igaz történetek szülésről, születésről

1889. nap: Inkább engedek neki (Dominik születése)

Második várandósságom másképp indult. Régóta vártuk már az új babát, de valahogy nem jött. Az érzelmeim is össze-vissza kavarogtak, hol akartam, hol fáradtnak éreztem magam hozzá, és olyankor jött a várjunk még…

A lányom már elmúlt hároméves, és az egyik természetgyógyász ismerősöm azt mondta, hogy a 27 hónapos szoptatás annyira felborította a hormonrendszerem, hogy egyedül nem fog összejönni a baba, csak segítséggel. Ettől nagyon mérges lettem! Mi az, hogy egyedül nem fog menni? Járjak terápiára, vagy mit tegyek?

Aztán valaki azt javasolta, hogy próbáljuk ki, milyen kicsit nem akarni gyereket. Ez felszabadított. Ekkor döbbentem rá, hogy én három éve másra sem gondolok, csak arra, hogy vajon most sikerült-e. (A lányom az első komolyabb gondolatra megfogant.) Jó volt kicsit megkönnyebbülni, álmomba sem gondoltam volna, hogy ennyit jár az agyam ezen. Három hónapig védekeztünk, ez idő alatt sokat meditáltam, elkezdtem futni és újra jógázni, tisztítókúráztam és feltöltődtem. A harmadik hónapot már alig bírtam végigcsinálni, nem volt már hullámvölgy, biztosan tudtam, készen állok a babára.

A férjemmel egy továbbképzésen voltunk a Mátrában, amikor az együttlét után azt láttam (igen, láttam magam előtt), hogy egy baba „leszáll és bemegy a testembe”. Még mosolyogtam is rajta, hogy miket nem képzelek. Éjszaka aztán a második várandósságomról álmodtam. Nem tudtam hova tenni az egészet, de azért felírtam magamnak.

Aztán másnap a reggelinél egy jó barátunk ránk nézett, és csak annyit mondott, hogy gyanúsak vagyunk, és ő tudja, hogy nem kell már sokat várni a nagy bejelentésre.

A következő mensim napján néhány csepp vérzésem volt, azt hittem, megjött. Bele is nyugodtam, nincs még baba, de nem kavart fel. Aztán valahogy mégse az volt, így egy hét késés után tesztet csináltam.

Pozitív! Nem hittem a szememnek! Úgy terveztem, hogy a férjemnek különleges módon mondom majd el, hogy bővül a család ismét, de most ledöbbentem. Csak néztem magam elé, bámultam a pozitív tesztet, amire több mint három éve vártunk. Szembe jött velem a férjem a nappaliban, kérdezte, hogy mi bajom. Meg se tudtam szólalni, csak a kezébe nyomtam a tesztet. És ez mi? Ez most komoly? Azt hiszem, igen, de én is csak annyit tudok, mint te! Egymás nyakába ugrottunk örömünkben.

A várandósság első időszakát nehezen viseltem. Doulaként sok kismamával találkoztam, szülésfelkészítőt tartottam, és szinte minden kismamának volt vendégbabája. Egy közeli ismerősömnek előttem pár hónappal volt szintén vendégbabája, akit együtt sirattunk, nagyon megviselt engem is, és ez mind egyszerre nyomta a vállam, várandósságom elején.

Közben volt a 10. héten egy szüléskísérésem, ami várandósan más érzeteket keltett bennem. Jót tett a lelkemnek, hogy szépen és egészségesen is meg tud születni egy baba. Megnyugtatott.

A kislányunknak nem mondtuk el, hogy testvére lesz, ehhez képest másról se beszélt. Egyik este úgy aludt el, hogy nem baj, hogy fiú lesz a tesó, ő akkor is nagyon fogja szeretni. Köpni-nyelni nem tudtam. Mikor elmondtuk neki néhány héttel később, hogy igaza van, testvére lesz, örömében a nyakamba ugrott és gratulált. Tüneményes volt!

