igaz történetek szülésről, születésről

1891. nap: „Mostan kinyílt egy szép rózsavirág” (Lili születése)

1891. nap: „Mostan kinyílt egy szép rózsavirág” (Lili születése)

Az emlékezés nem hagyja szép kereken a történetet. De ez a honlap a szülésről kérdez, és történetet vár, az újramesélés tán újra kerekké teheti.

Mindig minden helyzetben hittem a felkészülés erejében, mások spontaneitását csak csodálni tudtam, az nem az én utam. A szülés ösztönös, hullámos folyamat, mégis jól jött, nagyon jól jött a rákészülés. Úgy látszik, az ember valahogy mégiscsak önmaga kell maradjon mindenben, és akkor működnek a dolgok…

Jó előre tudtam, hogy otthon szeretnék szülni. Egy barátnőm szült sok éve Geréb Ágnessel, először tőle hallottam otthonszülésről. Az én fejemben olyan akadályok voltak, mint a lakhelyünktől az a 20 km a legközelebbi kórháztól, a 34 évem, a nem elegendő intimitás a házunk táján (falun élünk), az RH-negatív vércsoportom, az ízületi fájdalmaim. Később ezekhez adódott az a tény, hogy a leányka mindkét kezén nem öt, hanem hat ujjat mutatott az ultrahangfelvételen. (Ezzel járt egy sor aggodalom: vajon van valami társult betegsége? Időközben a vizsgálatok mind azt erősítették meg, hogy nincs olyan gond, amit akkor láthatnánk, és a hatodik ujj sem nő, aprócska bogyó maradt. ĺgy ez egy idő után nem jelentett már nagy aggodalmat.)

Időközben viszont a beszélgetések a doulákkal, az Ina May nagy kedvenc olvasmányok, Lili-magzat megnyugtatóan jó növekedése hétről hétre közelebb vittek ahhoz a magabiztossághoz, hogy nem a fentebb felsorolt akadályokon múlik az élet, s az egészséges szülés és születés. Egyre inkább megéreztem, hogy ha Isten őrizzen, probléma jön közbe, baj van, az legtöbb esetben a kórházban is ugyanúgy nagy bajt tud jelenteni.

Folyamatosan jegyzettömbbel jártam, lehetséges forgatókönyvekre és nehéz helyzetekre kérdeztem rá a douláimtól, hogy voltak-e már az adott helyzetben, mi van ha… stb. kérdésekkel nyaggattam őket. A legszebb, amit tanulhattam ebben az időszakban, hogy a leggyakoribb szülésnél fellépő akadályok, nehézségek, komplikációk vagy lelki eredetűek (amelyeken a rákészülés és a támogató környezet segíthetett volna), vagy pedig a külső, orvosi beavatkozások következményei. A háborítatlan szülés esetében bizony sokszor megy minden a biológiai és evolúciós programunk szerint. (Remélem, évtizedek múltán is megmarad ez a meggyőződésem.)

Ami pedig emberi számítással előre megszervezhető volt, annak mind utánajártam. Minden lehetséges akadályomra találtam valamilyen választ. Sok esetben a megfelelő embert, aki felajánlott segítsége mellett támogatólag is állt az otthonszülésemhez hozzá. És közben nem voltam egyedül ebben a döntésben és ebben a tanulási folyamatban, a férjem ugyanígy tervezett, szívta magába a mások jó hangulatú, otthonos meséit és várakozott. A várandósági vizsgálatokkor pedig szerencsém volt egy olyan orvoshoz, aki minden alkalommal azt hangsúlyozta, fejben dől el minden, a szülés lelki cselekedet.

A diszkréció nehéz kérdése volt ennek a felkészülési időszaknak. Sok mindenben emberi segítségre volt szükségem, de úgy beszéljem azt meg és olyan emberekkel, hogy a saját szüleink ne tudják meg, hogy otthon szeretnénk maradni. Fonák helyzet ez a gyermekes titkolózás. Mégis ez volt csak a számunkra járható út, mert a szüleinktől sok külső aggodalom jött, az meg nem segít, csak elbizonytalanít. Nekem pedig erőre volt szükségem, fizikai erőre, szinte newtonban mérhető erőre és kalóriákban mérhető energiára.

Az aggódó kérdések elénk vetítik a legrosszabb forgatókönyvet és állandóan patológiás helyzetekbe képzelnek. Többgyerekes családapák, nagyszülők, sőt már gyermeket szült nők is gyakran kétféleképpen tudnak beszélni a szülésről: egyrészt mindent medikalizálva, mintha az egész életet egy kórházban élnénk (gondoskodj, hogy a te orvosod bejöjjön a szülésre; az orvos nélkül ne engedd, hogy hozzád nyúljanak; olyan nagy baba, hogyhogy meg akarod szülni stb. tanácsok), mások pedig mintha minden szülés a Taxi című filmben zajlana (odaértek-e időben, legyen autó készenlétben, mentőt hívjatok, nehogy sorompót kapjatok). Én ehhez képest nyugodtságot, meghittséget képzeltem lelki szemeim elé. Néha nehéz volt tartanom magam ebben a biztos nyugalomban, mert az egyik környezetem egyáltalán nem ezt képviselte.

