Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 1652. nap: Se jogom, se méltóságom (Mór születésének története)

1652. nap: Se jogom, se méltóságom (Mór születésének története)

Megjelent: 2015. ápr. 14.

Tizenkilenc hónapja már… Ó istenem, hányszor játszom le a fejemben azóta is, mi lett volna ha… A részletek már kopni kezdenek, hogy mi hány órakor történt, a dolgok egymásutánisága is homályos már, de a lényeg tűpontos.

Terminus előtt két nappal befektettek. Hogy miért? Mondjuk azt, hogy az orvos bizonyos okok miatt ezer százalékra akart menni, picit kevesebbnek látta a magzatvizet, és a baba fekvését is rizikósnak ítélte, mert arccal a Nap felé nézett a kicsi. A többi orvos nagy szemekkel nézett, hogy egy látszóan teljesen egészséges kismama, teljesen normális babával miért foglalja az egyszemélyes szobát. Sebaj, inkább legyenek óvatosabbak, gondoltam, abból baj nem lehet… Na, itt tévedtem én nagyot.

Nem szabad kihagynom, hogy az utóbbi évek legforróbb nyara tombolt épp, és annak is a legpokolibban tüzelő hetét tapostuk. A lábaim elefántszerűek voltak, kb. ötpercenként vánszorogtam zuhanyozni. Vidám voltam, gyümölcsöket, Túró Rudit faltam, vödörszám ittam a vizet, tévét néztem, éltem, mint Marci Hevesen. És vártam. Vártam.

Másodikára voltam kiírva, harmadikán reggel a CTG fájásokat mutatott, keményedett is a hasam rendesen. Mondták is, hogy hohó, ebből estére baba lesz. Nem lett. A keményedések rendszertelenül, de nagyon gyakran jöttek. Eltelt az éjjel.

Reggel ismét minden nővér ott lelkendezett, hogy már nincs sok hátra, ezek már szép kis fájások, bár még mindig nem rendszereződtek. Emlékszem, a szüleim és a férjem ott voltak velem nappal, mindenki azt leste, mikor folyik el a magzatvíz, egyértelmű volt, hogy én már vajúdok, de az orvosok nem vettek komolyan, hiszen ha tudok beszélni higgadtan, akkor ez még nem szülés.

Szóval, mindenki hazament. Nem is értem, miért nem marasztaltam senkit. Talán ha maradtak volna, minden másképp alakul… Talán.

Na, de egyedül maradtam. Akkor még nem tudtam, mivel jár ez. Zuhanyozgattam, nassoltam, zenét hallgattam, időt mértem a fájások között, jógáztam, befele fordultam… Időnként bátortalanul besétáltam a szülőszobára, hátha rámondják az áment, hogy bizony én itt most szülök, de mintha senki se akarta volna, hogy ez így történjen.

Éjjel már elkeseredtem, már énekelni se tudtam, pedig előtte pár órával még zengett a Let it be. Óránként zaklattam az ügyeletes orvost. Megindult a tágulás, de nincsenek rendszeres fájások, bocsi, nem tudunk mit tenni. Tudom, ekkor kellett volna behívni a szeretteimet, hogy ott legyenek velem, hogy ne legyek teljes bizonytalanságban.

Egyedül voltam, teljesen. Telefonálni sem tudtam, minden atomom befele koncentrált, miközben teljesen elbizonytalanodtam magamban, mert azt mondták, ez még nem szülés. Elkeseredtem. Úgy éreztem, haldoklom, egy kísértetfilm főhőse vagyok, vánszorgok a sötét folyosókon…

Az ügyeletes nővér megszánt, adott valami szurit, amitől tudtam aludni a fájások között.

Hiába kértem, nem engedtek be a vajúdóba a labdára, vagy a kádba, mert én még nem szülök, nem elég erősek és nem elég rendszeresek a fájásaim. És ne is hívjam be a férjemet, mert nincs miért. Én marha, hagytam magam.

