igaz történetek szülésről, születésről

1037. nap: Úgy véltem, ez a természetes (Norbi születése)

Megjelent: 2013. aug. 7.

Túl az érettségin. Már öt hónapja dolgozom, szeretem a munkahelyemet, jó a társaság és öröm a felnőtt lét. Barátommal szakítani akarok, hívogat a szabadság. Lazábbá válik a viszonyunk, amikor kiderül, babát várok. Kétségbeesem, túl fiatal vagyok, nem vállalhatom, nem…, de nem akarom elvetetni sem. Miért nincs valami harmadik megoldás? Anyum veti fel, hogy miért is ne maradhatna? Fiatal nagymama lesz, más ekkor még saját gyermeket szül, öcsém is csak tízéves.

Kezdem beleélni magamat, hogy anyuka leszek, amikor jön egy levél a szakrendelőtől. Meg kell ismételni a rákszűrést. A félelemből a boldog és édes tudatlanságba menekülök és a tizenévesekre jellemző naivitással élem át az elkövetkező hónapokat. Fel sem fogom, hogy mit is jelent: onkológiára küldenek. A következő szűrés sem hoz javulást, dacára a gyógyszeres kezelésnek. Az orvos a műtét mellett dönt. Kimetszenek egy darabot a méhszájból és szövettani vizsgálatra küldik. Én csak a baba miatt izgulok, mire az orvosom megnyugtat: „Anyuka, a baba teljesen egészséges, magával vannak gondok.” Sosem voltam még kórházban, sosem műtöttek és a baba hogyan fogja viselni egyáltalán? Azért izgulok egy kicsit. Életem legpihentetőbb alvását hozza a műtét, nem is szívesen veszem, hogy keltegetnek. Felébredve azonnal a hasamra teszem a kezemet: a baba jelez, rúg egyet. Megnyugodva zuhanok vissza az álomba.

Tíz napig tartanak bent, máshol nincs hely, így a frissen szült nők közé kerülök. Első kézből értesülök a szülésekről, gyűjtöm a tapasztalatokat. Sziklaszilárd hitemet, hogy édesanya leszek nemsokára, semmi sem veheti el. Így nem is izgulok az eredmény miatt, ami egyébként negatív lesz.

Túl a kiírt dátumon már naponta járok CTG-re, az orvosom hatodikán meg is vizsgál, erősen megnyúlkál. Fáj. „Lehet, hogy még ma baba lesz.” – jósolja. Az, hogy ez a nap egybeesik az ő ügyeleti idejével, akkor fel sem tűnik. Fekszem le, aludnék, de ezek az esti fájások nem hagynak pihenni. Felkelek, mivel nem múlnak, anyumat ébresztem. Fáj, fáj, hogy lehet ezt kibírni? Mérjük az időt. Anyum ébren, párom alszik. Minél később akarok kórházba menni.

Végül négypercesekkel indulunk be, hajnal három után. Taxit fogunk, a sofőr majdnem elájul, amikor mondjuk, hogy szülés lesz nemsokára. Nyomjuk a csengőt, jaj, de nehezen engednek be! Alszik mindenki. Egyre jobban fáj. Egyedül megyek be a szülőszobára, amivel eddig csak kívülről szemeztem. Anyum és a párom kint várnak. Felkészültem, tudom, mi vár rám.

Jó beteg vagyok, hagyom magam, nem tiltakozom… egy ideig. Amikor szülésznő kézzel tágít, akkor sziszegek rá: „Hagyja abba!”, jön a szinte sértődött válasz: „Csak segítenék.” Nemsokára burkot repesztenek. „Ez majd gyorsítja a dolgokat.” – teszi hozzá, csak azt nem mondja, hogy most jön a neheze. Csatakosra izzadom a kórházi egyenruhát.

Megjelenik az orvosom is, kezdődik a kitolás. Próbálom, nem megy, nehezen megy, vörösödik a fejem, kapom az utasításokat, hogyan is kellene, fogy az orvos türelme, megunja, ránehezül a hasamra, így is nehezen haladunk. „Sportolt maga valaha valamit?” – kérdezi ingerülten. „Igen.” – felelem elfúló hangon. „Mit, sakkozott?” Még szerencse, hogy nem tudok rá figyelni, csak később fogom fel a szavak értelmét, mert végre eltalálom a megfelelő nyomásmódot.

Hat óra tíz van, megszületik a fiam. Óriási megkönnyebbülés, a fájdalmat mintha elvágták volna. A szülésznő felmutatja, mint a filmekben, megemeli. „Kisfiú.” – teszi hozzá, ha nem látnám. „Milyen picike!” – mondom, édesen kiabál, szép vörös a színe. „Dehogy pici, anyuka!”. Valóban, családi csúcsokat dönget: 4000 gramm és 55 cm. Erős kis legény.

El is viszik, meg sem foghatom, órák múlva látom viszont. A várón át tolják, így az apuka és anyukám is meg tudja nézni. Aztán párom megy dolgozni, anyum viszont megvár. Könnyes szemmel jön fel tíz felé, akkor hozzák vissza a babát. Meglep az elérzékenyülése. Fáradt vagyok, alig van erőm. „Anyuka, ne szoptasson még, sok vizet nyelt a kicsi.” Így csendben nézem őt, alig merek hozzáérni. Büszke vagyok magamra, nagyon. Erős, egészséges kisfiú, elég gyorsan meglett, nem is fájt annyira. Igaz, két hétig ülni sem tudok.

Ági később elborzad a vágás és a varrás nagyságán. De akkor ez nem zavar, úgy vélem, ez a természetes, mindenki ezt éli át. Csak később döbbenek rá, hogy máshogy is történhetett volna.

H. B.

Bálint > > >
Ati > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.