igaz történetek szülésről, születésről

1349. nap: Az idő itt nem fontos (Gergő születése – visszaemlékezés)

Megjelent: 2014. jún. 15.

Barbi első gyermekét készült világra hozni. Én akkor már két gyermek édesanyjaként sok szépet meséltem a szülésről. Egy év múlva csendesen megjegyezte, hogy mindenki csak a szépet mondta neki, és bizony az övé nem volt szép. Nem volt szemrehányó, mégis láttam, hogy becsapás volt. Én fiatalon a szülést olyan nagy csodának láttam, hogy minden oda nem illő részletet kiiktattam az életemből, hogy tisztán megőrizhessem a szépségét. Ma már úgy gondolom, hogy a szülés is olyan, mint az élet, annak minden földi szennyével és mennyei tisztaságával. És hogy melyik szülésnél mennyi jut a szépből, a gyalázatból, a szenvedésből, a gyönyörből, azt nem tudhatjuk előre.

Az eredeti történetet nem találom, így újraírom. Más lesz ez az írás, mert tíz év alatt magam is változtam. Ma már nem zavarnak az intim részletek, amiket fiatalon inkább elhallgattam. Egy részét azért, mert nem fért bele az én szép életembe, más részét pedig csak a legközelebbi barátaimmal osztottam meg, akik vélhetőleg jól fogadják az érthetetlent is. Most a teljességre törekedve mindent elmesélek, ami eszembe jut. (Előkerült az eredeti mese, érdekes lesz összevetni a kettőt!)

Éjfélkor éreztem az első összehúzódást. Örömteli izgatottság lett úrrá rajtam. Rögtön szólni akartam az én Édesemnek, aki édesen aludt mellettem, de nem tettem. Hagytam, pihenje ki magát. Nagy nap lesz! Szülőkké válunk! Visszaaludtam. Tíz perc múlva újra ébresztett egy kellemesnek nevezhető menstruációs görcsöcskéhez hasonló érzés. Előttem a digitális óra halványzöld fénye a sötét éjszakában minden fájásnál tíz perccel többet mutatott. Így köszöntött ránk a reggel. Tízperces szeletekben átaludtam az éjszakát, pihenten ébredtem. A szabályos időközönként jelentkező összehúzódások teljes nyugalmat adtak. Csabi felébredt. Mondtam, hogy elkezdődött. Reggeliztünk egy jót, szendvicset, teát és szőlőcukrot tarisznyáltunk fel a nagy útra, majd felhívtuk az orvosomat, aki azt mondta, hogy indulni kell a kórházba. Így hát elindultunk.

Hányszor végigjárta az én Drágám a kórházig vezető utat lélekben: padlógázzal, buszsávokon száguldva, torkában dobogó szívvel! És most itt a nagy alkalom! Most ő következett. Kérdezte tőlem, hogy mennyire siessen? Ó, semennyire! Olyan jó így kettesben. Dugóba kerültünk. Élveztük a nyugalmat, a lassúságot. Utoljára kettesben. Visszafelé már hárman jövünk. Arra is vágyunk, de most megállítanám egy picit még az időt. Piros a lámpa! Itt mindenki az én kedvemet keresi? Jó, mehetünk.

Megérkeztünk a kórházba. Adatfelvétel, CTG, vizsgálat. Minden rendben találtatott. A borotválás kissé kellemetlen volt, de túlléptem rajta. Beöntés következett. Hogy itt mindenre gondolnak? De jó! Tényleg! Én buta, hogy ez nekem nem jutott eszembe! Pedig milyen méltatlan dolog lenne az újszülöttel szemben, ha kínomban a szülés pillanatában jönne rám a szükség! Na, de hamar szertefoszlott minden rózsás gondolatom, amikor a folyosó végén zárva találtam a vécét, meg a mellette lévő zuhanyzót is. Forró-hideg verejték szánkózott végig a hátamon, minden felkavarodott bennem. Féltem a szörnyű csúfságtól, ami készült megesni velem itt a folyosón. Csak egy rossz mozdulat, és azt a szégyent nem élem túl! Ekkor megnyílt a zuhanyzó ajtaja, és kilépett rajta egy pár férfi cipő. A tulajdonosát csak térdig láttam. A kilincsre koncentráltam. Mindenemet szorítottam, és bejutottam a büdös menhelyre. Hálásan rebegtem köszönetet a gyermekemnek a mozdulatlanságáért és a sorsnak a kontrakciók kimaradásáért, aztán elszörnyülködtem, hogy egy magamfajta illatos virágszál mennyi rengeteg mocskot őriz magában. A megkönnyebbülés perceiben kedvem támadt itt maradni, és egyedül világra hozni a magzatomat, de szebb környezet után vágyakozva mihamarabb törekedtem továbbadni trónusomat a következő áldozatnak. Az ötletszerző kivételével senkinek sem kívánok szülés előtt ilyen megpróbáltatást. Azóta felmerült bennem a kérdés, hogy vajon délután ötig meg tudtam-e őrizni a nehezen megszerzett belső tisztaságot? Ugyanis az emésztés nem került leállításra.

