igaz történetek szülésről, születésről

1397. nap: Egyedül

Megjelent: 2014. aug. 2.

Amikor az első barna folt megjelent, még nem vettem nagyon komolyan. Elmentem a Bakonyba. A párom nem jött velem, ő nem szeretett ilyesmi helyekre menni, voltak ilyen külön programjaink. Lesznek is. A gyerek is egy „síró-szaró gép” lesz az első évben, az én projektem. Még jó, hogy beleegyezett. A harmadik hónapban megfogant, a sikeres „gyerekprojekt”.

Sétálunk egy túlélőverseny pontjainál a rendezőkkel, ahol másnap kezdődik… Pici folt van a bugyimban megint.

Felhívom egy nőgyógyász ismerősömet, aggódjam-e. Azt mondja, menjek be egy ultrahangra valahová. Tízhetes volt.

Kórház, hétvége, délután. Mondom, mi járatban vagyok. Nővér: felvétel. Mondom, nem, csak egy ultrahang. Mondja, vérző terhes, kórházi felvétel. Mondom, nem vérzem, pecsételek. Ő: vérzik, itt a hálóing, ebbe a pohárba pisiljen, mindjárt veszek vért.

Kérem, küldjön egy ügyeletes orvost, szeretném, ha megnézne ultrahangon. Kórházi hálóing, pisipohár. Nem, ultrahang. (Akkor nem használtak hüvelyi ultrahangot, egy koraterhességet csak teli hólyaggal lehetett megnézni.) Addig nem hív orvost, amíg nem veszem fel a hálóinget, nem veszünk vért, nem pisilek. Elsírom magam tehetetlenségemben. Feladom.

Majd jön az orvos, ultrahangoz. Nem lehet semmit látni, miért nem tele hólyaggal vagyok. Én tudtam. Dühöngök magamban. Egy kancsó teát megiszom, vedelem, hüppögve. Várok, még egy óra bizonytalanság, de most már legalább aggódom, mióta „vérző terhes” vagyok.

Az ultrahangon ott a baba, a szíve dobog! Csodás! Most látom először a szívét dobogni. (Most is látom magam előtt, pedig 16 éve volt…)

Boldog vagyok. Csordultig.

A valóság: veszélyeztetett terhes, kórház. Szeretnék hazamenni. Veszélyeztetem akkor a gyerekem. Maradok.

Nem írom alá az általános kétsoros mindenbe beleegyező nyilatkozatot. Bármi konkrét dolog van, egyeztessünk. Most a nővér adja fel. Majd az ügyeletes orvos elbajlódik velem. Ő elfelejti, reggel már civilben és kétségbeesetten jön be, hogy nem írtam alá. Mondom, nem is fogom. Konkrétumokat írok alá. Elvitatkozunk, majd valami kompromisszumos mondatot írunk. Aláírom.

Nem telefonálok sem a páromnak, sem az anyámnak, senkinek. Ne izguljanak feleslegesen. Ketten vagyunk, a baba a pocakomban s én. Jó. Elbújva, titkosan. Kis dobogó szívű. Vigyázok rád.

Sokat álmodom, jókat és rosszakat. Vele. Mármint a babával. Mikor felébredek, megnyugszom. Itt van, nincs semmi baj. Dobogja.

Felkelhetek vécére és enni. Ágynyugalom.

Másnap is kevés pecsételés. Lehet, hogy hosszabb távra kell berendezkednem? Felhívom a párom, mivel kellene egy-két dolog. „Mégis gyere utánam meglátogatni!” „Mit találtál ki?” Elmondom. Hallgat. Jó, de ma este egy buliba megy, majd másnap reggel. Lehozatja magát az apjával (nincs jogosítványa). „Ne, ne izguljanak, gyere vonattal! Ne mondd meg nekik, nagyon várják az unokát, ne aggódjanak!”

Éjjel elkezdek görcsölni. Kapok valamit. A görcsök erősödnek, iszonyú, vérzek. Nagyon vérzek. Kitámolygok a folyosóra szólni a nővérnek. Kapaszkodom a korlátba. Milyen jó, hogy a folyosón van korlát. Félájultan vonszolom magam. Leszid, miért nem csengettem.

Visszamegyünk, lefekszem, dől a vér belőlem. Tisztába tesz. Valamit talál. Meg akarom nézni. Burokban van, egyben. Kijött.

Az altatóorvos kedves szakállas ember…

Reggel üresen ébredek.

Kimegyek a folyosóra telefonálni. „Nem kell sietned, holnap már hazaengednek…” – zokogva mesélem.

Azért lejön. Lehozatja magát az apjával. „Tehát ez azt jelenti, hogy lehet gyerekünk.” Nemzőképességének bizonyítéka.

Akkor éjjel ő a buliban dzsesszt zongorázott. Baromira élvezte. Éjjel kettőkor éppen. Jó buli volt, mindenki jól érezte magát.

Én éjjel kettőkor kezdtem el görcsölni. És ha odajött volna egyből, amikor hívom? A baba döntött. Nem akarta, hogy egyedül az enyém legyen a „gyerekprojekt”.

Egy évig voltunk még – együtt(?).

R. E.

 

Véletlenül kiválasztott mesék.