A nevéről nem tudtunk közös nevezőre jutni, ezért úgy döntöttünk, ha megszületik, ránézünk és eldöntjük.

Amint a babám mozgását megéreztem, minden félelmem eltűnt. Éreztem, tudtam, hogy jól van, megnyugodtam. A kórházi szülés gondolata fel sem merült bennem, tudtam, most is csak otthon szülhetek, és azt is, hogy most másik bábát kell választanom.

Nem kellett sokat keresgélnem, már várandósságom előtt is hallottam Edináról, fel is kerestem. Kedves, figyelmes, megnyugtató és bájos volt, akiből olyan földi béke sugárzik, úgy éreztem, hogy mellette minden vihar elcsitul. Vele akarok szülni!

A férjem a 30. héten az információs héten döbbent meg, akkor ébredt rá, mindjárt itt a szülés. Vajon meg tudjuk megint csinálni? Menni fog ismét? Jó volt ezt átbeszélni, megnyugtattuk egymást, persze, menni fog. Nekem a legnagyobb félelmem az volt, hogy túl gyorsan születik meg a kisfiunk. Nem tudtam elképzelni, hogy így is lehet, és hogy úgy is át tudom élni az egészet?

A bábám mellett természetesen doulát is választottam, Andit már a doulaképzés óta ismerem, úgy éreztem, ő tud majd nekem a legtöbbet segíteni.

A lányom születésekor, a vajúdás kezdetén készült néhány fénykép, de ahogy haladtunk előre, a fényképezőgép a helyére került. Most már nemcsak fényképekre, hanem szülésvideóra is vágytam, így kerültem kapcsolatba Natáliával.

Kicsit izgultam, mivel mindenkinek minimum egy óra kellett ahhoz, hogy hozzánk elérjen, és gyors szülésre készültünk. Évekkel ezelőtt azt mondtam a férjemnek, hogy én egyszer szülök neki egy fiút hatodik hónap hatodikán, és erre nagy volt az esély, mivel 17-e volt a terminusom. Éreztem is, hogy előbb fogok szülni, de persze senki se hitt nekem. Már jóval korábban éreztem a jósló fájásokat. Negyedikén szóltam is mindenkinek, hogy valami készülődik, de nyugodtan végigaludtam az éjszakát.

Aktívan teltek az utolsó napok, rengeteg programunk volt, nem volt időm szülni. Lázasan takarítottam és pakoltam, hogy újszülött babával ne kelljen azon izgulnom, hogy takarítanom kellene. Éreztem, hogy addig nem szülök meg, míg Lilien is otthon van. Ha elvitték pár órára, erősödtek a jóslók, de amint hazajött, minden lelassult.

Ötödikén egy nagy rendezvényre voltunk hivatalosak, legszívesebben lemondtam volna az egészet az egész napos jóslók miatt, ráadásul nagyon antiszociális is lettem: szívem szerint otthon ültem volna egyedül, hogy ne kelljen beszélgetni, meg érintkezni se senkivel. Barátaink nálunk aludtak volna, de visszamondtam, nagyon nem vágytam társaságra.

Kezdtem feladni: én már sose szülök meg érzésem volt, semmi se érdekelt. Estére elmúltak a jóslóim, de vasárnap hajnalban újra éreztem őket. Még a férjemnek se szóltam, én ugyan nem csinálok megint hülyét magamból meg mindenkiből. Nézegettem az órát, 20-12 perc között éreztem valamit, de ha Lilien velem volt, 40 perc is eltelt.

Délben a szokásos vasárnapi ebédhez indultunk anyósomékhoz, bőszen kerestem a telefonom, ezt a férjemnek is feltűnt, mondtam, hogy csak akkor vagyok nyugodt, ha viszem. Séta közben felhívtam Edinát, minden nap jelentettem neki, hogy vagyok, hogy érzem magam. Azt mondta, beszéljünk még ma.

