igaz történetek szülésről, születésről

842. nap: A világ kerek (Misusz születése)

Megjelent: 2013. jan. 24.

Hiába mondogattam úton-útfélen, hogy én többet nem szülök, míg itten bábákat börtönbe csuknak, nem így lett. Jött még valaki.

Na, most aztán mi lesz. Az szülés előtti alapfélelmekre szinte nem is maradt idő, a várakozásnak az aggódós részét kitöltötte a világ és benne az otthonszülés helyzete. Hogy hát hogyan is lehet ehhez viszonyulni. Mint az első szülésnél, megint beindítottuk a dupla játszmát. Legyen „rendes” orvos, „rendes” kórház, mert hát nagyon is lehet, hogy itt most tényleg akkor kórházba kell menni. Ezt próbáltam is elhinni egészen addig, míg megint el nem mentem szülőszobanézőbe. Kíváncsian.

A hajdani alternatívot azóta bezárták, így hát egy klasszikus nővér klasszikus szülőszobai előadását izzadtam végig, és rám tört a pánik, hogy én ilyet nem tudok. Nekem ez nem fog menni. Két csodálatos, otthoni szüléssel a hátam mögött, szinte nem is értettem, miről van szó, hogy akkor én itt kikkel fogok szülés közben(?!) ezt meg azt csinálni és hogyan, hát elképzelni sem tudtam, fullasztó volt a gondolat is, a környezet, minden.

Pedig kedvesek voltak, nem az ő hibájuk, gondolom az enyém, de magamat átnevelni már késő. És akkor bevallottam az én kedves jó bábámnak, hogy én semmi másra nem tudok igazán vágyni, minthogy ő jön, és minden jó lesz megint, mint eddig. Ettől fogva legalább vágyni mertem, de ahhoz még mindig elég sok körülményen lehetett izgulni, hogy tényleg úgy lehessen.

Persze, megint nem úgy lett, ahogy én gondoltam, teltek a napok, a hetek, már élére állított rend volt otthon, de senki nem kecsegtetett azzal, hogy szülésnek bármi jelét látná. Még a rendes doktor is mondta délelőtt, hogy szerinte még van idő. Hát jó, akkor mégis elmegyek a nagylány balettbemutatójára, sétálunk, feltesszük a nagypapát a vonatra, ő már nagyon izgul, ne izgulj, majd szólunk, ha lesz valami, semmi? Semmi. Jó utat. Vacsora, hú de késő van, gyerünk fürödni, húzom a pizsamát rájuk, a földön ülök a fürdőszobában, szülés eszembe se jut, már letettem róla, hogy ezen a héten bármi lesz, pukk… Tócsa alattam.

Izé, gyerekek, akkor most a pizsamára fel kéne húzni a sígatyát meg a kabátot, és átmentek a mamához aludni, jó? Életükben olyan gyorsan nem öltöztek egyedül, mint akkor, hihi, lehet, hogy most fog kiszületni a kisbaba, a lépcsőházból még visszakiabálnak, anya otthonszüljél, jó?

Megint egyedül maradok kicsit, telefonálok, rendet rakok, semmi. Hülye érzés, hogy most akkor mi lesz, a tudat, hogy valami már elindult, de mégsem. Nem vagyok én ilyen üresjáratokhoz szokva. Közben visszajön M., elkezdi előpakolni a szülőcuccot, látom, ideges. Hagyd abba ezt a pakolást, jó, de akkor mit csináljak. Mit tudom én, olvass újságot. Leül, olvas. Én háromszor átöltözöm, fázom, sehogy se jó. Közben halványan, mintha.

Telefonálok a bábának megint, ne feküdjön le, talán lesz valami még ma, de még ne jöjjön, szólok majd. A valamik erősödnek, sokasodnak, olyan ismerősek, olyan félelmetesek és barátságosak egyben. Furcsa, hogy megint történik, hogy megint EZ történik velünk, hogy benne vagyunk valahol, és nem lesz visszaút. „Nem kéne mégis telefonálni?” „Á, ez még semmi.” – és itt egyszerre két hibát követek el. Az egyik, hogy nem hittem, hogy ebbe tényleg „bele lehet jönni”, a másik, hogy abból indultam ki, én mennyi idő alatt érnék ide hozzánk, aki jól ismerem az utat, és most forgalom sincs…

Aztán mégis telefonálok, akkortájt elmondom a szokásos „én biztos nem szülök többet, ki az a hülye, aki ezt végigcsinálja” mondatokat is, de még mindig beláthatónak tűnik az egész, fáj, hát jó, de tudtommal lesz ez még durvább is. Na jó, most már jöhetne valaki. Mikor szóltunk? Mindjárt jön, ne izgulj, mondja, és izgul. De mikor, hívd fel. De jön, biztos, mindjárt jön. Hívd fel akkor is, hívd fel MOST!

Valahogy nagyon észnél vagyok, látom magam kívülről, ahogy összevissza beszélek, tudom, hogy semmi értelme telefonálgatni, de mégis, most már nagyon jó lenne, ha itt lenne még Valaki, aki tudja, mi fog történni velünk, és különben is, valamit csinálnom kell, hogy kibírjam, valami pótcselekvést, ami átvezet EZEN a nagyon erős valamin, hogy össze ne roppantson, hát mondom, csak mondom…

Egyszer csak rám tör, hogy ez bizony nem a közepe, ez annál sokkal több, te jó ég, lehet, hogy ez már a baba, ez jönni akar, ez lehet?? Veddleabugyit, nemveszemle, inkább telefonálj, de már telefonáltam, nemérdekel, telefonálj mégegyszer, mostazonnal, nemérted?!

Szegény, már nem tiltakozik, telefonál, de addigra már én is elhiszem magamnak, hogy ez valóban a vége, és nincs már min gondolkodni, és a valahányadik tolófájásnál megjön végre az én megmentőm is, sok ideje nincs megérkezni, mert pár perc múlva kap egy gyönyörűséges kisbabát a kezébe!

Hát, így esett, hogy végül harmadszorra is minden a legjobban alakult. Nagy köszönet érte mindazoknak, akik segítettek ebben.

A nagypapa leszáll a vonatról egy másik városban, én elmegyek zuhanyozni, Apuka megismerkedik kisfiával. A világ kerek.

K. L. B.

Gizi > > >
Piroska > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.