igaz történetek szülésről, születésről

1838. nap: „Be fog szorulni és meghalni” (Borcsi)

1838. nap: „Be fog szorulni és meghalni” (Borcsi)

Borcsi három évvel Sára után született, ugyanannál az orvosnál, abban a kórházban, ahol Sára. El akartam, akartuk fogadni, hogy ami az előző szülésünkkor történt, az normálisnak, hétköznapinak tekinthető.

És elfelejtettem a részleteket. (Jóval később, más körülmények között jöttek vissza az emlékek, hogy majd’ belepusztultam.) Csak ahhoz ragaszkodtam, hogy normális, hüvelyi úton szülhessek. Semmi akadálya, ez volt a válasz. Egészen a 39. hétig, az utolsó ultrahangig. Akkor: túl nagy lesz a baba (3,70 kg lett), nem fér majd ki, ha a három kilós se sikerült.

És akkor megint nem sikerült jó betegként, páciensként viselkedni, ugyanis nem egyeztem bele a tervezett császármetszésbe. Viszont a terminus előtti utolsó héten már nem találtam olyan szülészt, aki vállalta volna a szülést. Ágiékra nem gondoltam, nem tudtam róluk. Sok mindent nem tudtam, amit tudnom kellett volna.

Végül belementem, mivel azzal érvelt az orvosom, hogy a baba buksija ilyenkor már megcsontosodik, nemigen rugalmas, a mellkasátmérője pedig a mérés szerint nagy, be fog szorulni és meghalni, meg lehet, hogy én is, és akkor otthagyom a hároméves gyerekem árván. Hát igen, ez hatott.

A kérésem, hogy legyen császár, de várjuk meg, míg elindul, süket fülekre talált. Hétfőn az első műtét volt a miénk. Bizonyos előkészületek történtek, okosabbak voltunk – ezért a gyermekem nemcsak megfoghattam szülés után, hanem ott is lehetett velünk a műtét utáni kötelező megfigyelés idejére.

Itt csak kevés zűr volt, rosszul lettem a gerincérzéstelenítő beadása után, ordítottak velem, miért hisztizek. Aztán az egyik szülésznőnek eszébe jutott megmérni a vérnyomásom, ami gyakorlatilag mérhetetlenül alacsony volt, így a műtét alatt végég vérnyomásemelőt kaptam, vénásan. Nyilván sokkot kaptam. Elítélendő.

Ezen kívül nem átallottam megjegyzést tenni arra, hogy pucéron toltak át egy folyosón, ahol régi motívumként CTG-re váró párok lézengtek.

Amikor a babám felbugyborékolt (tele volt magzatvízzel még a torka), sírtam, ahelyett, hogy nevettem volna. Ezért mind keményen leszidtak, az alá-fölérendeltséget véletlenül se felejtsem el. Én ott alany voltam, ők meg otthon voltak a buliban.

Szülés vagy minek nevezzem után pedig a doki odaállt az ágyam mellé. Nagyon haragudott rám, őszerinte megkérdőjeleztem a szakmai kompetenciáját avval, hogy ilyen nehezen mentem bele a császármetszésbe. Elmondta, hogy azért voltunk az elsők, mert tudta, megszöknék. És a méhszájam háromujjnyira volt nyitva műtét előtt. És soha többé nem szülhetek spontán, hüvelyi úton gyereket.

Neki is köszönhetem, hogy nagycsalád lettünk. Alighanem ott azonnal eldöntöttem, hogy én pedig igenis szülni fogok.

H. É.

(A kép illusztráció, készítette: Koós Tamás.)

 

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.