igaz történetek szülésről, születésről

1195. nap: Kívánságsebzés – az elsőszülött

1195. nap: Kívánságsebzés – az elsőszülött

Csodával határos módon fogantam meg édesanyám méhében. Ez nagyon meghatározza egész életemet, igyekszem fürkészni, mit tudok kihozni ebből az ajándékba kapott kegyelemből, mi szólított engem valójában erre a létre. Kicsi lány korom óta éreztem, hogy leginkább az vonzott ide a világba, hogy gondoskodhassak másokról, és segítsek megtalálni számukra is annak az örömét, hogy élhetnek, és a lehetőségeiket arra, hogy boldogok legyenek.

Az anyaság korán vonzó lehetőséggé vált, de sokáig nem voltam biztos benne, el tudom-e viselni egy partner állandó közelségét az életemben. Tizenhét évesen aztán megtaláltam azt a partnert, akit nemcsak elviselni voltam képes, de jól is éreztem magam vele, és onnantól éreztem, hogy már csak hónapok kérdése, hogy meddig tudom visszatartani a vágyamat, hogy testet kérjek a jó Istentől a csírájában már magzat korom óta magamban hordozott kicsi lélek számára.

Húszéves koromig tudtam tartóztatni magam, akkor meghívtuk magunkhoz, és egyből megérkezett a méhembe. Lenyűgözött a lelkesedése. Sejtettem, hogy társam lesz az élet iránti rajongásban.

Tudtam az otthonszülés lehetőségéről, ám az interneten valami miatt csupa olyan képbe, videófelvételbe botlottam, ami megijesztett: rengeteg nő a meztelenül vajúdó anya körül, mind a szülő nő fülébe duruzsol, a bőrét simogatják, masszírozzák, nem hagyják egyedül egy percre sem. Rettenetesen kiszolgáltatottnak tűntek ezek az anyák számomra. Ezt mindennek éreztem, csak nem otthonosnak. Számomra a negligálás, korlátozás, lenézés volt otthonos. Azt már megszoktam, az legalább nem hoz zavarba. Meg nem is akartam semmi felhajtást magam körül, úgy voltam vele, hogy egy ilyen fiatal anya örüljön, hogy egyáltalán szülhet. Főleg, hogy így, tudva és akarva. A becsúszás még megbocsátható lenne, az bárkivel előfordulhat.

Kerestem egy kedves, barátságos fiatal férfi orvost, hogy az ő arcát láthassa először a kisbabám, ha világra jön. Ez volt a szempontom. Meg, hogy ne kérjen hálapénzt.

Az egész várandósság olyan tökéletes volt: végig erős voltam, semmi émelygés, semmi gyengeség. Úgy éreztem, erre lettem teremtve. Már hathetesen akkora hasam volt, hogy mindenki észrevette rajtam: kisbabát várok, anya vagyok. Nagyon büszke voltam. Örültem a kérdezgető és a felháborodó idegeneknek, ismerősöknek. Végre volt bátorságom nyíltan vállalni önmagamat a külvilág felé. Úgy éreztem, ez a kisbaba az első pillanattól tudja, milyen vagyok, és elfogad teljesen. Éreztem, hogy nagyon hasonlítunk egymásra.

Alig vártam, hogy találkozzunk, legszívesebben megindíttattam volna a szülést a 37. hét első napján (akkor még nem ismertem az indítás hátrányait, kockázatait). Bizonytalan voltam, honnan is tudhatná a testem, hogy letelt a várandósság, most kell szülni. Főleg, amikor lejárt a kiírt nap, és még mindig „egyben vagyunk”. Naponta CTG, magzatvíz-kukucskálás. Biztattak, bármikor megindulhat a szülés, mert már elsimult a méhszájam, és nyitva is van.

A terminus másnapján vérfoltot találtam a fehérneműmön, a szülésfelkészítésen hallottakból úgy emlékeztem, veszélyes is lehet, megyünk a kórházba. Két és fél ujjnyi méhszáj, haza ne menjek, inkább lépcsőzgessek. Lépcsőzgettem. Semmi eredmény. Este befeküdtem.

