igaz történetek szülésről, születésről

1504. nap: Hajnali porszívózás (Tünde – testvérmese)

Megjelent: 2014. nov. 17.

Édesanyám legnagyobb lánya vagyok. Ami azt illeti, az első gyereke is egyben, és mint olyan, sorstársaim biztos tudják: ha akarjuk, ha nem, mindenben az elsők vagyunk. Mindig. Szinte mindig. Na, jó, igen kevés kivétellel.

Nos, az otthonszületés egy ilyen kivétel volt. Korai babaként, kórházban születtem, noha anyukám nagyon szerette volna, ha otthon születhettem volna háborítatlanul. (Megjegyzem, lehet, hogy akkor nem viseltetnék ekkora ellenszenvvel a fent említett épületekkel szemben. Bár ki tudja. Ez van, ezt kell szeretni, ahogy mondani szokás.)

Pár évvel később (és egy új apukával gazdagodva) húgom született. Én akkor hatéves voltam, és az egészből annyi van meg, hogy anya egy ideig nem jöhet haza (Réka az érdi Születésházban látott először napot), és amikor végre hazajött, akkor is nagyon csendbe kellett lenni, hogy ne zavarjam a kistesóm… Mondhatom, remek volt. Nem is játszhattam vele, és még csendben is kell lenni. Csodás. (Lábjegyzetben megemlítem, hogy nem voltam az a tipikus nyugodt gyerek…)

Nem is tudom, hogyan vagy mikor lett „eldöntve”, hogy újra kisgyerekkel akarják a szüleim „sokkolni” a családunkat. Réka is nyolcéves volt már, végre elő lehetett venni az éles-apró tárgyakat a szekrény tetejéről, ahova olyan gondosan elrejtették, és a gyerekjátékok is felkerültek a padlásra, a pici ruhákkal egyetemben (majd egyszer jó lesz… majd az „unokáknak”).

Csak annyit tudok, hogy amikor azon az augusztusi napon anyukám a nagycsaládi, születésnap-ünneplők előtt bejelentette, hogy márpedig kistestvérünk lesz (az első gondolatom ugyan az volt, hogy juhhuuu!!!, de izgi. Nagyapa csak annyit mondott nagy komolyan: „Már megint?” A következő, ami eszembe jutott, hogy valami egyszerűbb szülinapi ajándékot nem tudtak volna kitalálni? Tényleg? Istenkém…

Aztán hamar elkapott a lendület. Fiú lesz vagy kislány? (Légyszilégyszi legyen kisfiú… úristendehogykellegykisfiúvalbánni??) Aztán mi is legyen a neve? Akkoriban csak valami kuruttyoló hangokat hallatott onnan anyu pocakjából, szóval eleinte simán „Kisbékának” emlegettük. És nagyon imádtam, hogy békás babaholmikat nézegetünk mindenhol, mert akármennyi dolog is volt elmentve a ház zugaiba, azért kellett új dolgokat venni. Etetőt, ruhákat, játékokat, és úgy igazán elkapott a vágy, hogy „én is akarom ezt”. Igen, még a reggeli rosszulléteiben is szolidaritást vállaltam anyával, bár akkor még nem tudtam, hogy mi bajunk van. Ő tudta ugyan, de csak mosolygott rajtam… Utólag belátom, 15 évesen nem a legbölcsebb gondolat, de annyira együtt éreztem anyukámmal, hogy nem érdekelt. Mintha ketten éltük volna meg, számomra legalábbis olyan volt…

Természetes volt, hogy itthon fog születni. Persze, ha ő is nyugton bennmarad, és megvárja, amíg elkövetkezik az a bizonyos 37. hét. Tanfolyam, előzetes megbeszélések, mit hogy kell majd, de hát még ráér erről pontosabban beszélni, várjunk szépen…

Március. Tudni kell, hogy a nevelőapukámmal sosem volt teljesen feszültségmentes a kapcsolatunk. De meg is tudom érteni, nem voltam egy könnyű eset. Most sem vagyok az. Hogy ez miért fontos? Ekkoriban voltak nekem a középiskolai felvételik, és nagyon nem értettünk egyet abban, hogy hova is menjek továbbtanulni. Ő erőltette a gondolatait, én meg lázadtam.

Egy hétfő este igencsak puskaporos volt a hangulat. Már egyikünk se emlékszik szerintem, hogy mi volt az aznap esti tűzijáték témája, de nagyon örültem, hogy másnap reggel nem kell találkozzunk, ugyanis a szóbelim a színiiskolába csak 11-kor kezdődik, vagyis simán aludhatok fél 10-ig, és pont elkerüljük egymást, mert ő korán dolgozni megy. Remek.

