igaz történetek szülésről, születésről

1622. nap: Hogyan kezdődött? (Zsófia)

1622. nap: Hogyan kezdődött? (Zsófia)

Budapesten másfél évig tanítottam. Ha egy tanítványt úgy hívtak, mint a volt páromat, mindig a sírás kerülgetett. Küzdöttem az érzéseim ellen, éreztem, hogy nem szabad találkoznunk. Mégis kerestük egymást. A ritka, nem tervezett találkozások egyikén, az ő szülővárosában tettünk elkötelezettséget a jövőt illetően. Tudtuk, hogy vagy most, vagy soha.

Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy terhes vagyok. Még tanítottam a gimiben, és gyakran volt hányingerem, de a legrosszabb az az alvási igényem volt. Csak aludni akartam mindig. Anya az esküvőre készült, és millió feladattal ellátott, de nem bírtam segíteni. Feküdtem és aludtam. A melleim nagyon érzékenyek voltak! Fogalmam sem volt, hol fogunk lakni, mi lesz? Csak a terhességem érdekelt, és a környezet rettentően idegesített. Úgy éreztem, mindenki ellenemre tör. Semmi másra nem tudtam figyelni, csak a bennem fejlődő életre. Esküvő, nászút, közös élet együtt az anyósommal, a férjem katona lett. Pénztelenség, egyedüllét. Nem az, amit egy friss házas elképzelt.

Mindössze két hetet dolgoztam egy új iskolában, mert folyton keményedett a hasam. Egy hónapig kórházban voltam, de semmi más probléma nem volt. Szerettem ott lenni, mert délutánonként a kerítésnél láthattam a férjemet. (Egy kerítés választotta el a laktanyát a kórháztól.) De az sem volt mindig boldogító.

Október közepétől otthon voltam, és végre kedvemre aludhattam. Olvastam, énekelgettem, ismét aludtam, és persze sokat hánytam. Az anyósommal minden este arról beszéltünk, milyen leszel? Annyira hosszú volt a várakozás, hogy az kimondhatatlan. Néha betoppant ifjú férjem, vagy álldogáltam a bolt sarkán délutánonként, hogy láthassam a buszban, amint jött vissza a laktanyából. A nagy ágy csak még jobban fokozta a magányomat.

Anyával nem találkoztam. Szerettem volna vele lenni, de különböző okok miatt nem mentem, nem mehettem haza. A férjem öccse ekkor főiskolás volt, és már pénteken hazajött. Anyósom csak a gyerekei kiszolgálásával szeretett foglalkozni, én nem voltam része még a gondolatainak, csak egy kényszer volt a jelenlétem. Nem érdekelt nagyon.

Egyik éjjel egy nagy rúgást éreztem, és megdermedtem. Feküdtem a szobánkban. Kimentem a vécére, és ott álló helyzetben elfolyt a magzatvíz. Még nem szerettem volna szülni, nem volt még itt az ideje, úgy gondoltam. Bedugtam a hajsütővasat, szép akartam lenni, ha már így adódott, és amint becsavargattam az első két loknit, egy nagy fájdalom jött, és ez rádöbbentett, hogy nem lényeges, hogy nézek ki. Mindjárt meglátom a kisbabámat, meg fogom szülni.

Bementem anyósom szobájába, rögtön felkapcsolta az olvasólámpáját. Mondtam, hogy kb. fél órája elfolyt a magzatvíz. Felugrott és bekopogott férjem öccsének, aki semmijét sem találta. Hét-nyolc percenként voltak fájásaim. Az autó lassan futott a havas úton, mi húztuk bele az első nyomokat. Teljesen nyugodt voltam és boldog.

Kaptam beöntést, csinos fazont, de nem tágultam olyan gyorsan. Reggel hat órától feküdtem a szülőszobai ágyon, és lassan folydogáltak a percek. Egyszer csak úgy döntött az orvosom, hogy epidurális szüléssel kéne segíteni a tágulást, mert abban, amit befecskendez a gerincbe, olyan összetevő is van. Elfogadtam, de nem éreztem ettől fogva a fájásokat. Egész délelőtt szomjas voltam és le-fel másztam az ágyra. A beérkező anyukák szüléseit néztem végig, mert egy légtérben kb. három ágy volt, mindenféle paraván nélkül. Jobban tágultam, ha mászkáltam. Az epidurális után nem lehetett többé mozognom. Kaptam még egy adagot, és közben az vigasztalt, hogy hallottam a szívhangodat. Csodás volt! De víz után sóvárogtam.

