igaz történetek szülésről, születésről

518. nap: Nem volt jelen más, csak Isten, a gyermek és én

Megjelent: 2012. márc. 6.

Én vagyok az, akinek a mamájára azt hitted az információs hetet megelőző pénteken, hogy újságíró. Meg az, aki kilátásba helyezte, hogy ha a gyerek egy héttel a kiírás előtt, a Magyarok Országos Gyűlése alatt jönne, ahol akkor én éppen ott leszek, Kunszentmiklós-Bösztörpusztán. Lesz ott Holdsátor, jurta, meg segítő asszonyok, csak hát bába kellene… Hümmögtetek. De a mi kis Miklósunk még egy héttel korábban érkezett.

Valami csordogált belőlem előtte, és ágyba parancsoltatok, hogy egyben maradjunk a 37. hétig. Amikor betöltöttük, elmentem vizsgálatra, a másik Ági fogadott, és a világ is megfordult velem, amikor úgy búcsúzott, hogy akkor este találkozunk, szülünk. A gyerek feje egészen lent volt, méhszájam két ujjnyira kinyílt.

Aznap még elintéztem, megvásároltam pár dolgot, és másnap délben telefonáltam a szülős számra. Ági jött és vele Judit vagy Zsuzsa, rém kínosan érzem magam, hogy nem tudom a nevét. Kérdeztem őket utóbb, az otthonszületettek őszi találkozóján, hogy mit mondjak, ki vagyok, ha sok-sok év múlva találkozunk. Olyan szépen, gyorsan ment a szülésem, hogy az alapján nem lehet majd rám emlékezni. Ági mondta, hogy én vagyok az „aki végül mégsem jurtában szült”.

De van egy emlékezetesebb történetünk is: mi vagyunk azok, akik nagymamástul, doktornénistől és védőnénistül együtt, testületileg egy helyi értékkel félrenéztük a mérleget, és a frászt hoztuk rátok, Ágikra a 4‒7 grammos szopimennyiségekkel. Te, Geréb Ági, ki is jöttél megnézni bennünket. A kis pulya kerek volt, kicsit sárgásba hajló rózsás színű, a bőre nem lógott rajta, a lehellete nem volt acetonos, az én cicimben meg volt tej, így azt javasoltad, ne aggódjunk, inkább ne mérjük többet. Édesapa pedig a 13. napon rátekintett a mérlegre, és megfejtette a rejtélyt. Én meg azóta nem vagyok büszke az elit gimnáziumomra, nem én fogom matekra tanítani a kisebbik Miklóst. (Hogy érthető legyen: nem 4‒7 gramm volt az, hanem 40‒70 gramm!)

De hogy is volt az nevezetes nap? Ugyanúgy indult, mint a többi… Azaz mégsem, mert arra ébredtem, hogy nagyon fáj a hasam… Annyira, hogy nem bírtam feküdni, fel kellett kelnem. Miklósomat elszalasztottam még ennivalóért és gyümölcsléért, aztán elengedtem a munkája után. Többször hazatelefonált, kérdezte, mikor jöjjön, de ahogy erősödtek a fájások, rájöttem, hogy nem tud segíteni nekem. Minden romantikus álmomat, hogy majd rá támaszkodom, az ő tekintetéből merítek erőt, sutba kellett dobnom, mert rájöttem, hogy csak befelé tudok figyelni.

Reggel hívtalak benneteket, hogy lehetséges, hogy ma lesz velem valami. Aztán egész délelőtt járkáltam a fájások alatt, mert mást nem tudtam csinálni. Az egyik szünetben hajat mostam még, egy másikban megszárítottam, a kiságy feletti falvédőt varrtam még… Később már járkálva, mert a szünetekben sem tudtam már leülni. Délben, habár nem sikerült rendes időket mérnem, hívtam a szülésszámot, és leadtam a drótot a szüleimnek, hogy kikapcsolom a telefont.

Fél kettő körül mosolyogva nyitottam ajtót, amire Ági azt mondta, no, akkor ő fordul is vissza. Mondtam neki, hogy várjon meg egy fájást, és nézze meg akkor a mosolyomat. Pár perc elteltével mondta, hogy nagyon meg van elégedve a fájásaimmal. Onnantól kezdve ötpercenként jöttek, és én lassan, kitartóan, megállás nélkül sétáltam a két szoba között, hasamat lefelé simogattam, és arra gondoltam, no Babókám, remélem, mindenre emlékszel, amit megbeszéltünk, gondolatban eljátszottunk többször is. Fájások között imádkoztam is magamban, közben meg már meg kellett támaszkodnom.

A vizsgálatokon kívül nem néztem Ágiékra, nem beszéltem velük, és hálás voltam nekik, hogy megértik ezt, csendben teszik a dolgukat, és védenek, nehogy kizökkenjek a belső világomból. Kipakolták a szükséges holmikat, az ágyat leborították, elé takarót tettek, hátha ott akarok majd térdelni. Mint az állat, aki megtalálja a helyét, a fájások idejére mindig visszatértem az ágyhoz, ott támaszkodtam.

