igaz történetek szülésről, születésről

1603. nap: Mi lehet biztonságosabb egy kórháznál? (Martin otthonszületése)

1603. nap: Mi lehet biztonságosabb egy kórháznál? (Martin otthonszületése)

Amikor megtudtuk, hogy Mariával gyermekünk lesz, feltételeztük, hogy majd kórházban fog megszületni. Végül is ott rengeteg ember és gép van minden eshetőség kezelésére. Szóval, amikor bejelentette, hogy otthon szeretni szülni, igazi sokként ért. Úgy csináltam, mint aki nyitott erre az ötletre, de tudtam, hogy előbb-utóbb úgyis észhez tér, amint az össze tény és statisztika birtokába jutunk. Mi lehet biztonságosabb egy kórháznál?

De miután kutatni kezdtünk – részben egy könyv korábbi, sokat forgatott kiadása alapján –, már nem tudtam felhozni egyetlen érvet sem amellett, hogy kórházba menjünk, mint mindenki más. És úgy tűnt, mindenki rémtörténeteket akar nekem mesélni otthonszülésekről, de egy sem jutott az eszükbe. De olyan kevés nő szült otthon, hogy pozitív történeteket is nehéz volt találni. Szóval otthonszülésünk lesz – nem elérhetetlen –, bár a lelkem mélyén még mindig vágytam a kórházi „biztonságra”.

Amikor beindult a szülés, természetesen én akartam, hogy a szülésznő, amilyen hamar csak lehet, megérkezzen. Noha belenyugodtam az otthonszülésbe, az otthoni szülés legalább egy szülésznő jelenléte nélkül ijesztő lehetőségnek tűnt. Mivel az összehúzódások még nem voltak szabályosak, túl korai lett volna jönnie. Amikor szabályosabbá váltak, érvényesítettem az akaratom, és felhívtuk a szülésznőt. Hamarosan megérkezett. Találkoztunk vele korábban néhányszor, és annyira örültünk, hogy otthonszülést is vállal, hogy nem vettük észre, igazából nem is lelkesedik annyira az otthonszülésért. De most már ott voltunk, minden készen állt, de a kezdeti lelkesedést felváltotta a várakozás…

A vajúdás már több órája tartott, és Maria nem sokat tágult. Nagyon is tisztában voltam azzal, hogy egy idegent várakoztatunk, akinek valószínűleg jobb dolga is akadna, kezd elfáradni, és már unja a könyveket, amiket magával hozott. Egyértelmű volt, hogy ha a szülésnőnknek el kell mennie, nem lesz, aki helyettesítse. Szóval, amikor 20 óra vajúdás után azt mondta, hogy jobb lenne bemenni a kórházba, ahol Maria infúziót kapna, csalódottak voltunk, de annyira kimerültek, hogy végül ez tűnt a legésszerűbb megoldásnak.

A kórházban vakító fény volt és sürgés-forgás, tele volt annyi orvossal, szülésznővel és nővérrel, amennyit csak kívánhat az ember. Most hagyományos apai szerepet ölthettem fel, a kórház és a feleségem közötti közvetítőként annyi volt csak a feladatom, hogy mindig Maria mellett legyek, és álljak arrébb, ha másoknak hozzá kellett férniük.

Az otthonszülős szülésznőnk kimerülve hazament, a helyét átvette egy másik, akivel sosem találkoztunk korábban. Mivel Maria tágulást segítő infúziót kapott, születendő gyermekünk szívverését monitoron figyelték. Végre, gondoltam, nincs több kockázat! Még a babánk szívverését is hallhatjuk!

Aztán egyszer csak leállt a pittyegés, de senki sem foglalkozott vele. Majdnem szégyenkezve, de megkérdeztem, miért állt le a szívverés. A nővér átállított valamit, és újra hallhattuk a fiunk egészséges és gyors szívverését egészén addig, amíg újra leállt. A harmadik vagy negyedik alkalom után rájöttem, hogy nem fog meghalni, és nem törődtem vele többet.

Akarunk-e epidurális érzéstelenítést? Mariának már elég nagy fájdalmai voltak, a természetes szülésnek már úgyis lőttek, így beleegyeztünk. Jött az aneszteziológus, bekötötte az epidurált, ami nagyon sokáig nem hatott, akkor is csak részlegesen, tovább növelve Maria kényelmetlenségeit.

Amikor néhány óra elteltével sem történt semmi, újabb szülésznő érkezett, aki elégedetlen volt a lassú előrehaladással. Míg a lassú haladás már otthon is nehéz volt egy várakozó szülésznővel, addig a kórházban még több rosszallást váltott ki. Időközben más, sokkal „alkalmasabb” nők körülöttünk nálunk gyorsabban hozták világra babáikat. Mi a baj velünk? A szoba egyre világosabbnak és zsúfoltabbnak tűnt, és már nem éreztem biztonságban magunkat. Vágytam arra, hogy hazamehessünk, és kapjunk egy második esélyt arra, hogy máshogy csináljuk. Először jutott eszembe, hogy vajon ezek az egészségügyi szakemberek tudják-e, mit csinálnak, és vajon én, mint férj nem buktam-e meg azzal, hogy ide hoztam a feleségemet erre a pokoli kórházi szülésre.

És ekkor, amikor úgy tűnt, ez a rémálom sosem akar véget érni, egy csodálatos dolog történt: megérkezett a négyes számú szülésznő, kedvesen bemutatkozott, becsukta az ajtót, körbenézett a szobában, és lekapcsolta a mennyezeti lámpát. A hangulat egyszer csak megváltozott – megnyugtató lett, csöndes és a nyomasztás mintha eltűnt volna. Egyedül maradtunk vele és a születendő babánkkal. A legjobban úgy írhatnám le a szobát, hogy majdnem olyan volt, mint otthon. A kimerültség és tehetetlenség után pár perc alatt újra őrülten boldognak éreztem magam: apa leszek! Maria is megnyugodott, hamarosan teljesen kitágult, és az angyali szülésnő segítségével, aki úgy tűnt, mindig a megfelelő dolgot mondja a megfelelő pillanatban, Maria látszólag könnyedén életet adott fiunknak, Mishának, pár perccel éjfél előtt, 27 órával a szülés beindulása után.

Olyan hamar, ahogy csak lehetett, hazamentünk, hogy megpróbáljunk visszahozni valamit az elvesztett otthonszülés hangulatából. Amikor Misha, a fiunk először körbenézett otthon, ráébredtem, hogy a kórház a beteg embereknek való, nem szülésre.

M. W.

Hannah és Jodie születése apaszemmel > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.

This post is also available in: angol