igaz történetek szülésről, születésről

1132. nap: Zsuzsi – szuper volt!!! (vagy mégsem?)

1132. nap: Zsuzsi – szuper volt!!! (vagy mégsem?)

Lacinak ajánlom

Tíz éve…

…ragyogott a nap és ragyogtam én is, mert ekkor lettem anyuka. Nagyon lelkes voltam, nagyon fiatal és nagyon tapasztalatlan. Naiv, buta? Bizony. Olvasom most az akkor írt naplómat, és csak nézek: a rendszer jó katonája, akiben fel sem merül, hogy lehet szabad választása, aki elhiszi, mások jobban tudják, neki mi a jó. Furcsán érzem magam emiatt – nem tudom, most hogyan írjam meg Zsuzsi történetét. Végül úgy döntök, idemásolom, ahogyan akkor megéltem és leírtam, tele felkiáltójellel:

Tizennegyedike. Este a Man in Black megy a tévében – egész jó kis görcseim vannak. Zsuzsi istentelenül kapálózik. Most már biztosan nagyon utálja a benti helyét. Én mától engedélyeztem neki a távozást!

Tizenötödike. Cs. Zsuzsa 0. születésnapja! Nem véletlenül voltak azok a görcsök – hajnali kettőre már húszpercenként jöttek. Persze addig aludtam, sőt még fél ötig tudtam szundikálni. Közben egy csomószor voltam vécén, jól kiürítettem mindent. Amikor egy kis vérzést láttam, akkor már tudtam, hogy ébreszteni kell Lacit. Már félálomban volt: „Miért járkálsz ki ennyiszer?” – kérdezte. „Semmi baj, csak kezdjél el magadhoz térni!” Mondtam neki, hogy még nem kell menni, csak szeretném, ha mérné az időt a fájások között. Elkezdett nagyon vigyorogni, és csak azt hajtogatta, hogy: „Végre! Erre várok már mióta!”

Öltözött, vasalt magának valami ruhát, csinált szendvicseket, amíg én lezuhanyoztam. Muszáj volt egy kicsit kiszépítenem magam, úgyhogy még beszárítottam a hajam, kiszedtem a szemöldököm… Nem fogadhatom akárhogy a kisbabámat! Ekkor Laci már nagyon röhögött rajtam! Én meg rajta, amikor a taxisnak Szent I. utcai kórházat mondott, az meg csak nézett.

Fél hétre értünk be, a CTG is rendes fájásokat mutatott, az ügyeletes doki vizsgálata pedig 3-4 cm-re nyílt méhszájat. Egész eddig aggódtam, hogy még hazaküldenek, mert nem voltak elég erősek – szerintem – az összehúzódások, de a szülésznő – Andrea? – megnyugtatott, hogy ebből ma gyerek lesz!

Ágyat választottunk a vajúdóban, aztán csak vártunk, meg mértük az időt, meg vártunk. Közben viccelődtünk: mi nem is gondoltuk, hogy ez ilyen unalmas lesz! Felhívtuk a családot, mindenki teljes izgalomba jött – leginkább Apu, aki ezután ötpercenként telefonálgatott, hogy megérkezett-e már a doki, és hogy intézkedjünk, hogy legyen ott.

Meglepetésemre háromnegyed kilenckor jött a szülésznő, hogy menjek, mert megrepeszti a burkot. Ekkor már tudtuk, hogy a doki is közeleg, csak éppen dugóban ül valahol. A burokrepesztés nem fájt, de utána már nagyon erős fájások jöttek, kb. két-három percenként. Üldögéltem, és próbáltam úgy lélegezni, ahogy a legkevésbé fáj.

Hamarosan befutott a doki, nagyon kedves volt. „Mi az, nincsenek fájásai?” – kérdezte. „De, vannak, kétpercesek” – feleltem büszkén. „Akkor jó, csak azért kérdezem, mert olyan mosolygós!” „Örülünk!” – válaszoltunk.