Néztem is nagyot, amikor kedden hajnali négykor nem kicsit morcosan és idegesen (jól van, jól van, nem szépítem, bunkón, bár utólag megértettem, hogy mi is volt a helyzet) felkeltett, hogy mostazonnalderögtönésSÜRGŐSEN(!) menjek, és porszívózzam fel a földszinti vendégszobát. Tényleg? Most komoly? Annyira összevesztünk, hogy hajnalban piszkál, amikor vééégre van Isten, és iskolaidőben, könyörgöm, hétköznap nem kell korán kelnem? Igazán? De mit volt mit tenni, túl fáradt voltam ahhoz, hogy feleseljek, úgyhogy tessék-lássék nekifogtam. Mivel játszószobaként is funkcionált a fent említett helység, rendet is kellett rakni ahhoz, hogy takaríthassak…

Aztán kezdtem felfogni. Mi a fenének porszívózok HAJNALBAN?? Normális vagyok én, hogy (apán kívül ugye) mindenkit felbosszantva felébresztek a zajjal? Szóval (hahahaaa) akkor mehetek is vissza, aludni. Mire gondolatban ide eljutottam, már az emeleten jártam, ahol legnagyobb meglepetésemre (és kisebb ijedségemre) anyával találkoztam, akin valahogy nem az a „teljesen rendben vagyok és jól érzem magam” benyomás látszódott… Úgyhogy kicsit félve, de nem nagyon izgulva megkérdeztem: „Jól vagy?” „Persze – nyögte a mosdó felé igyekezve –, csak szülök…”

Őőőőőőő… Hogy mi van??? (Jézusjézusjézusjézus….) Több se kellett, mikor felengedtem a sokkból, szaladtam le a lépcsőn, nem érdekelt, hogy kit ébresztek fel, felőlem a szomszéd is jöhet reklamálni, elkezdtem hipergyorsan porszívózni. (Úramistennnnnn…)

Aztán jött Apa is, a vajúdás meg odáig húzódott, hogy már minden kész volt (és a bába is majdnem ideért már – mivel a 37. hetet éppen csak előző nap töltötték be anyáék, nemigen beszélték meg az útvonalat, amin jönnek a segítők, vagy hogy úgy komolyabban mit is kell előkészíteni, szóval ez így utólag belátom, vicces volt). A második sokkból (hogy anya tényleg szülni fog. És most fog szülni. És itt. És mit kell csinálni ilyenkor???) még nem józanodtam ki. Réka még aludt, aztán Apa, gondolom, elvitte iskolába. Vagy nem is tudom, hogy mit csinált. Az sem rémlik, hogy találkoztunk-e reggel.

A következő, amire emlékszem, hogy el kell indulni, mert elkésünk, és Nagyi volt olyan jó fej, hogy elkísért. Benéztem Anyához ugyan puszit adni, de amennyire élveztem a babavárást, annyira volt számomra félelmetes a helyzet.

Mire hazaértünk (maga a felvételi azt se tudom, hogy zajlott. Nagyi folyton a telefonját piszkálta, hogy mikor jön a hívás), szóval mire hazaértünk, már minden rendben és nyugalomban volt. (Király, megint csendbe kell maradni, ha ez a kis vakarcs úgy dönt, hogy alszik. Márpedig vagy alszik, vagy sír. De ez most nem is volt olyan vészes. Istenem, igazából hihetetlen édes aranyos volt!!) És épp Nagyapa ölében aludt. Nagyapa komolyan sugárzott. Ritkán látja az ember mosolyogni, de ahogy ült a fotelban, nagy hasán Tündivel (pontosabban Tünde Borókával), akkora élvezet ült az arcán (na, meg egy adag félelem, hogy milyen picike baba van egyedül csak vele), hogy öröm volt nézni.

Azóta négy év telt el. Négy és fél. Bár néha kicsit idegesítő („De miért?” „És az micsoda?”), főleg ha azt vesszük, hogy minden tele van matricákkal ragasztva, a játékok meg még nem tanultak meg elpakolódni maguktól, és csak mostanában lehet magára hagyni, hogy „elvan a gyerek, ha játszik”. Személy szerint nagyon élveztem és élvezem, hogy van egy új tesóm. Kicsit betekintést nyertem, hogy milyen is ez, úgy felnőttebb szemmel (szóval, most már kétszer is meggondolom, hogy akarok-e saját, két lábon járó ajándékot).

És mi a vicc? Feleannyira se ijesztett meg, hogy hajnalban sokkoltak a dologgal, hogy ja, anya csak szül, semmi para, mint maga az a gondolat, hogy ha én leszek várandós, esetleg kórházban kell szüljek. Legalább én is sokkolhatom majd a többi embert. Ha másért nem is, a tapasztalat másik feléért megéri.

Szonja

Szonja > > >
Réka > > >
Tündi > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.