igaz történetek szülésről, születésről

457. nap: Három királyfi – A második

Megjelent: 2012. jan. 5.

A fájdalom csak jön és jön. Eleinte ellenállsz, összeszorítod a fogad, de aztán rájössz, hogy sokkal jobb, ha hagyod magad. Hagyod a hullámokat átcsapni a fejed felett, nem fulladsz meg, mert a légzés kisegít. Csak a légzésre figyelsz és a hullámokra. Egyszer csak ráfekszel a vízre, nemsokára ott lebegsz az ősóceánban, azt se tudod, mióta, csak azt érzed, hogy része vagy a mindenségnek. Meghajoltál a fájdalom előtt. Csak így lehet túlélni. Önként feladtad a tested, így menekültél meg, és találkozhattál azzal az eldugott, legbenső énnel, amivel sehogy máshogy nem lehet. A fájdalmat meg lehet szokni egy idő után, és egy ponton túl már nem is fáj. Akkor megérkeztél. És a gyermeked felsír.

Tudatosan készültem a szülésre. Tudtam, hogy hol akadtam el az elsőnél. Már nem a miértekre kerestem a választ, csak látni akartam azt a pontot, ahol az akadály van. Nem tudtam, hogy hogyan fogok túllendülni rajta, de nagyon kíváncsi voltam, hogy mi van azon az ajtón túl. Az intenzív szakkal volt dolgom, illetve az intenzív szak végével, amikor átvált a passzív vajúdás az aktív kitolásra. Olyan ez, mint egy ingatag híd egy mély szakadék fölött. Aki átkel rajta, az egy kicsit meghal, de a túlparton újjá is születik. Félelmetes, szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Számomra az elindulás jelentette a nehézséget. Hogy megengedjem, átengedjem, átadjam magam. Közben mozgósítsam az összes fizikai és lelki tartalékot, és segítsem a baba világra jöttét. Kemény fizikai munka és összpontosítás fél kába fejjel.

A várva várt második gyermekünk egy májusi éjszakán született.

Nem utaztunk sehova, otthon akartunk maradni, hogy valóban otthon szüljünk. Szülés előtt néhány nappal elkezdtem félni, éreztem, hogy mindjárt itt az idő, és sejtettem, hogy kemény lesz szembenézni önmagammal. Ennek ellenére ‒ vagy épp ezért ‒ a szülés gyorsan haladt előre, este indult, és én hamar a párom által prezentált felfújható szülőmedencében találtam magam, jó forró, illatos vízben. Kis lakásunk (39 négyzetméter, harmadik emelet ‒ 300 liter víz) nagyszobáját szinte teljesen betöltötte, épp annyi hely maradt a medence mellett, ahova odakucorodva megszülethetett a gyermekünk. A forró víz tette a dolgát, és én már nem álltam ellen, hagytam, hogy a természet is tegye a dolgát, szépen haladt a szülés előre.

És épp ott akadtam el, ahol várható volt. Eltűnt méhszájjal, jó fájásokkal, látszólag akadálytalan a helyzet, és mégsem. Egy órán át „állt” a szülés, a fájások egyre jöttek, hánykolódtam a vízben (minden percben veszélyeztetve az alattunk lakót a beázással), és vergődtem itt és ott közt. Nem tudtam, nem engedtem magam átlépni önmagamon. Nem akartam szülni, csak ezt éreztem.

Nagy sokára, isteni kegyelem, megjelent előttem egy kép, amin a női felmenőim végtelen sorban álltak egymás mögött, kezükkel érintették egymás vállát. Megértettem, hogy miért nem akarok szülni, és miért blokkolom a szülésemet. Egy ősrégi félelem hagyományozódott át rám.

Amint képessé váltam az elengedésre, megszületett a gyermekem. Hatalmas érzés. Ott éreztem az összes asszonyt, aki eddig szült valaha, istenanyát, földanyát és minden szenteket. Mind együtt örültek velem.

Azért jó otthon szülni, mert nem kell megfelelni szülésideáloknak.

Jó otthon, mert senki nem szül helyetted. Ezt csak te tudod végigcsinálni. És pont úgy, ahogy te csinálod. Ez a te melód. Magányos feladat, de sokáig el tudnak kísérni a szeretteid és néhány beavatott. Ők sem tudják végig a kezedet fogni, de olyan jó, ha vár valaki a túlparton. Ez a bába.

Az otthonszülésben a bába is jó. Aki enged, ha menni akarsz és menned kell, de mindig ott áll a hátad mögött, hogy ha kell, tudjon segíteni. Olyan, mint egy jó anya.

Az is jó otthon, hogy nem kell attól félni, hogy „mi lesz akkor, ha elvesztem a fejem”, ha megszűnik az önkontroll, hiszen a cél pont ez. Hogy ne te irányítsd a dolgokat.

És otthon a párom velem van, részese lehet mindennek. Neki is hatalmas élmény az együtt szülés.

Nekem sokat segített a párom jelenléte, abszolút velem volt, elkísért egy darabig, és megtudhatott megint valami újat rólam. Ő is velem szült, szenvedett, fogott, tartott, hordta a forró vizet, hozta az ivóvizet, hagyta, hogy a fülébe ordítsak, és kitépjem a bőrét. Masszírozott, ha kellett, és amire végre jött a baba, én guggoltam, ő tartott, én üvöltöttem, ő biztatott.

Már kinn volt a baba feje, lila volt, rémisztő, és nem volt épp fájás. Aztán jött az újabb inger, hogy toljam, de nagyon fájt, feszült a gátam. Éreztem, hogy minden egyes tolással jobban fáj és feszül, és mindjárt reped a húsom, ha nem hagyom abba, mégis a gyerek csak így jön ki. Nehezen jött ki a válla, éreztem, hogy a bába matat, még egy utolsó nyomás, és engem már nem érdekelt, ha ennél még sokkal jobban is feszül, csak kinn legyen végre ez a baba.

És akkor hirtelen minden fájdalom megszűnt, és csak az érdekelt, hogy jól van-e a gyermek, miért ilyen lila, mindene megvan-e, és miért ordít ennyire. Itt piheg a mellemen, és csak üvölt. Olyan szép. A miénk. Olyan jó volt, hogy az újszülött néhány perces babánk első pillantásaiban is ott lehetett a párom. Hogy amíg a méhlepényt szültem, addig a baba apával volt, csak nézték egymást, és így indult az ő történetük.

Annyira emlékszem, gyenge félhomály volt, kinn langyos májusi éjszaka, csönd.

N. T.

Az első >
A harmadik >

Véletlenül kiválasztott mesék.