Édesapa többször telefonált, hogy induljon-e, mert a végére akart ideérni. Úgy emlékszem, hogy amikor megérkezett, azt kérdezte, hogy mit segítsen, és én azt mondtam, hogy semmit. Meg azt kérdezte, hogy hova üljön, és én azt mondtam, hogy ahová akar. De lehet, hogy a valóságban ez nem is így volt. Más esetben nem ilyen kurtán intéztem volna, de akkorra már erősek voltak a fájások, és a befelé fordulásnak köszönhetően sikerült minden civilizált jólneveltséget levedlenem magamról.

Ahogy elborítottak a fájások, egyre komolyabb megterhelést jelentettek. Már nem járkáltam, a szünetekben is pihentem inkább, elfeküdtem az ágyon az oldalamon, lábaim felhúzva. Minden alkalommal, amikor újra jött a szaggató fájás, térdre pattantam, és négykézláb álltam az áradat elébe. Jóságos kezek meleg, muskotályzsályás borogatást tettek ilyenkor a hasamra, ami nagyon jólesett. Eleinte masszírozták is a derekamat, de aztán szavak nélkül is megértették, hogy az nekem nem segít.

Amikor az áradat alább, majd elhagyott, visszaroskadtam az oldalamra, a kezembe került kendőt – talán a hálóingemet – az arcomra szorítottam, hogy még inkább kizárjam a való világot. Már nem imádkoztam, a sötétben átadtam magam a Mindenségnek, és igyekeztem visszanyerni testem békéjét, hogy felkészülve fogadhassam a következő áradatot. A tudatom megszűnt, csak néha be-bevillantak a szülés-születésről tanultak, nagy-nagy biztonságérzetet adva.

Utólag visszatekintve látom, hogy mekkora segítség volt számomra, hogy nem kellett azon töprengenem, hogy vajon most mi történik, mi jön még, mit kell tennem, satöbbi. Jelzőkaróként villantak fel az úton az ismeretmorzsák, amelyek aztán ott és akkor az én történetemben velem is megestek. Ilyen volt a hányás (csak annyit kellett mondanom, hogy hánynom kell, és már előttem is volt a zacskó), és az, amikor megkérdeztem, hogy meg tudom-e szülni a gyerekemet. Nem volt komoly kétségem, csak támogatásra volt szükségem, és a szelíd hangok megnyugtattak.

Az, hogy így elengedhettem magam, nem ijedtem meg semmitől, ami történt, és nem lepett meg semmi, segített abban, hogy át tudjam adni magam. Hittem abban, hogy velem van a Teremtő, minden úgy fog történni, ahogyan történnie kell, és földi segítőim mindent megtesznek, ami emberileg egyáltalán lehetséges. Csak az érzések maradtak és a testem, a kettő már nem is volt elválasztható egymástól.

A fájások egyre erősödtek, úgy éreztem, már túl vagyunk azon a szinten, ami számomra elviselhető. Minden szünetben visszavonultam a sötétségbe, oldalamra borulva, arcomon a kendő. Egyszer csak úgy éreztem, hogy tolnom kell, és bár bevillant a jelzőkaró, hogy akkor kell tolni, amikor az ember úgy érzi, mégis megkérdeztem, hogy szabad-e. Ágiék mondták, hogy igen. Minden egyes áradattal egyre erősebb lett a tolási inger, hangosan nyögtem, és egy idő után már nem pattantam térdre, hanem az áradatokban is oldalamra dőlve, fekve maradtam az ágyon, csak a térdeimet nyitottam szét.

Bár egyáltalán nem fáradtam még el, úgy éreztem, hogy Égnek és Földnek össze kell fognia támogatásomra, hogy ki tudjam tolni a babát, mert itt akkora erő kívántatik tőlem, ami emberileg lehetetlen. Már nem a fájdalommal törődtem, vagy talán az meg is változott? Embert próbáló feladatnak tűnt a préselés, minden egyes pihenés áldás volt. Éreztem, ahogy iszonyatosan feszül mindenem alant, jobb kezemmel le is nyúltam, és ujjaimmal V alakot formázva tartottam a szöveteket a fájások alatt. Jóságos kezek a végbél felőli oldalon tartottak ellen, és szünetekben forró vizes valamivel borogatták az altestemet.

