igaz történetek szülésről, születésről

1315. nap: Albérletbe csempészve (Elvira születése)

Megjelent: 2014. máj. 12.

Szia Ági!

Engedd meg, hogy felidézzem az én otthonszülésem. Eddig azért nem küldtem el, mert ugye egyedülálló anyaként ez nem egy szokványos modell.

Huszonévesen arra készültem, hogy majd nekem is több gyermekem lesz. Két húgom van és egy öcsém, ezért azt tartottam természetesnek, hogy majd ezt a vonalat folytatom. Vizsgálhatnánk, hogy miért nem sikerült harmonikus párkapcsolatot kiépítenem, és az idő meg csak rohant, nem lehetett megállítani. Ezért, amikor egy „véletlen”, de tiszavirág életű kapcsolat a fogantatás maradandó folyamatát indította el bennem, egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy abortusszal kezdjem anyai „karrierem”. A felszínen felhőtlen szerelmes kapcsolatot rögtön válaszút elé állította a bennem fejlődő új élet. A férfi gondolkodási időt kért. Bár tudtam előre a válaszát, mégis egy világ dőlt össze bennem, amikor elmondta, hogy nem szeret olyan mélyen, hogy feleségül vegyen. Mivel tudta, hogy megtartom a babát, megkérdezte, hogy láthat-e néha minket, vagy búcsúzzunk el örökre. Az előbbi ellen nem volt kifogásom. Videón megnézett egy szülést és úgy döntött, hogy azon nem kíván részt venni.

Húztam, halogattam a legelső vizsgálatot. Már 13 hetes lehettem, amikor mindegy kihez, csak bejelentkeztem. A legelső vizsgálat sem volt éppen baba-mama barát, hát még milyen lesz majd a többi. Alapvetően boldogan figyelgettem a kis jövevény minden rezdülését magamban, csak az a kórház ne lenne. Azonban a Leboyer-könyv nemcsak hogy megerősített ebben a boldog várakozásban, hanem a lapjai közül előbukkanó Alternatal szórólap életmentő szalmaszál volt. Az információs hét első napjáról azzal az érzéssel jöttem el, hogy hurrá, szülni fogok, de kórházba többet be sem teszem a lábam!

Az otthonszülést választottam, bár nincs is otthonom. A szülést megelőző évben kaptam egy állást Budapesten, ahol az irodának bérelt lakásban lakhattam. Nyilván a munkaviszonyom megszűnése után már albérletet kellett keressek. De egy egyedülálló várandós hogy tudna albérletet megengedni magának. Egy barátnőm csempészett be a lakótelepi panel albérletébe, ahol harmadmagammal laktunk lányok. A főbérlő csak két lakóról tudott. A másik lány meg arról nem tudott, hogy egész éjjel majd engem kell hallgatnia. Szegény, a szülésem után megfogadta, hogy ő biztos nem hoz a világra gyereket, pedig azok a kiabálásaim nagyon is segítették a szülésem, és nekem boldognak tűntek.

Nem alaptalanul, nagyon hittem benned, Ági, hogy Veled jó kezekben vagyok. Egyik barátnőm, Gizus, a jógás körből felajánlotta a segítségét, amit örömmel fogadtam. Egy srác is nagyon szeretett volna részt venni, de őt nem akartam. Éppen akkor is nálunk vendégeskedett, amikor egyszer csak vacsora közben beindultak a fájásaim, és már nem is tudom, hogyan, de sikerült eltitkoljam előle és a többi vendég elől. Amikor végre kituszkoltam őket az ajtón, mintha mi sem történne, végre hívhattalak Téged és Gizust.

Emlékszem, amikor az albérletet szerző barátnőm belépett a szobámba, Te kérdően néztél rám, hogy részese lehet-e az eseménynek. Előtte bizony sokat vívódtam, mert hála ide vagy oda, inkább nem vontam volna be, de aztán győzött a hála. Néhány évvel később azonban megszakítottam vele a barátságunk, mert olyan ijesztően dianetikahívő lett, hogy féltettem tőle a lányom. De végül is ott csendben elmeditálgatott, amíg én szültem, és neki köszönhetem, hogy fotók is készültek az én csodás élményemről.

A burokrepesztés után kezdődtek ám az igazi fájdalmak! De előtte volt egy kritikus pillanat, amikor azt hittem, hogy minden álmom összeomlik, mert be kell menjünk a kórházba. Azt mondtad, gyenge a baba szívhangja, és ha a következő mérésnél is gyenge lesz, akkor nincs mese, nem folytathatom otthon. De hogy a következő mérés már normális volt, azt el sem mondhatom, milyen örömmel fogadtam, bár a fájdalomtól nem tudom, látható volt-e.

Viszont a kitolási szakaszt ki sem mondhatom, mennyire élveztem! Nem volt több fájdalom, ez hihetetlen volt. Legjobban a vécén éreztem magam. Most már nem kellett attól féljek, hogy kórházba kell menjünk. Pici kis félelem maradt, hogy a gátam hogy viselkedik, de Te ebben is mestermunkát végeztél.

Egyszer csak azt mondtad, hogy most már menjünk be a vécéről, mert mindjárt kint lesz! A szobában állva maradtam, és egyszer csak a kezembe nyomtad az én új életem. Életképes volt, ahogy leültem vele, már a hasamon elkezdett felfelé kúszni, és én azt sem tudtam, hogy kell szoptatni, de ő tudta. Majd jóízű álomba merült az én Elvirám. Nekem kellett vagy két óra, míg erőm volt újra felállni, de ép volt a gátam és egészséges a csöppségem.

Búcsúzóul egy puszit nyomtál a homlokomra, hogy ügyesek voltunk!

Otthonunk még most sincs, de az én szemem fénye olyan megértő! A világ legjobb lánya!

Puszi:

K. Zs.

 

Véletlenül kiválasztott mesék.