igaz történetek szülésről, születésről

1197. nap: Újraszületés – a harmadik gyermekem születése

1197. nap: Újraszületés – a harmadik gyermekem születése

Csodálatos második szülésem után úgy éreztem, bármi megtörténhet velem, amit csak szeretnék. Ez volt az én virágkorom. Még a két kicsi mellett felgyülemlő vasalni valók szekrénybe gyömöszölésében, folyamatos pelenkacserében, félkezes homokozás közben is éreztem valamiféle önmagán túlmutató jelleget, egyfajta kiteljesedést. Egyre kevésbé éreztem késztetést, hogy a létjogosultságomat bizonyítsam a társadalomnak, így egyre több energiám és időm szabadult fel, hogy elmélyüljek a gyerekeimben, a párkapcsolatomban, önmagamban. Nagyon sokat tanultam, fejlődtem ebben az időszakban.

A harmadik várandósságba már ezzel a magabiztossággal vágtam bele. A férjem még nagyon korainak érezte a családbővítést, de végül is két hét alatt sikerült rábeszélnem, hogy álljunk le a védekezéssel. Mégis a kisbabánk kivárta, amíg a férjemben is megérett az apai vágy, így csak több mint fél év múlva érkezett meg a méhembe. Sosem felejtem el az első megérzést vele kapcsolatban: azt éreztem, hogy ő egy „betonkemény” és „elpusztíthatatlan” baba. A méhemet egészen stabilnak és biztonságosnak éreztem. Az egész várandósságom alapélménye volt ez a stabilitás, ez a biztonság. Az érzelmeim ezúttal is nagyon intenzíven hullámoztak, de alapvetően mégis azt éreztem volt, hogy a saját, normális medrében halad a kettőnk folyamata.

Az utolsó három-négy hétben minden viharkor éreztem, hogy a burok meg-megfeszül, de nem bírtak vele sem a frontok, sem a telihold, sem a testi szenvedély ereje, amiben annyira bíztam a második szülésem tapasztalata miatt. A 38. héttől minden éjszaka hánytam, ment a hasam, de semmi több. Túlléptük a terminust. Kezdetem megijedni, hogy az első szüléshez hasonlóan indítás lesz a vége, és az egész borzalom megismétlődik. Főleg, amikor a 40. héten az alternatív szemléletéről híres magánorvosom kb. ugyanazt tudta felkínálni, mint annak idején a konzervatív főorvos: „Gyönyörű, három és fél centis, teljesen elsimult méhszáj! Várhatunk még, de minek? Ha megrepesztenénk a burkot, három-négy óra, és kinn lenne a baba.” A várakozás mellett döntöttem, de már nem tudtam, miben bízzak. A bábakoktéltól kicsit tartottam, a többi bábatrükkhöz nem sok reményt fűztem. Persze, azért szedegettem a golyócskákat, ne ezen múljon.

Egyik este a szokásos, hányós, hasmenős, vécézős kör folyamán elindult a nyákdugó. Szépen mendegélt egész este, a derekam is kicsit gyanúsan fájt, és pontosan tízpercenként enyhén megkeményedett a hasam, de én már nem bizakodtam. A forró zuhanyra bíztam a derekamat, majd egy henger formájú építőkockát görgettem a keresztcsontomon, miközben mellettem az ágyban mélyen aludt a férjem. Akkor egy pillanatra úgy éreztem, na, ez a hangulat, ez viszont már olyan vajúdós. De nem mertem beleélni magamat, inkább elaludtam.

Hajnalban arra ébredtem, hogy pisilni kell és nagyon éhes vagyok. Miközben elláttam magam, arra lettem figyelmes, hogy még mindig valamiféle ritmus szerint keményedik a hasam. Elővettem a stoppert: hárompercenként követték egymást a keményedések, és egy keményedés kereken egy percig tartott. De biztos voltam benne, hogy ez nem lehet az. Ezek se fájások nem voltak, se nem a legutóbb tapasztalt „gyönyörkék”. Ezek most teljesen prózai, szürke, hétköznapi keményedések voltak. Mégis hárompercesek.

Telefonáltam a dúlának, aki közölte velem, hogy éppen vajúdok, olyan a hangom. Nem hittem neki. Felhívtam a szülésznőt is, ő azt mondta, menjek be, megvizsgál, aztán kiderül. Telefonáltam a barátnőmnek: „Ne haragudj, szerintem vaklárma, de át kéne jönnöd vigyázni a fiúkra.” Úgy köszöntem el tőle, hogy kb. három óra múlva hazajövünk, mert ez még biztosan nem az. Ahogy beszálltunk a taxiba, egy pillanatra megint elkapott a gyanú: és ha most tényleg szülni fogok, és csak három nap múlva jöhetek csak haza? Éppen nyár volt, szünet az oviban, annyira élveztem a sok közös pillanatot a fiúkkal, sülve-főve együtt… Hogy bírnám ki olyan sokáig nélkülük?