Egy idő után szóltak, hogy kilátszik egy kis szőrös fejbúb, meg akarom-e simogatni. Ekkor érintettem meg először a kisfiamat. Ezután azonban már nem tudtam lenyúlni, a térdemet tartottam, csak így tudtam eléggé belefeszülni az erőkifejtése. Ágiék kérdezték, hogy tartsák-e a térdemet, de nem volt erőm válaszolni, ezt nemnek vették. Úgy éreztem, jó lenne az altestemen továbbra is ellent tartani, mert a fájások közben úgy éreztem, szétszakad ott minden, de azt is éreztem, hogy ha valóban szétszakadok, akkor is tolnom kell! Az az inger olyan erős volt, amit nem lehetett visszatartani. Már üvöltöttem tolásokkor, és minden erőm össze kellett szednem, mert a fájások minden alkalommal a rövid távon hasznosítható összes erőmet kivették, de szerencsére, az egyre rövidülő szünetekben össze tudtam magam szedni.

Utólag tudom, hogy ha szükséges lett volna, még sokáig bírtam volna. Az egyik hullámhegy elvonultakor Ági azt mondta, hogy kibújt a kicsi feje, és ha tart még a kontrakció vége és bírom erővel, akkor megpróbálhatom kitolni a kis testét is. Ez szárnyakat adott, és mielőtt a hullám teljesen elvonult volna, minden erőmet beleadtam, és a kisfiam délután negyed öt táján kibújt e világra.

Ezt nem éreztem volna azonnal, ha Ágiék nem mondják, de így a hátamra gördültem, és nyúltam felé, türelmetlenül kértem, hogy adják már, adják már oda nekem. Pár pillanat telt csak el, a kicsi a hasamra került, és én hüppögve sírtam, mint egy gyermek. Aggódva kérdeztem, hogy nem baj-e a kicsinek, hogy a hüppögésemtől ugrált a hasamon, mint egy gumiasztalon. Akkorra már ott termett Miklósom is, és nevetve mondtátok, hogy hát hiszen csak az történik vele, mint a megelőző kilenc hónapban. Ekkor már én is nevettem, és jól megnéztem magamnak a gyerekemet. Csuda szépnek találtam. Sima volt az arca, kis fekete haja volt, olyan emberforma volt, csak épp a későbbi élmények tükrében girhes kismacska méretben. Azonnal kapott egy kis sapit, betakartatok bennünket, igyekeztünk kényelmesen elhelyezkedni.

A máz lassan rászáradt, beszívódott, arcszíne rövid idő alatt rózsássá vált. A gyermek nem ért fel a mellkasomig, mert valahogy rövid volt a köldökzsinór, igaz, nem is nagyon törte magát a cici felé. Mikor minden megnyugodott körülöttem, akkor kérdeztem meg, hogy kisfiú-e vagy kislány. Ágiék mondták, hogy hát nézzük meg. Nagy izgatottan, reszkető kezekkel kicsomagoltuk Miklóssal a gyermeket. Nagyon kedves dolognak tartottam, hogy mindannyian hagytátok, hogy magam fedezzem fel a kis kukit, amikor ti azt már a gyermek megtörölgetésekor láttátok.

Ezután a béke és boldogság órái következtek. Heverésztem, karomban a gyerek, mellettem Miklós, ti tettetek-vettetek, én nem is tudom, hogy mit és mennyit dolgoztatok, de én egy csepp vért vagy piszkot sem láttam sehol. Ági néha megmasszírozta a hasam, és mondta, hogy a méh lassan és rendben húzódik össze. A köldökzsinór több mint fél óráig lüktetett még, csak ezután vágtátok el. Egy felszíni kis repedés volt csak gáttájékon, olyan kicsi, mint amikor az ember kicsit elvágja az ujját. A lepény kitolásakor úgy éreztem, hogy már nem tudok tolni, mert nagyon fáj alul, de szerencsére hamar kicsusszant. Gondosan megvizsgáltátok, aztán a mélyhűtőbe került, ma pedig már Bakonycsernyén alszik a földben egy frissen ültetett nyírfacsemete alatt.

Kérdeztétek aztán, hogy a mosdatást választom-e, vagy fürdeni szeretnék. Nagyon vágytam egy fürdőre, és jó volt, hogy fizikailag lassítottatok, mert lélekben szárnyaltam, noha a felülés is enyhe szédüléssel járt. Csak akkor hagytatok magamra, amikor térdre ereszkedtem a kádban. Mialatt én a víz alatt álmodoztam, hogy mindez hogy is történt velem, Ti áthúztátok az ágyunkat. Eközben a kis Miklós a nagy Miklós mellkasán feküdt, ismerkedtek egymás lényével, bőrével, illatával.

Az ágyba visszafekve próbáltam cicire tenni a kisfiamat, de nem mutatott különösebb érdeklődést, békésen feküdt a karomban, és csendesen, de kitartóan nyammogott, mondta, mondta a magáét. Édesapával meg csak gyönyörködtünk a csodában.

A Ti Isten áldásától kísért tevékenységetek folytán úgy szülhettem meg gyermekemet, hogy nem volt jelen más, csak Isten, a gyermek és én.

J. J.

Második gyermekem születése > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.