Ebéd közben továbbra is éreztem 15 percenként a jóslókat, de még mindig nem gondoltam, hogy szülni fogok. Pihenni akartam, így gyorsan elköszöntünk, Lilien pedig maradni akart játszani. Ott hagytuk, de akkor már a férjem is látta rajtam, hogy valami történik.

Otthon nem tudtam pihenni, gyorsan pakolásztam még picit, és azt éreztem, hogy jó lenne, ha ma nem aludna itthon a lányunk. Menekültem a férjem elől, nem akartam, hogy ott legyen, úgy éreztem, (el)várja már, hogy megszüljek.

Hívogattam anyukámat, de nem értem el, csak három órával később, amikor már feladtam. Nem akartam, hogy mindenki azon izguljon, hogy talán megszülök, megkértem anyut, hogy ne mondja senkinek. Csak egy nyugodt éjszakát akartam magamnak, magunknak.

Este hétre ért Anyu hozzánk, azt mondta, hogy fáradtnak látszom, az is voltam. Lilien kilépett az ajtón, és boldogan integetett nekem. Nekem pedig potyogtak a könnyeim… Sírtam. Éreztem, most látom utoljára az én gyönyörű kislányomat, az én egy szem gyermekem, legközelebb már az én okos nagylányom lesz, a nagytesó.

Nem akartam, hogy Dávid lássa a könnyeim, így a fürdőbe menekültem, de utánam jött. Ekkor tört elő belőlem csak igazán a zokogás, alig tudtam elmondani, mi a bajom.

A sírásnak köszönhetően gyorsan jött is egy ötperces kontrakció, és utána gyorsan megint egy. Ennek a fele se tréfa, vettem is a telefont, hívtam Edinát, mondtam, hogy induljon most, kérdezte, hogy hol a lányom, mondtam, hogy a mamánál alszik, erre mondta, hogy siet. 19 óra 19 perc volt ekkor. Natinak és Andinak már csak SMS-t küldtem.

Felgyorsultak az események. Mászkáltam a házban, de minden kontrakciónál futottam a telefonhoz, rendes vajúdóhoz méltóan mérni az időt. (Ez lett a mantrám.) Érdekes, hogy hátra dőlve könnyebb volt elviselni a fájdalmat. Más, mint Liliennél volt.

Analizáltam magam, a saját doulám voltam, sőt talán a bábám is. Az összes tudás, amit eddig összeszedtem, a fejem fölött tornyosult.

A férjem kérdezte, hogy kimossa-e a kádat, mert ismét vízben készültem szülni, de eszem ágában se volt bemenni (talán majd a harmadiknál?). Közben végig azon járt az eszem, csak mindenki ideérjen időben.

Aztán puff, az egyik kontrakciónál érzem, hogy megrepedt a burok, még a hangját is hallom, szitkozódva, kontrakció közben „futok” a vécére (nehogy már a drága szőnyegre folyjon a víz), nagyon kevés jön csak. Dávid megijed, mi bajom van, én meg csak hajtogatom, hogy addig nem szülök meg, míg nem lesz itt Edina, addig nem lehet, addig nem szabad, addig nem merek…

Még gyorsabb tempóra vált minden, már a szobába se érek vissza, már itt is a következő, kapaszkodó híján lerogyok a földre, négykézláb. Nem kényelmes, jobb volt állva, de nem bírok felállni, és már jön is a következő. Próbálok másképp helyezkedni, de a fájdalom nem enged, elől iszonyúan fáj a hasam alja, nem a kontrakció, ez valami más.

Ekkor lép be Edina, nem öltözik át, javasolja, hogy menjünk oda, ahol szülni akarok, nincs már sok időnk. Mozdulni se bírok, de valahogy négykézláb bemászok a szobába a puha szőnyegre. Nati úton, de Andiról semmit se tudok.

Úgy érzem, szétszakad a medencém, feszít a hasam alja, iszonyúan fáj. Edina mondja, hogy még nem tűnt el teljesen a méhszáj, ettől fáj annyira, talán nem is nekem mondja. Várom Natit nagyon, nem lesz így videóm.

