igaz történetek szülésről, születésről

1251. nap: Mese, mese, mátka

Megjelent: 2014. márc. 9.

Egyszer volt, hol nem volt, még a Budai várfalon innen élt egy jóságos asszony, akinek háza ajtaja nyikorgás nélkül megnyílott, az év fergeteg havának második hetén is, szívük alatt gyermeket hordozó édesanyák csiklandozó örömére. A békés-boldogsággal fűtött szobában gyöngyfüzérre fűztük a hét napjait, s ki-ki a maga füzérecskéjével a hatodik napon útnak indult a „nagy útnak”.

Mi is hazatértünk… és éjnek éjjelén, 23 óra táján fel kellett kelnem… s beteljesülni látszódott a „jóslatom”, miszerint az én babám előbb fog megszületni, mint hogy a doktor jósolta. („a doktorúr honnan tudja, hogy kell szülni? Mikor fogok szülni?…”)

Hát mit volt mit tenni, útra keltünk a fővárosba (közben egy-két telefon, ki fogad be minket egy babi megszületésének idejére???) Akadtak földre szállt angyalok, kik azon felül, hogy angyalok, még lakástulajdonosok is. Akadt házukba’ kis ruha, lepedő, pelenka s nagyapó biztató jó szava. S Isten tenyerén hordozva, odaért két áldott bábácska a vasárnap délharang hangjára.

A gyermekemmel szívöltve 19 óra hossza alatt készültünk fel a szülésre. Közben múlattuk az időt Hubával: hol tánccal, hol tűzforró fürdőkád-wellness sikítással, hol masszással, hol horkolással, hol diómajszolással (a diót, igaz, kívántam is enni, de trükként is felhasználtam eme csonthéjas gyümölcsöt, mert nemcsak benne rejtőzik sok kalória, hanem a törése is kalóriát emészt, s gondoltam s láttam is két szememmel, hogy olykor-olykor Hubának szüksége van arra, hogy csak ne ott legyen, ahol „a nők”, s valahogyan kidolgozhassa magát… ekkor parancsba adattam: „Törj diót, Ember!”).

Szürkület táján, amikor a maratonfutás félútján jártunk, picurit belázasodtam, éppen úgy, mint a Hellas földön maratont futó futók félúton… elmúlott néhány perc alatt s egy-két kérő fohász elmondása végeztével.

A két áldott asszony, Ági és Edina csak varázsoltak s varázsoltak, eltűntek – megkerültek, csöndbe’ voltak – jó tanáccsal megszólaltak… Csodálatosak voltak!!!

S Edina utolsó, tarisznyájába’ maradt tanácsát előpendítette: ímégyen szólott: guggoljak le + Huba hátulról fogjon karral, tartson, s én már ne nagyon énekhez hasonlóan izéljek, s szerényen szólva hallassak hangzavarkavarkádot, hanem csak figyeljek, s mikor tudom, hogy nyomni kell, nyomjam…

Tizenkilenc óra alatt, a vége előtt öt perccel talán gondoltam egy röpke hét másodpercre, hogy „Istenem, nincs több erőm”, de akkor Edina utolsó utáni jó tanácsa: „Fogd meg a gyermeked fejecskéjét… érzed… add neki az erőt, szüksége van rá!” Na, Kedveseim, én adtam ekkor az erőt, mert volt miből, ugyanis megjött az az ERŐ, miről nekünk meséltek az Angyalok.

Édes gyermekünk 19.39 perckor közén érkezett e Földre. Picit sír, de sokáig nem húzhatta holmi rívással az időt, ugyanis fontosabb dolga akadt… Édesapja karjába érve elgagyarászta az elgagyarásznivalóját. Mi meg tátott szájjal ámultunk s bámultunk. De azóta megszoktuk tőle a meglepő tetteket… Tegnap például nagyszülei ágyába’ mellső fekvőtámaszba nyomta magát, s utána, hogy még egy lapáttal rátett, s csak bal kézzel megtartotta magát.

Fuss el véle, nincs még vége!

Sz. M.

Véletlenül kiválasztott mesék.