Reggel ötkor szakadt el a cérnám. Ekkor már két napja vajúdtam. A szülőszobán láthatták, hogy nem lehet tovább húzni a dolgot, kezelésbe vettek. Vagyis beöntést kaptam, ami pokoli egybefüggő fájásokat csinált, akkor és utána a vécén üvöltöttem először és utoljára. A nyákdugó is akkor távozott, nem tudtam, mi az, azt hittem, ez már a gyerek, vagy nem is tudom, micsoda… A beöntés után végre megengedték, hogy hívjam a férjemet, de labdára, kádba továbbra sem.

Bevallom, ekkorra teljesen kimerültem. Fizikailag és lelkileg is. Elvették minden hitemet magamban, hogy tudom, mi zajlik, és mi kell nekem. Nem. Ők tudják, majd ők megmondják. Szóval, minden elhatározásom ellenére epidurált kértem. Aztán jött a lavina. Burokrepesztés, oxitocin. A férjem végre ott volt, erőre kaptam, habár rázott a hideg, de összeszedtem magam, szülni fogok! Aztán szóltam az orvosnak, hogy hoppá, kakálni kell… Mondta, hogy szuper, akkor szülünk!

A szülésznő megdicsért, hogy milyen higgadtan és szépen lélegzem, mondtam, hogy balettoztam anno, tudom, hogy a kilégzés a fájdalom legnagyobb ellenszere. A férjem kérdezte, hogy vagyok, mondtam, hogy hát épp szülök… mindenki nevetett. Éreztem, hogy most már sínen vagyunk, jó lesz, az epidurál is segített, erőt nyertem, de továbbra is mindent éreztem.

Aztán jött a feketeleves. A doki felnyúlt (na, ekkora azt hittem, megpusztulok), és azt mondta, hát ez a gyerek nem fog kiférni, a szívhangja sem az igazi, irány a műtő. Azt hittem, rosszul hallok, halálra rémültem. Egy perc múlva már meztelenül kiterítve feküdtem a hideg asztalon, a férjemnek annyit mondtam (szegénynek), hogy kicsit félek…

Innentől a kísértetes horror kaszabolósba váltott át. A katéter iszonyúan fájt, a császár végig fájdalmas volt, rázott a hideg, nem beszélt hozzám senki, egy idegen, egy kívülálló, egy darab hús voltam, akinek se joga, se méltósága nincs.

Tíz óra három perckor született meg Mór. Nem láttam őt, nem hallottam sírni, azonnal elvitték, lemaradtam a pillanatról. Sírtam. De nem a boldogságtól. Nem is tudom megmondani, mitől.

Visszahozták felöltöztetve, sírt ő is. Odatették az arcomhoz egy puszira, majd megint elvitték. Nem ismertem meg, nem éreztem boldogságot, pánikban voltam, azt akartam, hogy legyen vége, varrjanak össze, nem akarom hallgatni a szörtyögést, a slattyogást, a kommentárokat a méhemről, a csacsogást a fejem fölött az ebédről.

Aztán vége lett. Kitoltak, várt a család a folyosón, emlékszem, mindenki zokogott. Senki sem mosolygott, mindenki traumatizálódott, azt hiszem, hiába született meg Mór épen és egészségesen.

Őt nem kaphattam meg, csak hét óra múlva. Aztán ott volt a kezemben. Kicsi csomag, véraláfutásokkal az arcán, megnyomódott fejjel… édes kicsi maki. Hát megszületett.

Sosem derült ki, tényleg indokolt volt-e a császár, vagy csak az orvos félt a rizikótól (protekciós voltam, most már leírom).

Hiszem, hogy ha nem szenvedjük így meg a szülést, nem dolgoztam volna annyira keményen a szoptatásért (három hónapig, végül sikeresen), nem kezdtem volna hordozni… pótolni életének első hét óráját, amit sosem fogok megtudni, hogyan töltötte…

Eltelt 19 hónap… kezdek gondolkodni újra a szülés lehetőségén. Kezd a düh elszállni. A fájdalom csökkenni. De az a gombóc a mellkasomban, az szűnni nem akaró. Az ott lyukat vágott a belsőmbe.

Hiába is született meg életem értelme, minden percem mozgatórugója, születésébe lélekben belehaltam picit. Nem a fizikai fájdalom miatt. Hanem mert elvették tőlünk, ami járt volna nekünk. Méltósággal szülni, megszületni. Ami alanyi jog.