igaz történetek szülésről, születésről

1723. nap: Impresszionista emlékképek

1723. nap: Impresszionista emlékképek

Lassan hét éve történt. Akkor nem írtam le, most már csak a retinámra égett egy-egy képrészlet, emlék, érzés maradt meg, nem a tárgyszerű „hogyan történt”.

Szeptember volt, napsütéses. Nőiességem teljességében éreztem magam, szépen felöltözve, enyhén magasított sarkú, csatos körömcipőben (ez visszatérő motívum). Még egy hónap hátra volt, nyugalom volt kívül-belül (végre, hiszen két héttel előtte védtem meg a doktori munkámat). Megérdemelten lazíthattam hát, így az egyik barátnőmmel beszéltem meg találkozót. Beültünk egy kávézóba. Egye fene, még ez is belefér, ha nem is egy kávé, de egy kapucsínó mindenképp. Beszélgettünk, élveztem a napsugarakat, ahogy cirógatták a bőrömet…

Miután elváltunk, bementem ultrahangra. A szokásos, hideg folyosó, várakozás, nem baj – könyv is van nálam, nem engedem magam kimozdítani a nyugalmi pontomról.

Ultrahang – A 36. hétben vagyok, eddig minden rendben volt, nem tudok elképzelni olyan helyzetet, ami megijesztene. Idősebb orvosnő. Látszik rajta a rutin és az évek, neki nem lehet meglepetéssel szolgálni. Ennek megfelelően kicsit hideg, kicsit „haladjunk már”, röviden-tömören közöl minden adatot. Valahogy így: „A gyerek kicsi, IUGR, holnap feltétlenül beszéljen a kezelőorvosával”. Behív még egy dokit, kicsit szörnyülködnek a gép előtt, hogy hűha meg jajjajj, ennyi idősen ez az 1800 grammos baba nem sok jót jelent.

Mint akit leöntöttek egy kalap …-ral. Jövök ki a rendelőből, azt sem tudom, mit tegyek, kit hívjak, hova menjek. Elérem a dokimat, mondom, mi a helyzet. Holnap feltétlen menjek be, de első körben mindenképpen nyugodjak meg. Felhívom a munkahelyemet is – holnap biztos nem megyek be dolgozni. Rohanok haza, felhívom a barátnőmet, aki orvos (de nem szülész-nőgyógyász), mégis mi a túró az az IUGR, és úgy egyáltalán most mit csináljak? Először is nyugodjak meg (a következőt, aki ezt ajánlja, valagon billentem…).

Rákeresek a neten – IUGR. A saját szakmámban persze tudom, hogy amennyi okosságot, legalább annyi ostobaságot lehet találni, ez viszont nem akadályoz meg abban, hogy további ködfátylakat borítsak az amúgy is homályos helyzetre. Végül megunom, elkeseredetten kikapcsolom a gépet, és a férjem karjába dőlök, aki ugyan vígasztal, bíztat, de érzem benne, rajta a remegést (nem ez az első várandósságom, de még nem volt gyerekünk).

Másnap újult erővel indulok Pestre. Márpedig itt minden rendben van. Szépen felöltözöm (csak azért is), és igen, a csatos körömcipő. Bemegyek, doki megvizsgál, hümmög. Szívhang rendben, baba mozog, jól van – de biztos, ami tuti, feküdjek már be, ha ne adj’ isten bármi közbejönne, inkább itt legyek, minthogy otthonról kelljen behozni. Az osztályon nincs hely, így feküdjek rögtön be a szülőszobába.

Rendben, ha nincs hely, nincs hely. Befekszem a szülőszobába. Rögtön le is támadnak mindenféle kütyüvel, ráteszik a hasamra – a méhösszehúzódásokat nézik. Magyarázom, hogy bocs, én csak azért vagyok itt, mert az osztályon nincs hely. Mondják, tudják, de ez nem árt. Jól van, ha nem árt, de nem is használ, lefekszem az ágyra és olvasok. Szólok a férjemnek, hogy ugyan másnap hozza már utánam a kórházi felszerelést, a papucsról se feledkezzen meg, mert ez a csatos körömcipő annyira nem nyerő. Ismét készültem, elővettem a könyvem és olvastam. Bejött az orvosom, elköszönt, azzal, hogy másnap találkozunk. Jó.

