igaz történetek szülésről, születésről

1064. nap: Jaj, a kórház! (Sámuel születése)

Hogyan jutottunk el odáig, hogy tényleg kórházban szüljünk, pedig nekem nagyon jó volt otthon? Részemről röviden: úgy éreztem, elég egy valamiért harcolnom, és az most a hitem lett, mivel időközben Jehova tanúja lettem, ami körülbelül annyira megvetendő a világ szemében, mint az orvosoknak az otthonszülés ma Magyarországon (tisztelet a kivételnek!). És bizony harcolni kellett volna, amihez nem volt túl sok erőm.

„Otthonszülés a kórházban” szlogen. Na, nézzük! A prof. remek hozzáállása tetszett, de nem vezetett már szüléseket. Volt egy szülésznő, aki mindig mellette volt a foglalkozásokon (kismama-relaxáció), naivan azt gondoltam, hogy ő jó lesz. Ajánlott egy dokit is, benne nem csalódtam.

Úgy készültem, hogy nagyjából ugyanúgy fogok szülni, mint először, csak kicsit talán rövidebb lesz. A kórház miatt főleg azon görcsöltem sokat, hogy be tudok-e majd kerülni az alternatív szobába.

Start: egész nap gyakrabban keményedett a hasam. Este egy kötelező előadást kellett megnézni a szülésről a szülésznő szervezésében. Fáradtan értem haza, Hanna mellettem akart aludni. Jó volt nézni a kis szuszogót. Képtelen voltam elképzelni, hogy még valakit így fogok szeretni. Végre lefeküdnék, amikor elkezd szivárogni a magzatvíz – a „szabály” az volt, hogy maximum négy óra múlva el kell indulni. Fájások sehol, de elindultunk (nem bántam, mert így legalább nagyobb esélyem lesz az alternatív szobára). A vajúdóba raktak, csak egy ujjnyi voltam. (Szoba üres, én jókedvű.)

Krisz persze menjen haza, legyek egyedül. Zenehallgatás, ima, relaxáció. Huszonnégy óra alatt két fájás környékezett meg, pedig nagyon koncentráltam (fájdalom nélkül tágultam). Közben négy-öt szülés történt, háromszor volt foglalt a szoba. Nem tudtam pihenni, enni, egyre rosszabb volt minden.

Jött az ügyeletes – na, már bő kétujjnyi, megdicsért. Szülésznő néha rám nézett, de nem volt együttérző. Megemlítette, hogy most már elvileg bemehetnék a szobába; de nem vitt be(!), nekem meg eszembe nem jutott kiállni magamért. Teljesen erre a nőre bíztam magam. Azt hittem, valamennyire megismert, és tudja, hogy mit szeretnék, vagy legalább a zsák pénz miatt figyelni fog rám. De úgy fáj, hogy szerintem észre se vett.

Kriszt akartam hívni, de lebeszélt róla. Hirtelen jöttek az erős fájások, aminek nagyon örültem, de idegileg már ki voltam. Hívtam Kriszt. Persze, elfoglalták a szobát… Hosszú órák, a bevált derékmasszázs, helyezkedés, bosszantó vizsgálatok, iszonyú fáradtság, ágyon fekvés, irányított jobb-bal oldalon vajúdás. A kitolásnál megint gyengék a fájások. Közben a nem kívánt terhesség gondolata van előttem, belül sírok.

Szülésznő fájás alatt akar vizsgálni – hogy én azt hogy utálom! Rám kiabál, hogy ezt muszáj és hagyjam. Most már kezdek rá mérges lenni. Ez a mélypont: segítsenek már! Nem bírom! Felőlem jöhet a császár is – üzenem a dokinak, aki tényleg a háttérben tud maradni. Oxitocin, fájások az ágyon, semmi erőm nincs, doki fogja a jobb kezem és mond egy kedveset, Krisz a balt, szülésznő előttem. Így érkezik meg Sámuel.

Én nyúlok érte, de nem kapom meg. Még a lábam között megmosdatja (whoaa!), aztán végre egy pici szusszanásra egymáshoz érünk. Szólni nem tudok, csak végre egy kis pihi! Nem szopik, nekem nincs az a nagy extázis, még öröm se, csak annyi, hogy végre mindenki békén hagy. Ja, a doki nem – most jön az ő munkája…

3.2

A másfél órát, amíg ott a szülőszobán lehettünk, én aludtam, ezt bánom a mai napig. Mikor áttoltak a gyermekágyas osztályra, Hanna adhatott neki egy puszit! Ez nagyon jó volt (egy perc) – otthon mennyivel több ilyen pillanat lehetett volna!

Aztán mintha mérges lennék rá, leintettem Kriszt, hogy nyugodtan vigyék a csecsemőszobába a porontyunkat, pedig megbeszéltük, hogy csakis mellettem lehet. Aztán szédelegve, de visszaszereztem, és kezdett visszatérni belém az anyatigris.

Krisz nem akart ott lenni a szülésen, de azért bejött. Azt gondolta, hogy a kórházban biztos nyugisabb lesz – nem ő lesz a felelőtlen családfő, mint otthonszüléskor. Utólag neki is rosszabb élmény volt.

Még ott maradtunk a kötelező időig – szegény bébit szurkálták, elvették. Én meg azt hittem, itt majd pihenhetek… Tanulságos volt, sok mindent rosszul gondoltam! Ennek köszönhetően vagy nem, de Samu nagyon morcos baba volt három hónapos koráig, amikor végre elmosolyodott, és azóta is egy huncut kacarászó cukorfalat!

H. N.

Hanna > > >
Vetélés > > >
Naomi > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.