen esetük, kiderült, hogy de.

Mindez kb. 45 perc alatt zajlott le. Ennyi idő telt el a beérkezésem és a születés között.

„Röviden” ennyi. Azt utólag mondta a férjem, hogy az elején hallotta, amikor beértünk és még meg sem vizsgáltak, hogy egymás közt mondták, hogy „adjatok neki két oxit”. Na, ezért akartak infúzióra tenni. És én pontosan ezért nem hagytam, mert abba aztán semeddig nem tart bármit bekötni… a köldökzsinóron pedig egy igazi csomó volt (mondták is, hogy szerencsés baba). Ilyenkor, ha oxit kaptam volna, lehetett volna császár a vége…

Összegezve a tapasztalatom az, hogy mindenáron akartak csinálni velem valamit teljesen feleslegesen… így csak annyit tudtak a zárójelentésemre írni, hogy egy darab szülés levezetése és a szöveges részben megemlítik, hogy nehezen hozható kontaktusba. Ami… nem is tudom… ennyire kirívó egy szülő nő esetében?

S. Zs.

Első fiam születése > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.