Este 22 óra körül a szülésznő bejött és megvizsgált és azt mondta, hogy „Na, mindjárt itt lesz a gyerek!” Semmilyen fájdalmat nem éreztem, hiányzott a fájdalom. Elszaladt a dokiért, de mások is jöttek vele. Azt mondta, csak akkor nyomjak, ha szól, és figyelte a monitort. Én készen álltam! Szülni akartam végre! A térdeimet felhúztam és a fejemet megemelve nyomtam teljes erőmből. Ezután egy kis pihenés jött, majd újra nyomtam, és megláttam a fejecskédet. Az arcod lefelé nézett.

A következő nyomásra teljesen kibújtál és éles, erős hangon ordítottál. Az valami frenetikus érzés, ahogy tudatosul az emberben, hogy egy élő emberkét szült a világra. Ő az én babám, a vérem, a húsom, a jövőm. Vizsgálgattam, felültem és néztem, hogy mit tesznek veled. Közben olyan hangosan sírtál, hogy a nővér nem hallotta, mit kért tőle az orvos. Odahoztak egy kis pelenkaszerűbe becsavarva, és én el voltam bűvölve, mert gyönyörű voltál! Tökéletes és csodás! A legszebb a világon! Hirtelen belenyúltam a szádba, hogy ellenőrizzem, nincs-e farkastorkod, s a nővér rám szólt: „Mit csinál, anyuka?”

Nem tettek rám, ahogy manapság szokás, csak tíz másodpercig nézhettelek, és újra elvittek a szülőszoba távolabbi sarkába, hogy rendezgessenek. Újra le kellett feküdnöm, hogy megszüljem a placentát. Nagyon húzta kifelé az orvos, és amint kijött, tiszta vér lett a ruhája. Én is csodálkoztam rajta, milyen különös, véreres a placenta és sötétkék. Sokáig vizsgálgatta, majd jött a varrás. Na, ez már fájt! Határozottan rossz volt.

Még egyszer odahoztak, hogy újra elvigyenek. Kinyitottad a szemed és figyeltél a hangomra. Ezután sokáig nem láttalak! Kitoltak a szülőszoba előtti folyosóra, ahol az orvosok, nővérek rohangálnak, és ott tartottak megfigyelés alatt egy órán át. Egy sarokban feküdtem és tapogattam a hasamat. Hol vannak a rúgások? Soha többé nem fogom érezni a mozgásodat odabent? Nagyon hiányzott a pocakom.

Ezután nem láttam már semmit. Az elsuhanó embereket csak érzékeltem, és én újra átéltem a szülés pillanatait, ez a boldogság, semmihez sem hasonlítható! Sosem éreztem még így! Az arcodra gondoltam, és arra, hogy millió gyerek közül is ki tudnálak választani. Néha odajött hozzám a doki, és erősen megnyomta a hasamat, hogy lássa, nem vérzek-e rendellenesen. Ez kizökkentett a burokból, amibe a gondolataim becsavartak.

Azután hirtelen a halálra gondoltam. Ki és miért rendelte el? Miért kell az én gyerekemnek is majd szenvednie?! Ez nem fair, hiszen alig született meg. De nem adtam át magam a szomorúságnak, látni akartalak újra! Visszavittek a kórterembe és elaludtam.

Nagyon fáradtnak éreztem magam, de ez nem egy hétköznapi fáradtság volt. Egy boldog beteljesülés utáni nyugalom. Reggel hatkor hozták a babákat, nem kaptalak meg. A kis veknigyerekek hangosan sírtak, és nem értettem, én miért nem kapom meg az enyémet. Felmentem egy emelettel feljebb és megkerestelek. Békésen szunyókáltál, ami nem ok arra, hogy ne kaphassalak meg. Szerettelek volna megölelni és puszilgatni. Milyen embertelen szokások uralkodtak akkor!

Még a kilenc órási szoptatáskor is egyedül voltam, ekkor gondoltam először arra, hogy valami bajod lehet. Újra felmentem és megkérdeztem, hogy miért nem kaphatlak meg? Talán ez volt a protokoll, de képtelen voltam megnyugodni. Megpróbáltam pihenni és elaludni. Végre 12 órakor téged is hoztak.

Általában a nővér két babát hozott egyszerre az ölében. Már a kocsin, amin betoltak benneteket a hallba, már ott megismertem a hangodat és tudtam, hogy melyik részén lehetsz a tolikának. A nővér téged mindig egyedül hozott és közben gyönyörködött benned. Ő egy régi tanítványom volt.

Végre! Itt vagy! Kibontottalak és megpuszilgattam a kis testedet, és utána kezdtük a szopizást. Éreztem, ahogy húzódik a méhem össze. Gyönyörű, hosszú, barna hajad volt, és mindened nagyon formás. A többi baba csúnyácska volt, és vagy cincogtak, vagy nyivákoltak. A te hangod uralta a szobát és én alig vártam, hogy hazavigyelek, hogy ne kelljen többé elválnom tőled.

Anya lettem.

P. B.

 

Véletlenül kiválasztott mesék.