Amikor az idő közeledett, a babaruhák „kivasaltattak”, a ház „kitakaríttatott”, az itthonra fontos egészségügyi és intimitást biztosító kellékek megvoltak (a legszebbek a fogadókendő, a gyümölcsfacsemete a placentának), esetleges szükségállapotra a kórházi csomag készen volt − egy hétfőn szólnom kellett a douláknak, hogy a nyákdugó lassan távozik. Másnap fájdalmak is lettek, lebeszéltem a férjemet a munkába menésről, és este nyolcra a nővérem kihozta a három szép, nálam mind fiatalabb, de igen asszonyos, erős doulámat. Mindhárman többgyermekes anyák.

Nagyon fájt, és szüntelen fájt. Semmi kontrakció, még csak hullámzás sem, csak valami bezáródásérzésem volt. Innen aztán ki nem megy semmi és senki – ilyesmit éreztem. Próbáltam ebből kilazulni, de nem ment. A muskotályzsálya illata csak gőzölgött mindenfele. Jólesett a masszírozás, jólesett a tény, ahogy az asszonyaim rám néztek, hogy akkor ez most a szülés, de a fájdalmakat én nem ilyennek képzeltem…

Fellélegezni, belegondolni, a csodából valamit megélni, imádkozni vagy másokat drukkolásra bírni – erre esélyem sem volt figyelni, holott szerettem volna. A szövetek pedig lágyak voltak, a szívhang jó volt. És a segítőim szemével minden ment, mint a karikacsapás. Ha a három asszony és a férjem beszélgettek, attól féltem, azt susmogják, hogy valami nem oké, de ők csak: „ez ilyen”, „ilyen kell legyen”.

Kicsit egyedül maradva próbáltam ezt elfogadni, mégis inkább szekrénytologatás, vízcsaprángatás, hajtépés lett belőle. Kemény volt, de túlélhető. Sőt, biztos vagyok benne, hogy vannak ennél nagyobb fájdalmak, sokkal nagyobbak. Hm.

Az volt a hónapokkal azelőtti álmom, hogy majd azon a napon, dolgunk végeztével, asztalt terítünk (én és a baba az ágyban), és együtt eszünk, ünnepélyesen. Huh, fényévekre éreztem magam ettől az álomtól, pedig ott volt, elkezdődött, mert miközben én magamra akartam maradni, a borogatás is elég volt már, a masszírozást sem kívántam, a három asszony és a férjem jó hangulatúan felszusszantak a zakuszkás kenyér mellett, sőt a tavaszi munkálatokra is idejük jutott, zöldségmagot cseréltek, és kacarászni is tudtak. Ha utólag fényképen látom, el kell hinnem, hogy az álmaim tudnak teljesülni. Csak nekem akkor erre nem volt fogékony szemem.

A gyertyák is felgyúltak, a szoba átminősült steril lepedőkkel leterített, de meghitt szülőszobává, és engem végre ért egy fordulat, amikor a kitoláshoz érkeztem. Hihetetlen erővel történtek velem a dolgok. Még most is nehéz hinnem, hogy ilyen van, létezik. Hogy erre képes a testünk minden tudatos irányítás nélkül. A korábbi bezáródásérzésem helyett hihetetlen erővel tolt a szervezetem. És most volt eleje és vége a hullámnak. Fájt, nagyon fájt, de ekkora erő, és nem szorul az én nyomásomra, ez nagyon jó volt. Inkább fogadnom kellett az érkező hatalmas erőt.

Egyszer kellett rányomnom, amikor már a feje kikandikált. És itt, erre emlékezve mindig rágondolok azokra a nőkre, akiknek ösztönös hajtóerő nélkül ki kellett nyomniuk a gyermeket. A sablonos filmjelenetekre, az „És most nyomjon!” felszólításokra. És mindig rácsodálkozom: honnan volt erejük rá? Kiráz a hideg az együttérzéstől. Mert én akkora fizikai erőt, amekkorát a természet adott a kitoláskor, magamtól nem tudtam volna kreálni, szerencsémre nekem ez megadatott valahonnan fentről. És megadatott a türelem a három segítőmtől s a férjemtől.

Lili… mint egy rózsa. Nem bimbó, hanem nyíló rózsa. Piros, kerek arca, fekete haja, hasad ki a bőre a feszességtől. A három nő, mint a tündérek, ellátnak, placentát vizsgálnak, köldökzsinór körül ténykednek. Aztán megfürdetnek, mialatt a gyermekem az apja mellkasán el is alszik, felöltöztetnek, tiszta ágyneműbe fektetnek, feltakarítanak mindent és a gyermekemet öltöztetik.

Ebbe a tündérmesébe az én iszonyatos remegésem jelez valamit az elkövetkező nehéz napokból. (Mert Lili aztán nem szopott, a remegésem maradhatott egész addig, amíg kínlódtunk, próbálkoztunk, de ő csak fogyott, és aztán végre két hétre rá vissza kezdte szedni elvesztett feszességét.)

Hajnalban úgy hajtom le a fejem, mint akivel megtörténhetett, amit tervezett. Sőt annál jobb, mint amit álmodni mertem. És itthon voltam, itthon voltunk mindhárman, az ágyamban, a kertemben.

P. B.

Lili születése nagynéniszemmel > > >

Fotó: D. E.

 

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.