Beszélgettem más anyákkal. Majdnem mindenki EDA-val szült, kivéve egyet, akinél nem volt rá idő, mert három óra volt az egész szülés. Kezdtem megijedni, az orvossal ugyan megbeszéltem, hogy én mindenképpen fájdalomcsillapítás nélkül szeretnék szülni, de mint kiderül, az orvos csak kétóránként jön majd be, amúgy egy idegen szülésznő lesz velem. Na, ekkor éreztem úgy, hogy jó lenne megszökni, de nem igazán ismertem jobb alternatívákat.

Másnap semmi. Harmadnap a főorvos kimondta a javaslatot: másnap reggel nyolckor burokrepesztés. Örültem, hogy végre találkozom a kisbabámmal, de elkezdtem félni is, mi lesz, ha mégsem fog ráérni az orvosom, és beköti valaki nekem akaratom ellenére az epidurált. Be akartam biztosítani magam. Elmondtam minden létező nővérnek és szülésznőnek, hogy én nem akarok EDA-t semmiképpen. Az a nézés, amit ezért kaptam, nagyon ismerős volt: a kiközösítés nézése, az árulónak bélyegző nézés, amiért én nem akarom megúszni az élettel együtt járó kisebb-nagyobb küzdelmeket.

Talán ezért volt olyan fontos másnap a burokrepesztés után fél órával oxitocint bekötni, ezért kellett végig hanyatt feküdnöm széttárt pucér nemi szervemmel, szemben a nyitott ajtóval? Hogy meglássam, nem vagyok én olyan kemény, mint amilyennek hiszem magam? Öt anyát indítottak aznap. A többiek már előre, még a várandósgondozáson kikötötték, hogy kérik az epidurált, amikor csak lehet. Ők sétálhattak. Még hozzám is bejöttek beszélgetni: „Így szenvedsz? Pedig nekem nagyobb hullámokat mért a CTG!”

Nekem nagyon fájt, tényleg. Üvöltöztem mindenkivel. A férjemmel is. Segíteni akart. Most kapcsolatunk történetében először nem érdekelt, mit csinál ilyenkor egy jó feleség. Nem hagytam, hogy hozzám érjen, megkértem, hogy ne beszéljen. Két óra telt el. Ezek nem is voltak fájások, hanem egyetlen kínszenvedéses görcs. Üvöltöztem a bemutatáson az orvosokkal. Az egyik szülésznő jól megfegyelmezett. Meddig tart még? „Ez kórház, nem jósda.”

Megtörök: kössék be inkább az EDA-t, és akkor nincs legalább konfliktus, és legalább a látszatméltóságomat visszanyerhetem. Beleegyező nyilatkozat, újabb infúzió. Beöntés. Tudtam előre, hogy nincs menekvés ebben a kórházban előle, mégis most olyan furcsa rettegést érzek. Nem én beszélek, magától mozdul a szám, és könyörgöm a szülésznőhöz, hogy ne csinálja. Magától emelkedik a fenekem a beöntő cső elől a magasba. A szülésznő rám szól, hogy azonnal tegyem vissza a fenekem, és hagyjam magam. Még egyszer. Nem bírom elengedni az ánuszom, már önkívületben zokogok, testen kívül látom magamat. Valahogy mégis becsusszan a cső. Tényleg nem olyan vészes ez a beöntés, miért zokogok ennyire, miért van rajtam még mindig ez a bénító rettegés?

A mocskos vécére féltem ráülni, mégis olyan jó volt a vécéfülkében. Végre egyedül voltam, nem látott senki, nem kellett szégyellenem magam. Most nem fájt. Most a kisbabámra is tudtam gondolni, hogy ma már a kezembe foghatom őt. A takarító néni félbeszakított, kérdezi, végeztem-e? Irány a zuhanyzó. Arcomon elbújnak a könnyek a lecsorgó vízben. Beszélgetek a kisbabámmal. De jó így együtt, magunkban! Itt maradnék még, de a férjem visszavár már a szülőszobába.

