igaz történetek szülésről, születésről

1088. nap: Nem fáj semmi, én ma még nem szülök! (Sebi születése)

Megjelent: 2013. szept. 27.

Az első szülést követően még mindig nem akartam orvost váltani, csak szülésznőt. Határozott elképzeléseim voltak a vajúdást, az oxitocint, a fájdalomcsillapítást és a gátvédelmet illetően, így hát semmi aggodalmam nem volt. Tudtam, hogy nem fog megismétlődni az előző.

Nyár közepe volt, melegrekordok dőltek meg, és nekem egy pénteki napon nem volt még egy hetem a terminusig. A választott szülésznőm pedig külföldön nyaralt, azon a hétvégén jött vissza Budapestre. Így a biztonság kedvéért volt helyettese is, akivel azon a pénteken ismerkedtem meg az NST alkalmával. Bemutatkoztunk egymásnak, feltette a kütyüt, beszélgettünk kicsit, szimpatikus volt. Mivel sok volt a kismama a kórházban, szülésznő meg kevés, így kis idő múlva magamra hagyott. Amíg egyedül ücsörögtem, éreztem itt-ott derékfájdalmat, de nem volt vészes. Miután Gyöngyi – mert így hívták – visszajött, megnézte a diagramot, meglepve kérdezte: „Nem fáj? Egész komoly összehúzódásaid vannak.” – Akkor néztem én is a papírra, és vettem tudomásul, hogy a derékfájás nem más, mint kontrakció. „Nem – feleltem azért –, nem fáj semmi, én ma még nem szülök! Gabi (az eredetileg választott szülésznő) hétfőn már jön vissza a szabadságról, majd akkor szülök.” Gyöngyi kissé csodálkozva nézett rám: „Jól van, azért hívj nyugodtan, ha mégis lenne valami!”

Leballagtam a páromhoz és a kislányomhoz, akik az autónál vártak. Nem mondtam nekik semmit, csak beszámoltam Gyöngyiről. Innen ebédelni mentünk a párom anyukájához. Az idő lassan haladt, és nekem egyre jobban fájt a derekam, nehezemre esett mosolyogni, a gondtalant játszani.

Végre elindultunk a 39. heti kontrollra a dokihoz. Ő megállapította, hogy a méhszáj 2 cm-re nyitva van, de ebből még bármi lehet, menjek haza nyugodtan. Nem vallottam be neki, hogy mostanra már igencsak fáj mindenem, csak mosolyogtam, és hajtogattam, én ma még nem szülök!

Hazamentünk. Méregettük az összehúzódásokat. Az este kínlódva telt el, lassacskán kezdtem beletörődni, hogy nem én döntök, de azért éjjel egykor elmentünk aludni. Így, amikor egy órával később egy hatalmas rúgásra ébredtem, és arra, hogy a nyákdugó távozott, nem voltam meglepve. A derekam már kifejezetten hasogatott, és az ismerős fájások is megjelentek.

A páromat alig bírtam felkelteni, és utána is zombiként viselkedett. Felöltöztünk, szóltunk a szomszédnak, hogy jöjjön Lucára vigyázni, mert nekünk most dolgunk van. Nekem persze már nem volt álom a szememben, egyre inkább fel voltam dobódva. A kontrakciók között viccelődtem, tettem-vettem. Nem így a párom, aki még mindig nem tért magához. Útközben a kórház felé is nagyon törülgette a szemét, kérdeztem is tőle, vezessek-e én, de nemet intett. Igazából csak akkor ébredt fel teljesen, amikor kiderült „hivatalosan” is, tényleg szülünk.

Befutott Gyöngyi is, ő is megvizsgált, megkérdezte, hogy állok a borotválással, mondtam, hogy nem zavar. Azért ő bocsánatot kért érte, és tette a dolgát. Bementünk a szülőszobába, labdán ücsörögtem egy darabig, beszélgetve, nevetgélve, aztán hipp-hopp, már a szülőágyon feküdtem a CTG-vel felszerelve. Erre futott be a doki álmos fejjel, megvizsgált, és már ki se ment nagyon. Mint Lucánál, most is kellett forognom az ágyon, de most sokkal gyorsabb volt minden, nem került elő sem az oxitocin, sem a fájdalomcsillapító.

A doki átadta a helyét Gyöngyinek a kitolásnál, hogy gátvédelemmel tudjak szülni, és odaállt a majdnem függőlegesbe állított szülőágy mellé, a hasamra tette a kezét, és elkezdte préselni. Ha kellett, ha nem, nyomta, hiába hadakoztam ellene. Gyöngyi közben védte a gátamat, amennyire csak bírta, de hiába mondta, hogy most ne nyomjak, amikor az orvos teljes testsúlyával rám nehezedett. Éreztem a babám, amint igyekszik kifelé. Miközben Gyöngyi beszélt hozzám, két dologra tudtam figyelni csak. A baba feje okozta feszítésre és az orvos tolakodására. Aztán már csak a tolakodásra. Egyszer csak csípő érzést éreztem az egyik nyomásnál, majd közvetlenül utána megszűnt a feszítő érzés, és az orvos ugyanabban a pillanatban leszállt rólam. Megszületett.

Megkaptam a babám, a párom vághatta a zsinórt, könnyű, komplikációmentes szülés volt ez, a kezemben nincs branül, ami hetekig fáj, a baba jól van, nem romlott a szívhang a végére sem. Jött a lepény is gond nélkül.

A baba jól van? Nem, nincs jól, rosszul veszi a levegőt! Gyöngyi szerint túl gyorsan született. Elviszik inkubátorba fél órára. Miért? Melegíteni. – Gondoltam magamban, tegyék rám, és takarjanak be minket. Úgy jó lesz. – De megszólalni nem mertem. Jött a doki, szakadt egy kicsit, varrni kell. (A zárójelentésben harmadfokú szakadás szerepelt.)

Elcsendesedett körülöttünk minden, a párom és én kettesben maradtunk. Szülés után baba nélkül. Mikor telik le a fél óra? Még tíz perc. Nyílt az ajtó, hozták vissza, minden oké vele, de az aranyóránk oda. Újra megtelt élettel a szülőszoba, pedig a szülésznő kiment. A fiam nem szopizott, inkább békésen szundikált rajtam, én pedig boldogan, de elszorult szívvel néztem végre a kis jövevényt.

V. Gy.

Luca > > >
Momó > > >
összefoglaló > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.