Olvasok tovább, a kütyü a hasamon (arra már nem emlékszem, hogy hogy tudtam így mozogni, vécére menni – gondolom, akkor levették, de akkurátusan visszatették). Lemerült a telefonom. Nem baj, majd a férjem behozza a töltőt holnap, estére már úgysincs rá szükségem.

Egyszer csak megjelent az ágyam végénél a fogadott orvosom. Leül, kezet fog velem, kicsit csodálkozom, minek jött vissza – majd közöli, hogy a kollégák méhösszehúzódásokat észleltek. Nézek rá értetlenül – hát, egen, szülőszobán van, hogy előfordul ilyesmi. Pillanatokba telik, mire rájövök – RÓLAM beszél. „Az a helyzet, hogy mivel a baba kitartóan haránt fekszik, a méhtevékenység pedig erősödik – nincs más hátra, mint a császár.” „Mégis mikor?” „Most.”

Kavarognak a gondolatok a fejemben. Császár – nem, nem, nem, nem akarom. A baba veszélyben – üzeni minden tekintet, minden gesztus, minden elejtett félmondat körülöttem. Elhalóban lévő méhlepény, IUGR…

Hol a férjem? Hol a telefonom? Hol egy működőképes telefon?

A nővértől kunyerálom el a telefonját – kifizetem, csak egy hívást engedjen meg. Odaadja, kedves, nem kér pénzt. Nyugodjak meg. (Miért nyugtatnak ezek engem állandóan? Végül is az ő felpörgetettségük miatt vagyok ideges…)

Elérem a férjemet, túlórázott, nemrég ért haza, még most pakol a táskába… Hagyja a táskát ahol van, üljön kocsiba, és jöjjön minél előbb! Leteszem a telefont – a legjobb esetben is 45 perc–egy óra, amíg ideér, de nagyon szeretném, ha velem lenne.

Várok, türelmetlen vagyok, s 30 perc elteltével a nővér is hajt: „Lassan kezdeni kéne.” (Ne kezdjük se lassan, se gyorsan, várjuk meg a férjemet. Jó, jó, tudom, hogy este 10 óra van, és a doki is menne haza, de most várjon már még 20 percet türelemmel.) „Hol a férje?” Mit tudom én hol van, mindenesetre itt, ahol lennie kellene, még nincs. „Miért nincs hálóingben?” (Csókolom, mert nem gondoltam, hogy befektetnek, a ridikülömben pedig ritkán szoktam hálóinget tartani.)

Kapok egy kórházi csodahálóinget, bárhogy kötözöm, mindig kilóg valamim. Mindegy. Most ez a legkevésbé fontos. De hol a férjem? Terelnek a műtő felé. Beleugrok a körömcipőbe, lenézek a lábamra és tragikomikusnak érzem magam és az egész helyzetet. Csatolgatni már nem csatolom a cipőt, lifeg-leffeg a pántja mindenfele, rajtam a kötős, mindent megmutató hálóing. Fantasztikusan nézek ki. Nem, nem az érdekel, hogy hogyan nézek ki, de ez a hálóing és ez a cipő – olyan emberi méltóságtól megfosztatott érzést kelt bennem.

Mikor beérek a műtőbe, az első kérdés felém: miért ilyen cipőben van. Mielőtt kibukna belőlem a cseppet sem illedelmes válasz, az egyik nővér a védelmemre kel, elmondja a történetemet címszavakban. Erre megnyugszanak a kedélyek. Férj még mindig sehol, itt viszont nem lehet tovább várni. Ők márpedig elkezdik. Játszom a percekkel, még csak öt percet adjanak. Férj még mindig sehol. Beadják az epidurális érzéstelenítés. Az altatóorvos (sőt, alapjában véve a többi is) rendes, mindent elmagyaráz.