Ott már végre az orvosom is újra előkerült, olyan szép gyengéden szólt hozzám, hogy az már szinte fájdalmas mélységeket kavart föl… Felfeküdtem az ágyra, hogy megvizsgáljon. Hirtelen máshogy fáj. Azt üvöltözöm, hogy „meghalok”. Rettegek a megsemmisüléstől, hogy eltörölheti valami embernél hatalmasabb erő a létezésemet, mintha nem is lettem volna soha.

Felülről látom magam. Hallom, hogy az orvos azt mondja, eltűnt a méhszáj, nincs idő EDA-ra, fél órán belül megszületik a baba. Fenyegetettséget érzek, és arra gondolok, milyen kegyetlen dolog az idő. Hogy majd amikor meghalok, akkor is egyik percben itt vagyok, a másik percben meg nem… Akkor hova megyek? Mi van, ha még sincs Isten? Vagy van, de nekem mégsem kegyelmez. Mit tettem a húsz év alatt, amiért megérdemelném a létezést? Csak problémát okoztam másoknak, lám, most is micsoda felhajtás, csak mert nem tudtam engedelmes, jókislány módjára visszafojtani az anyaság iránti vágyamat…

A szülésznő hangja visszahoz a testembe: arra kér, hogy ne nyomjak, mert a méhszáj pereme még a baba feje mögött van. Üvöltözöm, hogy csináljanak gátmetszést, nehogy szétszakadjak. Az orvos nem akar gátmetszést, azt állítja, óriási hely van. Méltatlankodom: arról volt szó, minden először szülő kap gátmetszést! Hogy kötelező. Előbb nyomjak, aztán meglátjuk. Nyomok. Félek. Közönségem is van: itt a fél szülészet a lábam előtt. Nem megy. Nyomjak, nyomok, hiába. Lassan múlnak a percek, már nem kiabálok, hogy erősebben tudjak nyomni. Nagyon feszít. Rettegek, hogy szétszakadok. Könyörgöm a gátmetszésért. Az orvos szerint nem kell. A szülésznő azt mondja, legyen egy kis vágás, „biztos, ami biztos.” Valaki vág. Nem fáj. Hú, mégis milyen kemény vagyok!

Most már le mertem nézni, láttam a lábaim között a kisfiam hatalmas, csillogó fejbúbját. A felkelő napra hasonlított. Eltöltött az önbizalom, hogy mégis megy ez nekem. A szülésznő rám szólt, hogy csukott szemmel nyomjak. Jön a teste is. De finom nedves és meleg! Ez olyan, mint… Jaj, nem szabad, hogy lássák, hogy mire gondolok, még megszégyenítenek ezért is. Nyilván csak egy magamfajta kötelességtudatlan, élvhajhász csitri asszociál a szexre, amikor éppen halálosan komoly orvosi esemény zajlik. Vajon látszik rajtam, hogy mit érzek?… Ezt már biztosan nem tudom elrejteni: a lüktető köldökzsinór a legjobb érzés a világon. Gyorsan letiltom az érzést magamban. Valami semlegesre gondolok.

Megszületett a baba, sír. Zsinórt vágnak. Az érzések még mindig letiltva bennem. A férjem szól: „Nem nézed meg?” Aranyos kisbaba. De ennyi, az érzelmek még mindig blokkolva. Gratuláltak. Megmérték, megfürdették, felöltöztették. Rám tették.

Végre magunkra hagytak, és én szép lassan szabadjára engedhettem az érzéseimet. Olyan kérlelhetetlenül, megállíthatatlanul és intenzíven törtek ki, mint én magam az életbe. Egy ideig nagyon bántott, hogy elszalasztottam az egyetlen lehetőséget, és érzelmileg felkészületlenül vágtam bele a szülésbe, és nem tudtam olyan örömmel fogadni a kisfiamat, ahogy terveztem. De ahogy szép lassan elárasztotta az ágyneműimet a tej, és egyre gyakrabban mosolygott rám az egyre dundibb kisfiam, a büszkeség,  az önbizalom, az önbecsülés is belövellt a mellembe, és azóta is kiapadhatatlan.

Ugyanakkor elkezdett bennem motoszkálni, hogy talán egy kicsit humánusabb bánásmódra is jogosultabb lettem volna. Elvégre, életet adtam egy embernek.

K. N.

Második gyermekem születése > > >
Harmadik gyermekem születése > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.