Akarom, segítsenek, jön a masszázs, a medencémnek, borogatás a hasam aljára, a fájdalomtól egyre lejjebb és lejjebb csúszok, szinte már fekszem. Edina lágy elfogadására, támogatására és a férjem erejére van szükségem.

Hamarosan meg is érkezik Nati, észre se veszem, egyszer csak szembe nézek az optikával.

Edina javasolja, hogy ha akarom, válthatunk pózt, tudom, miért mondja, érzem én is, hogy guggolva sokkal könnyebb lenne, de a fájdalom nem enged, nem bírok mozdulni. Túl akarok lenni rajta.

Ez most más, mint Liliennél, nem érzek tolófájást, sem megkönnyebbülést, egyszerűen csak jön magától, én pedig tehetetlen vagyok, csak engednem kell, de nem merem. Féltem a testem, hogy szétrepedek. Jajgatok, és rájövök, mit is csinált az első szülésemnél a doulám, nagyon hiányzik, hogy fogja a kezem valaki, jobb híján a saját hajamba kapaszkodom. Andi még nem jött meg, de már nem is fog ideérni.

A férjem állandóan masszírozza a medencém, csökkenti a fájdalmat, nagyon jólesik, pihenni se hagyom szegényt. Edina meleg vizes borogatása fantasztikus, és a gátvédelem is, nem is emlékeztem, hogy ez ilyen jó érzés, és rengeteget segít. Istenem, de jó nekem, hogy velem vannak!

A babám jönne ki, próbálok ellenállni, pihenni akarok, de nem lehet, megállás nélkül jön, tehetetlen vagyok, meg akarom állítani, de nem lehet. Félek, hogy szétrepedek, pedig a lányom sérülés nélkül született meg. Egyszer csak, mint egy villámcsapás, úgy jön a felismerés, hogy attól, hogy próbálok ellenállni, még nem biztos, hogy nem fogok sérülni (pont ellenkezőleg), így inkább engedek neki, felteszem a kezem, lesz, ami lesz.

Ki is bújik rögtön, de nincs megállás, a feje után egyszerre jön a teste is. El sem hiszem, fel sem fogom, itt van az én gyönyörű kisfiam: hetedikén 21.35 perckor megérkezik ebbe a nagy világba.

Istenem, de szeretem ezt az érzést, fogni az újszülött magzatom a kezemben, érezni a teste melegét a testemen, az illatát, hallani a szuszogását, nyöszörgését. Olyan rég ismerjük már egymást, csodálatos ez a találkozás! Öröm, hála és szeretet járja át a levegőt.

Hívjuk is anyukám, hozza gyorsan Lilient, mert nagytesó lett! Csak ő jön egyedül, neki van joga látni az öcsikét. Megszeppenve érkezik, megvizsgálja a tesót, és határozottan kijelenti a két lehetőség közül mi lesz a tesó neve: „Nem látod, Anya? Ő Dominik!”

Hamarosan Andi is megérkezik, épp altatta a gyerekeit, amikor az SMS-t küldtem…

Megérkezik az első utófájás és a lepény is, ismeretlen fájdalom ez, nem is gondoltam korábban, hogy ilyen erős. Az első szopizásnál kiderül, a kisfiam se fog éhezni, erősen szívja a mellem rögtön.

Andi elkísér zuhanyozni, addig felöltöztetik Dominikot, aztán eszek-iszok én is. Elkészül a méhlepénylenyomat is, Andi megmasszírozza a fájó derekam.

Lassan kiürül a ház, csak mi maradunk. Itt marad velünk a béke és a szeretet. Megismétlődött a csoda. Kétgyerekes család lettünk.

Hálásan köszönöm Edinának, Natinak, Andinak, a férjemnek, a kisfiunknak, a sorsnak és a testemnek.

J. V. A.

Lilien > > >

 

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.