Nem, nem is az a baj, hogy itt bárki is ne lenne rendes, segítőkész, jóindulatú, hanem az, hogy semmi szentséget nem érzek az egészben, semmi felemelőt – mintha csak egy fogat akarnék kihúzatni és nem egy szülő nő lennék, akire VALÓS figyelmet szánnak, aki megkapja azt a szerintem járó plusz tiszteletet, hogy ő most egy új életet hoz a világra, hogy ő most maga a mindenség kapuja…

Elkezdik a császárt, érzem, hogy kicsit kába vagyok, minden olyan sejtelmes, de azért még érzékelem körülöttem a világot. Férj még mindig sehol. Snitt. Nem emlékszem.

Nem tudom, meddig tartott, mi történt. Egyszer csak beesik a férjem az ajtón. A gyerek kint van belőlem. A két keze a feje alatt, mint aki az igazak álmát aludta. Felemelik, ennyi, rohannak el vele. A férjemnek annyit engednek, hogy rápillantson. Egészséges kislány, 2210 gramm (mintha tegnap 1800-at mértek volna). Apgar 9/10.

A doki gratulál, majd elviharzik. Engem felvisznek a „császárosba”, a férjemet elhajtják, gyerek a NIC-en. Amint egy kicsit is magamnál vagyok, kérdem, mikor mehetek a gyerekhez. Csak holnap reggel, meg kell egy betegszállító, aki egy emeletet levisz. Aztán kiderül, nem, nem lehet menni, majd csak később, amikor látogatási idő van. Két óra múlva, minthogy jól vagyok, leküldenek (betegszállító nélkül) az „osztályra”. Lefekszem az ágyamban és várok. Várom, hogy bemehessek, megnézhessem, megérinthessem.

Kitárulnak az ajtók, megmutatják, hol fekszik az én gyerekem. Bizarr. Alapos fertőtlenítés után benyúlhatok az inkubátorba. Annyira nem is kicsi, jól van. Akkor miért nem adják ki? Megfigyelés alatt tartják. Kapott antibiotikumot, mert az IUGR mögött gyakran fertőzés húzódik meg.

Mit tetszett mondani? Engem, mint a gyerek anyját nem kellett volna megkérdezni? – Nem, nem mondom ki, csak gondolom. Mindegy, még pár nap, és eltűzünk innen, mint a vadlibák. Elég volt. Haza akarok menni az egészséges gyerekemmel. Hagyják békén őt is és engem is.

Másnap kikerül az inkubátorból. Remek. Kitartás, és szabadulunk. Este megyek a gyerekemhez szoptatni. Igen, már azt is lehet! Csöngetek. „Maga ki?” Mondom a nevem. (Mégis, maga szerint ki vagyok, és mégis, mi a bánatos kutyafülét csöngetek kórházi hálóingben a NIC azon részén, ahol már nem inkubátorban vannak a babák). Berántja az ajtó reteszét. Eltűnik pár percre, majd megjelenik azzal, hogy: „Itt ilyen nevű gyerek nincs”. Ajtó becsuk.

Állok az ajtó előtt, mint akinek tudathasadása van. Jó. Itt nincs, no, de akkor hol van? És eleve, miért nincs itt, amikor az előző látogatásnál még itt volt. Becsöngetek még egyszer. Elmondom, hogy a gyerek itt volt, ugyan lesz szíves már tippeket adni, hol van, hol lehet. Nézzem meg a NIC-en.

