igaz történetek szülésről, születésről

1835. nap: Mese a Kicsi Fiú nagy utazásáról

1835. nap: Mese a Kicsi Fiú nagy utazásáról

Aznap reggel valami megváltozott. A szobám falán a tapéta mintái ugyanúgy mosolyogtak vissza, és az oly ismerős játékok – mint a labda és a zsinór – sem voltak mások, mint azelőtt. Mégis, aznap reggel valami megváltozott.

Éreztem, indulni kell. Indulni? De mégis hová? Hiszen mindenem megvolt, medence, játék, finom falatok. És miért is mennék bárhová, ha itt annyira, de annyira jól érzem magam. Persze, egy-egy csendesebb pillanatomban, onnan hátulról, egy halk hangocska azt súgta a fülembe, hogy kinőtted már ezt a lakást, ideje új lak után nézni. „Szó se róla, a medencében sem volt már annyi víz, mint régen, és a szoba is valahogy szűkösebbnek tűnt. Akkor is, ez az én otthonom, és jól érzem magam itt.” Ilyen és hasonló gondolatok kavarogtak bennem azon a furcsa reggelen.

Egyszerre csak finoman elkezdett hullámozni a víz. Ez aztán a kaland! Élveztem a víz simogatását, észre sem véve, hogy egyre szűkül a hely. A hullámok aztán idővel egyre magasabbra és magasabbra csaptak. Kezdett veszélyessé válni a dolog, bár a félelmet ekkor még nem ismertem.

Ha már így áll a dolog, akkor ideje összecsomagolni. Elővettem a bőröndömet és becsomagoltam a szívemnek kedves tárgyakat. A nagy útra mégsem tudtam túl sok mindent magammal vinni, ha belegondolok, szinte csak a zsinór és a labda fért el a táskámban.

Ott ücsörögtem a medencém szélén, amikor furcsa hangra lettem figyelmes. Mintha hangosbemondóba mondták volna: „Kicsi Fiút szülei várják a kijáratnál.”

Nem értettem még, hogy mit is jelent „szülei”, mégis jóleső érzéssel töltött el a tudat, hogy valaki vár rám. Itt bent sosem éreztem magam egyedül, valahogy minden olyan biztonságos volt. Jó lesz, ha odakint abban a Másik Világban nem kell majd egyedül kóborolnom. Ez a gondolat teljesen megnyugtatott.

Tehát medencém szélén ücsörögve, bepakolt bőrönddel, hadakozva a hullámokkal, már csak az volt a kérdés, hogy hova is induljak, hiszen utat nem láttam sehol.

Ahogy így morfondíroztam, egyszerre csak furcsa dolog történt. A tapéta hirtelen kettévált, és egy kis rés jelent meg rajta. Nahát, sosem vettem észre, hogy a tapéta titkos ajtót rejt. Egészen izgatott lettem. Csak néztem azt a rést, és az izgalomtól még a hullámokról is megfeledkeztem.

Vajon mi lehet mögötte? A vágy, hogy megtudjam, elnyomta a szomorúságom, hogy itt kell hagyni szívemnek oly kedves kis otthonom.

Ott ültem türelmetlenül a rés előtt és vártam. Próbáltam elképzelni, hogy mi lehet az ajtó mögött, de semmi használható nem jutott eszembe, ami érthető, mert még sohasem voltam odaát. Így hát nem maradt más hátra, mint a várakozás.

A percek óráknak, az órák napoknak tűntek, mire végre teljesen kitárult az ajtó. Ekkor megtorpantam. Hirtelen elment a kedvem az egész utazástól. „Vissza akarok menni, a megszokott kis világomba, nem akarok semmilyen kalandot, csak nyugalmat, és semmi mást.” Próbáltam kiabálni, hogy „tessék visszazárni az ajtót, nem megyek sehová. Hagyjanak békén, jó nekem itt.” Magamnak sem mertem bevallani, hogy berezeltem egy kicsit.

És ekkor valami olyan történt, amit nagyon nehezen éltem meg. Határozottan kezdtem újra kipakolni a bőröndöt, azzal a tudattal, hogy itthon maradok, ha törik, ha szakad.

Ebben a pillanatban azonban fogták, és akár akartam, akár nem, leengedték a medencémből a vizet. A vizet, amiben életem minden napján oly boldogan lubickoltam, elvették. Egy másodperc leforgása alatt semmivé lett a megszokott kis szoba, az egész kicsi világom. Minden a feje tetejére állt. Akármennyire is tiltakoztam, tudtam, nincs visszaút. Menni kell.

Időm sem volt átgondolni, csak a bőrönd után kaptam, és mintha hullámokon lovagolnék, valami elkezdett lökni kifelé, át a résen, ami most már inkább olyan volt, mint egy alagút. Nem volt sok helyem a kicsi szobámban, mégse éreztem szűknek. Ez az átjáró azonban kifejezetten szoros volt, minden oldalról körülvett. Nem tudtam, hogy meddig tart majd az út, és gondolkodni sem volt időm, mert mindig jött a hullám, és kifelé lökött. Kifelé a Nagy Ismeretlen Világ felé.

Megszűnt az idő, éreztem, hogy tartok valami felé, amiről nem tudok semmit. Furcsa volt ez az egész, még ha kifejezett fájdalmat nem is éreztem. Minden összemosódott. Egyszerre csak olyan volt, mintha álomból ébrednék, hirtelen megláttam valami szokatlanul fényeset. Vajon ez lenne az az Új Világ, amiről eddig csak ábrándoztam, de elképzelni sosem tudtam?

Itt már nem volt visszaút, haladtam a Világosság felé feltartóztathatatlanul. Eközben azt éreztem, hogy összenyomnak, hogy nincs több hely, és hogy ennek az utazásnak sosem lesz vége. Már kezdtem feladni, amikor egyszer csak nagyon nagy világosság és nagy hangzavar támadt körülöttem. Olyan tisztán hallottam mindent, mint ahogyan eddig még soha. Minden mozgott, minden változott. Egészen más volt, mint odabent. A fény olyan erős volt, hogy alig bírtam nyitva tartani a szemem, és a sokféle szín, amit akkor még egyáltalán nem ismertem, teljesen összezavart. Már nem volt erőm visszavágyni sem. Úgy éreztem, hogy itt a vég.

És akkor egy hatalmas hullám partra vetett. Azt hiszem, elájultam, mert már csak arra emlékszem, hogy valami puhába csomagolva ott fekszem a melegben, és hallom újra azt az ismerős hangot és a szobám zenéjét, azt a kis dobolást, amire mindig elaludtam.

KismikulásMintha mély álomból ébrednék, felnéztem, és akkor megláttam őt. Őt, akit bár jól ismertem, mégsem tudtam elképzelni soha. És mégis tudtam azzal az ősbizonyossággal, hogy ő várt rám. Az én Anyukám.

Ez a pillantás feledtette velem a szép kis szobám, a hosszú utat, a szűk alagutat. Az igazat megvallva erőm sem volt belegondolni, hogy mi is jön még ezután. De ez akkor nem is volt lényeges. Jó volt egyszerűen csak ott feküdni és tudni, hogy jó kezekben vagyok, és hogy ezentúl is van, aki vigyáz rám.

Hogy ezek után még mi minden történt velem, arról egy másik alkalommal mesélek majd Nektek.

Jó éjszakát kíván Manófüle Mandula!

D-S. M.

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.