igaz történetek szülésről, születésről

808. nap: Benne lenni és érezni (Áron)

Megjelent: 2012. dec. 21.

Nagyon nehéz röviden összefoglalnom az élményeinket a szülésről, amiről különben órákig tudunk mesélni. Többes számban beszélek, mert Áron születése valóban közös élményünk a férjemmel.

Körülbelül a várandósság negyedik hónapjában határoztuk el, hogy otthon fogunk szülni, és erre nagyon jó felkészítést kaptunk. Az első hónapokban nagyon féltem a szüléstől, de ez a felkészítés után teljesen megszűnt.

A szülés előtti napokban már alig vártam, hogy átélhessem azt, amiről annyit hallottam. Nem túl lenni akartam rajta, hanem benne lenni és érezni. Már az utolsó napok is különlegesek voltak. Szerencsére, szinte mindig együtt tudtunk lenni a férjemmel. Horgászni mentünk, moziba, vacsorázni stb. Többször előfordult, hogy szegény férjem beszélt hozzám, hallottam is a szavait, de nem jutott el a tudatomig, hogy miről beszél. Megkezdődött a befelé fordulás időszaka.

Áron vasárnap hajnali 0.15-kor indult el. Vártunk egy órát, akkor hívtuk telefonon Ágit. Addig húszpercenként jöttek a kontrakciók. Ági kábé fél háromkor érkezett meg hozzánk. Ekkor még ajtót nyitottam, beszélgettünk. Megvizsgált, és mivel még csak 1 cm-re tágultam, és időközben meg is szűntek a kontrakciók, azt mondta, hogy próbáljunk meg aludni, ő is hazamegy. Ebben maradtunk.

Mi persze nem tudtunk aludni. Nem is alhattunk, mert három órakor Áron teljes sebességre kapcsolt. Szinte nem is volt szünet a fájások között, csak jött és jött a baba. Erre nem voltam felkészülve. Nem hagy pihenni, panaszkodtam a férjemnek, aki mindig mellettem maradt. Jöttem-mentem a lakásban, és csak arra törekedtem, hogy át tudjam magam engedni a történéseknek, hagyni, hogy a testem kinyíljon, utat engedve a kisfiamnak. Tudtam, hogy nem megszülnöm kell a babát, hanem hagynom kell megszületni. Amikor különösen erős volt a fájás, azt mondogattam magamban: hagyni, hagyni, kiengedni.

Fél hat körül úgy éreztem, mintha a baba hirtelen szinte lejjebb esne, lejjebb ereszkedne. Azonnal újra hívtam Ágit, és ő 20 percen belül ismét ott volt. Emlékezetes számomra, hogy ekkor már nem üdvözöltem őt, nem beszélgettünk. Éppen a mosógépre görnyedve voltam, amikor megjött, és ekkor már éppen csak intettem a kezemmel, hogy érzékelem, hogy megjött. Megint megvizsgált, ekkor már 8 cm-re voltam kitágulva. Ági mondta, hogy olyan gyorsan meglesz a baba, hogy már nincs idő doulát hívni.

Bementünk a hálószobába. Nekünk nincs ágyunk, egy matracon alszunk, úgyhogy ott félig ülve, félig fekve, a férjemnek dőlve helyezkedtem el. Ági és a férjem fantasztikusak voltak. Nem irányítottak, mindent úgy csinálhattam, ahogy jólesett. Simogattak, bíztattak.

Bár igazi tolófájásom nem volt, mégis megéreztem, hogy mikor nyomhatok. Az egyik erőteljes nyomással szinte kirobbant egy csomó magzatvíz. Kis idő múlva egy csatakiáltással kísért hatalmas nyomással egyszer csak előbújt a baba fejecskéje. Ekkor Ági látta, hogy a köldökzsinór háromszor a nyakára van tekeredve, ezért ekkor egyetlen egyszer megkért, hogy nyomjak még egyet, hogy kibújhasson a baba teste is. A teste úgy siklott át, mint egy vizes halacska. Máig emlékszem erre az érzésre.

7.58-kor született meg Áron. Mindvégig a férjembe kapaszkodtam. Nem tudtam, hogy ekkora erő rejlik bennem. Azonnal a hasamra fektették a babát, és ott is maradt sokáig. A férjem puszilt és simogatott. Sírtunk a boldogságtól.

A legjobb az volt, hogy a segítőim úgy tudtak mellettem lenni, hogy nem akadályozták a befelé fordulásomat, és teljes biztonságban éreztem magam velük. Négyünk közös eredménye, hogy Áron születése életünk legcsodálatosabb élménye lett.

B. A.

Véletlenül kiválasztott mesék.