A kórházban gyorsan szedtem a lépcsőket, essünk túl azon a vizsgálaton, aztán hadd menjek haza. A szülésznőm megpróbált kijózanítani: a tágulás már hat centinél tart. A rutin CTG szép, szabályos hegyeket rajzolt. Ülve már kicsit fájt a derekam, de felállva még mindig teljesen kényelmes minden.

Felszabadult egy szülőszoba, most sem válogathattam, mert telt ház volt. Mikor beléptem, jeges rémület öntött el. Első szülésem színhelyének megszólalásig hasonló másolatának láttam benne. Most már igazán úgy éreztem, hogy hazaengedhetnének. Olyannak éreztem az egészet, mint egy színjáték: mindenki úgy tett, mintha vajúdnék, sorra kínálgatták a vajúdástámogató eszközöket, de én teljesen hétköznapi tudatállapotban és teljesen hétköznapi hangulatban voltam.

Közben a méhem megérkezett az átmeneti szakba, de a pszichém még mindig nem lépte át a látencia küszöbét. A szülésznő kilenc centis méhszájat emlegetett, és azt állította, hogy vizsgálat közben volt egy erősebb összehúzódásom. „Még két-három ilyen, és megreped a burok, eltűnik a méhszáj, és már indulhat is a kitolás.” Kitolás??? Itt? Most? Annyira felkészületlennek éreztem magam érzelmileg az egészre!

Teltek az órák. Időnként szórakoztattam a segítőimet: „Most jön az összehúzódás… Itt a csúcsa… Oldódik.” Mindezt annyira szenvtelen, fahangon adtam elő, amilyen igazságtalannak és szentségtörőnek éreztem ezt az egészet, hogy itt állok a kitolás torkában, mindenféle érzelmi utazás nélkül. A szülésznő burokrepesztést javasolt. Elutasítottam. Meg voltam győződve, hogy pszichés elakadás miatt stagnálok. Egy óra múlva már az orvosom javasolta. A férjem is rágta a fülem. Dührohamot kaptam: „Legyen!” Úgyis csak kívülálló vagyok ebben a folyamatban.

A burokrepesztésnél valami más is felszakad a tudatalattim mélyében. Önkívületbe kerültem a váratlanul felszabaduló intenzív érzelmektől, és ordítani kezdtem. Szutykos volt a magzatvíz. Hirtelen a hétköznapi hangulatom átcsapott a vajúdás legintenzívebb érzelmi tusájába. Ismeretségi körünkben előfordult már, hogy egy kisbabánál maradandó értelmi sérülés alakult ki a szülés közben szenvedett oxigénhiány miatt. Ő is mekóniumos vízből született, de ő valószínűleg hetekig lubickolt a kakiban… Az én babám állítólag csak néhány órája kakilt be, mégis nagyon féltem. Most már jó lett volna visszakapni az eddigi józanságot, de az már messze járt. Egymást érték a gondolataim. Nagyon aggódtam a kisbabámért, hiszen kitolásban sosem voltam gyors. Csak nehogy miattam legyen baja! Hol rettegtem, hogy végül minden törekvésem ellenére császármetszéssel vagy vákuummal tudom csak befejezi ezt a szülést, hol azt kívántam, bár venné át tőlem egy orvosi beavatkozással a felelősséget egy külső személy.

Közben a magzati monitor miatt nem maradt más választásom, mint az egész vajúdás közben nagy ívben kikerült, első szülésem emlékeit idéző ágyon várni a tolófájásokat. De legalább most négykézláb. Jól láttam a monitor szívhangértékeit, de nem tudtam értelmezni. Teljesen lekötött a négypercenként jelentkező, soha nem tapasztalt erejű fájdalom, a szünet nélküli rettegés, hogy mi lesz, ha nem tudom elég hamar kitolni a babát, és akkor minden rokon, ismerős, még a férjem is az én háborítatlansági hóbortomat fogja okolni a károsodásért. Sőt, talán még a kisbaba is engem okol majd. Közben olyan erősen feszültek a medencecsontjaim, hogy felmerült bennem, hogy lehet, hogy nem is fér ki ez a baba? A korábbi ultrahang négykilósnak saccolta, de én annyira bíztam a testemben, hogy biztos voltam benne, hogy menni fog. Majd most biztos jól megbüntet a sors a vakmerő bizakodásomért, a kevélységemért. Sőt, még a gyerekem is nyögheti a következményeket.