Megvizsgált, 7-8 cm-es méhszájat talált és megállapította, hogy nagyon jók a fájások, a baba is jól van, és ez egy nagyon gyors szülés lesz! A vizsgálat után alig tudtam lejönni már az asztalról. Kaptam egy izomlazítót pici fájdalomcsillapítóval, aztán jött a következő összehúzódás. Lacinak kellett kitámogatnia a vizsgálóból.

Én mindenáron vécére akartam menni, de a szülésznő közölte, hogy inkább a szülőszoba felé induljunk. Laci vezetett, alig bírtam menni. Kb. 10 óra lehetett, háromnegyed 10 esetleg! A doki ekkor már nagyon vigyorgott: „Fél órán belül baba lesz” – jósolta. Laci ettől nagyon boldog lett, én pedig nem hittem el, hogy már itt tartunk.

Egyedül hagytak minket. Ekkor kezdődött a haddelhadd! Az oldalamon fekve vártam a fájásokat, kapaszkodtam Laci kezébe, kézfejét a homlokomhoz nyomtam, közben vizes törölközővel simogatta a tarkómat. Volt még némi szünet a fájások között, de már nagyon rövid. Elborított a fájdalom, ösztönös nyögések törtek elő belőlem (bár próbáltam visszatartani), remegtem, sírni akartam. Ez volt a legrosszabb, de hét-nyolc fájás után kiküldtem Lacit, hogy szóljon, mert muszáj nyomnom!

A szülésznő vizsgálata alapján teljesen elsimult a méhszáj, így nem volt akadálya a nyomásnak. Felhúzott térdekkel préseltem, Laci szorította előre a fejemet. Egy fájás alatt két és felet tudtam nyomni. A doki nagyon jól diktálta a teendőket, Laci is beszélt hozzám. Dicsértek, hogy jól csinálom. Nem tudtam volna máshogy – olyan ösztönös volt az egész.

Nem tudom, hogy három vagy négy fájás után aztán kizuhant belőlem a lányom! Iszonyú gyorsan jött és óriási kiáltás kísérte. Laci vágta el a köldökzsinórt – a doki meg fényképezett: „Várjon, várjon, még nem éles a kép!” Csinált a babáról is – jó maszatosan, de nem biztos, hogy jó lesz!

A fotó jó lett.

Ezt a szülés másnapján írtam a kórházban – szoptatás helyett… És írtam tovább is: a kudarcról, mert „a baba lusta szopizni” és nincs, aki segítsen, a mellgyulladások sorozatáról, Zsuzsi vészes fogyásáról, a szoptatás-mérés-tápszeres pótlás ördögi köréről, a keletkezett tályog műtétjéről, arról, hogy hogyan döntöttem el, nincs tovább szoptatás, a depresszióról, ami ezután jött, és utána a lassú egymásra találásról.

Eredetileg születésnapi ajándéknak szántam a tízéves nagylányomnak születése leírt történetét, de most látom, nem adhatom így oda. Biztosan tetszene neki a kirobbanó lelkesedés, ami a sorok közül sugárzik. Nyilván érezné, mekkora boldogságot hozott közénk érkezésével. De nem akarom, hogy ez elfedje azt, hogy ez valójában csak kicsit volt az én szülésem, a mi szülésünk. Benne kellene lenni valahogy annak is, hogy nem volt ez így jó mégsem. Annak ellenére, hogy akkor a világ legboldogabb anyukájának éreztem magam…

Talán át kell írnom, sűrűn teletűzdelve kommentekkel arról, mit csinálnék ma teljesen másképp? Talán még várnom kell a történet ilyen mélységű megosztásával vele?

Inkább most csak nektek küldöm el.

Zsuzsi pedig megkapja ma is a szokásos szóbeli születésmeséjét e helyett.

K. B.

Lizi > > >
Lackó > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.