Visszamentem a csengő hangú szülésznőmhöz, várva a következő lépést. Ő beküldött a szülőszobába, mondván, hogy még gyenge jósló fájásaim vannak. Ezen a lekicsinylésen kissé megsértődtem, mert nekem nem volt gyenge, hanem pont jó. Szépen, fokozatosan szoktatott hozzá a természet az egyre erősödő és sűrűsödő kontrakciókhoz. A szobába belépve egy segélykérő asszony szenvedett, akit nem takart függöny. Nem mertem odamenni hozzá, furdalt miatta a lelkiismeret. A terem közepén gyökeret eresztett a lábam, míg valaki fel nem karolta a kétségbeesett asszonyt, majd másvalaki a helyemre nem tessékelt. A függöny mögül újabb félelemkeltő párbeszédnek lettem fültanúja: „Cicahát! Egy kis szúnyogcsípés, elnézést, mindjárt meg is vagyunk.” Ez volna az epidurális érzéstelenítés? Úgy éreztem magam, mint a galambfóbiás a Szent Márk téren. Kimentem a folyosóra, remélve, hogy nem szólnak rám.

Aztán megüresedett az egyszemélyes szülőszoba. Fellélegeztem. Oda Csabi is bejöhetett! Magunkra csuktuk az ajtót, hasamra csatolták a CTG-t, és gyorsan feledtem minden eddigi kellemetlenséget. Csabi felszabadult volt, és sokat viccelődött. Könnyesre kacagtuk magunkat. Délre már visszazökkentem a békés várakozás medrébe. Folyton fényképeztük magunkat és egymást.

Lassan elcsitult a mókázás. Ebédidő lehetett, mert nagyon éhes voltam. Közben valamikor burokrepesztésre is sor került. Az ágyam fölött egy triangulum lógott. Kontrakciónként megragadtam azt, és felhúztam magam félig ülő pozícióból ülő pozícióba, mert úgy esett jól. Nem voltam bátor ülve maradni, hogy nehogy rám szóljanak, inkább visszadőltem, és ötpercenként előadtam a felülős attrakciót.

Kipróbáltam a labdát is, de már semmi sem tetszett. Mikor felültem, Csabi tartotta a derekamat. Nagyon jó érzés volt! A kedves szülésznőmnek is volt pár jó szava. Rendben mentek a dolgok, bejött az orvosom, mondta, hogy négykor ebből baba lesz. Tudtam, hogy tapasztalt orvos, mégsem örültem különösebben a jó hírnek. Nem szenvedtem. Éppen élveztem a jó erős fájásokat, a férjem jelenlétét, és még nem voltam felkészülve a babára.

Egyszer csak zörögve begurult egy asztalka. Kontrakció miatt felültem, és megláttam a sok félelmetes eszközt. Nemcsak a szüléstől, de az élettől is elment a kedvem. Kizökkentem. Mikor újból megjelent az orvosom, már kitolásra készült, de csalódottam mondott valami lesújtót. „Oxitocinra lesz szükség” – jegyezte meg. Elsápadtam. Tiltakoztam. Megkönyörült rajtam, és csendben elment.

Visszazökkentem. A kórházat akkoriban építették újjá. Építkezés zaja hallatszott be, amit egyre tompábban hallottam. Csengő hangú szülésznőm hangja egyre messzebbről csengett. „Letöröljem a homlokodat?” – kérdezte Csabi. Már nem válaszoltam. Nedves kendővel letörölte. Hálás pillantás. Csend. Összeszedettség. Csendben megjelent az orvosom is.

Utoljára még egyszer körülnéztem. Az óra helyén egy homályos körlapot láttam. Az idő itt nem fontos. A szemközti falon látomásszerű idilli kép: egy buja lombozatú fa vízszintes ágán a nagymamám ült. Kecses lábát kislányosan lógatva kacarászott. „Minden rendben van velünk?” – kérdeztem. Tudtam, és az utolsó ultrahangon is láttam, hogy a köldökzsinór a babám nyakán van. A válasz mama bátorító mosolya és meghatódottságtól könnybe lábadt szeme. „Köszönöm, pedig épp kezdtem volna megijedni” – így maradhattam még az eufóriában. Örömteli volt a jelenléte, hisz már több éve végső búcsút vettünk tőle. Az idő itt tényleg nem fontos!

A történetnek van egy másik oldala is, amit csak később tudtam meg Csabitól, amikor megjegyeztem, hogy milyen sima szülés volt! Nem volt az olyan sima. Az a vágás, meg az emberi szövet hasadásának hangja, majd a szívhang leesése a CTG tanúsága szerint, a nagy kapkodás. Az orvos nyomta ki a könyökével a hasamból a babát.

Csalad„De te csodaszép voltál! Nem is volt szenvedés az arcodon, csak gyönyör.” Úgy is éreztem. A nagy adag érzéstelenítőtől, amit a gátamba kaptam, nem éreztem a baba kicsusszanó porcikáit, csak egy meleg, simogató érzést. Szépen síró hangot hallottam, láttam, hogy gyors mozdulattal lefejti a szülésznő róla a köldökzsinórt, és végre a hasamra tették a kicsi fiamat, Gergőt. Nem volt boldogabb ember nálunk abban a pillanatban! Csabi szemében meghatottság, csodálat és tisztelet könnye ragyogott. Levegőt is óvatosan vett, hogy meg ne törje vele a pillanat varázsát.

Ezek után nincs kedvem varrásról, sebről, hat hét után felfedezett ott felejtett varratról, gyulladt sebből való varrateltávolításról mesélni, mert minden kínt felülírt mérhetetlen boldogságunk, hogy szülőkké váltunk. Mostantól minden áldott nap megcsodálhatom őt, amíg velünk van. Nem tudunk betelni az egymás iránti rajongással!

B. R. M.

Gergő > > >
Enikő > > >
Attila > > >
Két év távlatából > > >
Bendegúz > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.