Közben próbáltam nyomni, de úgy, hogy görcsösen összeszorítottam a vaginámat. Nem mertem erőt kifejteni, úgy éreztem, nincs honnan. Akkor az orvos megkérdezte, megpróbálnám-e fekve a tolást. Nem tudom, honnan és hogyan, de egy olyan határozott és dühös „Nem!” fakadt ki belőlem, hogy egészen megdöbbentem. „Na, akkor most a nyomásban is legyen ilyen határozott!” Ez a mondat felébresztette bennem azt az elfelejtett tudást és erőt, amit olyan erősen magamba fojtottam eddig, pedig annyiszor szükségem lett volna rá! Az önvédelem erejét. Az ellenállás erejét. Az önrendelkezés erejét. Hirtelen éreztem, hogy a préselésemtől megindult lefelé a kisbabám. Recsegtek a csontjaim. A következő nyomásnál már elő is bújt a haja. A szülésznő lihegésre biztatott, a férjem viszont arra kért, nyomjak, mert nagyon féltette a kisbabát.

Közben éreztem, hogy annyira feszít, és olyan hatalmas a baba feje, hogy ha nem a testemre hallgatok, akkor szétszakadok. Láthatatlan függönyt vontam magam köré, „becsuktam” a fülem, és csak hagytam, hogy kibújjon a feje. Éreztem, hogy sértetlen maradt a gátam, és valami miatt ezt az érzést egyfajta bizonyosság érzete kísérte, hogy éppilyen sértetlenül halad majd át a lényem a halál kapuján is. Hogy nem csupán egy törékeny véletlen a létem, hanem biztos és stabil, mint a Gondviselés elpusztíthatatlan szeretete.

Hamarosan éreztem a vállait, majd a törzsét és a kalimpáló kis lábait. Húsz perc telt el a burokrepesztéstől eddig a pillanatig. Azonnal megfordultam, hogy lássam és magamhoz emeljem végre. A már jól megszokott kép várt rám: a gyerekeinkre jellemző uniformizált, saját újszülöttkori képeimről ismerős arc, gyönge fekete hajacska, széles mellkas, hihetetlenül hosszú babatest és a hosszú, vaskos lábak között a fiúkra jellemző jellegzetességek. Mégis olyan meglepő, felemelő látvány harmadszorra is, és olyan új, mégis olyan ismerős érzéseket ébreszt bennem.

A kisfiam egészen nyugodt volt, mintha aludt volna éppen. A hasamon hasalva kinyitotta a szemét, de semmi meglepődés vagy ijedtség nem látszott az arcán. Nem kereste az arcokat, de aki odahajolt hozzá, azt mind üdvözölte elegáns, bölcs, mindentudó tekintetével. Édes, hatalmas-kicsi fiam, aki annyira bízott bennem, hogy egészen közel merészkedett a medencém, az izmaim, a lelkierőm kapacitásának határaihoz. Nem kellett csalódnod bennem: épségben, egészségben, háborítatlanságban világra hoztalak!

A köldökzsinór igazságtalanul hamar leállt a pulzálással, elvágták, és indult ki a méhlepény magától. Csak gyönyörködtem a szopizó kisbabámban, és egyszer csak látom, hogy a lábaimnál a szülésznő éppen a burokba nyúlva két kezével feszegeti belülről a magzatburkot: „Na, látod, ezért nem repedt meg magától ez a burok: elszakíthatatlan! Olyan erős, mint a beton. Ritka, hogy ennyire masszív legyen.”

Már elmúlt egyéves a kisfiam, egy éve éltem a háromgyerekes anyaság katartikus, önmeghaladásokkal teli, ünnepélyes hétköznapjait, és még mindig nagyon erősen foglalkoztatott, miért éppen mindig pont a kitolás előtt akadnak el a vajúdásaim? Az első szülésem óta sokféle érdekes és valószínűnek hangzó magyarázatot hallottam, olvastam erről. Mégis egyre erősebben úgy érzem, hogy nálam a szakirodalomban gyakran leírt több lelki okon felül van még egy oka, hogy ennyire nehezen hagyom magam mögött a várandósságot, és ennyire sokáig időzöm el a szülés teljesen kitárult kapujában fejjel a fénynek, bőrömön, húsomban, és a tudatom érinthetetlen mélységű rétegeimben érezve az ősi hullámok életre bocsájtó lágy ölelését. Egy kicsi részem talán folyton itt is marad, és talán soha sem mozdul el innét. Igen, én innen származom, ide tartozom mindhalálig. Nekem ez a világok közötti szent föld az igazi otthonom, ahonnan az örök élet forrása ered. Innét én nem tudok csak úgy továbblépni, mint valami kirándulóhelyről. Újra meg újra vissza kell ide térnem, ahonnan újra meg újra kiűzetek. Ahol bármi megtörténhet.

K. N.

Első gyermekem születése > > >
Második gyermekem születése > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.