Becsöngetek, egyáltalán nem nyugodtan. Azzal fogadnak, hogy nyugodjak meg (komolyan mondom, ez a folyamatos nyugtatgatás az agyamra megy). Nem gondoltak arra, hogy ha már visszahozták a gyereket a kevésbé intenzív részről az inkubátoros részbe, akkor esetleg szólnak nekem, elmondják, mi van? De semmi ilyesmi, csak állandóan ez a nyugtatgatás. Ismét mindenki rendes, kedves, de nekem már ezzel is ki van a hócipőm. Ne rendesek és kedvesek legyenek, hanem tekintsenek már felnőtt embernek, aki képes felelősséggel dönteni, gondolkodni. De semmi ilyesmit nem érzek, csak a nagy „rendességet”.

Hát, az a helyzet, hogy eltört a gyerek lába. Nem tudni hogyan és mikor, lehet még méhen belül (mi, a magzatvízben csomót kötött a lábára és eltörte, ráadásul ezt nem lehetett az ultrahangon látni?), vagy császár közben (hm, akkorát csavarintottak volna rajta, hogy a combcsontja eltört, meg nem is érzett sem doki, sem a gyerek semmit?). Azt a lehetőséget, hogy valamikor gondozás közben történt, azt csak én teszem hozzá. De ez úgy néz ki, örök titok marad.

A férjem is megérkezik. Amikor kinyitja az ajtót, a doktornő egy lépést hátra lép (a férjem nagyon szúrósan tud nézni), majd vele is közli: „Apuka, nyugodjon meg.”

Már volt röntgenen, erős fájdalomcsillapítókat kap, aminek következtében alkalmankénti apnoe figyelhető meg, így vissza kellett helyezni az inkubátorba. Megnézhetem a gyereket. Hát, komolyan, nagyon aranyosak. Még ezt is megengedik. A gyerek orrában a lélegeztetőcső, amit következetesen kisodor a karjával. A nővér következetesen visszahelyezi egy ideig, majd elintézi azzal, hogy valószínű nincs rá szüksége. Majdnem elröhögöm magam. Rendben, a lányom tudja, mit akar.

A következő lépés, hogy meg kell várnunk a gyermektraumatológust, aki gipszbe teszi. Másnap megérkezik a traumatológus, elmondja a folyamatot – három (négy?) hét gipsz, az esetek többségében nyom nélkül gyógyul, a későbbiekben sem lesz látható különbség a két láb hossza között. Fantasztikus. Mikor jutok ki innen?

Közben belázasodom. Nyomatják belém is az antibiotikumot, de negyven fölé szökik a lázam. Egyedül vagyok a kórteremben, a csöngőt a lábammal nyomom, a karomban az antibiotikumos infúzióval. Minthogy nem jön senki, s én továbbra is egyre rosszabbul érzem magam, az állványt magam után húzva kiszédelgek a folyósóra, majd megkérem a szüleivel beszélgető szobatársnőmet, hogy szóljon már valami nővérnek, majd ünnepélyesen összeesem.

A szobatársnőm – hatalmas pocakkal, hisz ikreket vár – az elmondások szerint végigszáguldott a nővérszobáig, majd onnan a nővérek és az orvosok is futva érkeztek hozzám. Visszapateroltak az ágyba (erről nincs emlékképem). Másnap (talán másnap) kitisztították a méhemet. Valószínű bent maradt valami a császárkor. Jó. Most már kint van, én is jobban vagyok. Feltételezhetőleg a lányom is jól van, csak menjünk már haza!!!

Két hét után a P. kórházba kerültünk, majd egy hét után végre hazamehettünk. Amire kezdő anyuka nem (s szerintem gyakorlott sem) számít, hogy a gipsz nehezíti a gyerek ellátását, a kaki befolyik a gipsz és a bőre közé. Amennyire tudtam, vattával próbáltam a gipsz alól kitörölni. A gipsz egy héttel a hazamenetelünk után került le a lányom lábáról.

Ezzel egy menetben indult a nagy harcunk a szoptatásért. Sikerrel megvívtuk. Négyéves koráig szoptattam.

K. J.

Véletlenül kiválasztott mesék.