igaz történetek szülésről, születésről

1133. nap: Lizi – a jó testvérek együtt szülnek, avagy kívül és benne…

1133. nap: Lizi – a jó testvérek együtt szülnek, avagy kívül és benne…

Dalmának ajánlom

Advent volt már, bár éppen csak elkezdődött. Már minden ajándék megvéve, mert a karácsony szent, nem zavarhatja meg még egy új baba érkezése sem. Második kislányunk érkezését december 18. körül vártuk, elkészültem hát előre, be is csomagoltam mindent már november végén.

Nyugalom volt, a kétéves Zsuzsi sem kérdezett túl sokat a „Kistesóról”, akinek neve születéséig titok volt még előtte is.

Választott orvosom a választott kórházban aztán felgyorsította az eseményeket.

Testvérkém, aki abban az időben lelkes babanaplóíró blogger volt, „Kistesó, Nagytesó” címmel leírta, ő hogyan élte meg nővére szülésének előzményeit:

A testvérem december 18-ára várja Kistesót, Zsuzsi kishúgát. Tegnapelőtt volt az első CTG-n. Izgatottan vártam a jelentkezést. Amint felhívott, azzal kezdte Blanka, hogy ülök-e. Mondtam, hogy nem, miért, kisfiú a Kistesó? „Nem, jött a válasz, de vannak híreim. Ezek a következők voltak: A méhszáj 3 cm-re nyitott, a napokban várható Kistesó, aki még mindig farfekvéses, ezért másnap újra be kell mennie Ludikának a kórházba, hogy megfordítsák Kistesót, ha sikerül. Egy percig sem gondolkodott tesóm a lehetőségen, az esélyen, hogy normál úton szülhesse meg Kistesót. No jó, hogy ültem, a gyomrom most is görcsbe rándul a gondolatra.

Tegnap megtörtént a Kistesó irányba állítása. Blanka kellemetlennek és fájdalmasnak találta az alig háromperces beavatkozást. Lazítani kellene, amikor két doktor kívülről igazgatja a kisbabát, ez nonszensz, de azért sikerült. Minden a legjobban ment. Kapott a nővérkém izomlazító szurit, és a szülés nem indult meg. Legalábbis nem azonnal.

Vagyis akkor még nem tudtuk, hogy dehogynem, megindult az szép lassan… Megindult a hóesés is délután. Hatalmas pelyhekben, sűrűn. Estére beborította a várost.

Jönnek az összehúzódások szép sorban, eleinte még alszom a kényelmetlen kórházi ágyon – mert megfigyelés címén bent tartottak éjszakára –, aztán vécére járogatok sűrűn. Hajnalban már nem fekszem, csak az ablakban állva várom az újabb és újabb húzást, s közben bámulom a havazást. Szép. Amikor vérzést tapasztalok, eldöntöm, meglátogatom a szülőszobát. Csak egy emeletet kell felmennem.

A szülésznő első kérdései „Hányadik hétben jár? És ilyen kicsi a hasa? Mekkora lesz ez a gyerek?” – nem különösebben megnyugtatóak. Megvizsgál, hívja máris az orvosomat telefonon. Erről eszembe jut, én is hívnám Lacit, de a mobilom a kórteremben maradt. Mennék le érte, de alig akarnak elengedni: most már ne mászkáljak, erősködik a szülésznő. Végül lelkemre köti, hogy legalább ne lépcsőzzek! Elgondolkodom a liftben: ennyire előre haladtak volna az események? Nem tűnik olyan komolynak, bár a fájások sűrűn jönnek. Hívom Lacit, alig érti, mit mondok, olyan álmos. Azért felfogja nagy nehezen, hogy jönnie kell. Indul.

Dalma húgom így folytatja:

Nem alszom, Lencsike fél órája evett. Folyton Blankára gondolok, gyakran felébredek. Hasogat a derekam. Magamban megjegyzem, biztos szül a tesóm, és ezt érzem.

04.04. SMS érkezik: „Szülök. Minden oké.” A válaszom: „Éreztem. Alig tudtam aludni. Csak nyugodtan. – Ezt magamnak is mondom. – Laci ott van már? Drukkolok. Írj, ha majd tudsz! Hajrá, Kistesó! Puszi, szeretlek, Nagytesó!”

Jár az agyam, felrémlenek a még friss szülési élményeim. Csodálatos dolog ez, de kívülállóként egészen más átélni az eseményt. Amikor benne van az ember, tudja, hogy ezt akarta, ezt várta, neki fáj. De a testvér, aki talán eddig a legtovább állt hozzá a legközelebb, és ha rajtam múlik, nem távolodik el, hogy megtarthassa ezt a hatalmas előnyt, egészen más érzéseket vált ki. Nem tudom megfogalmazni, mit is érzek valójában. Hihetetlen izgalmat, nem tudok aludni tőle. Aggodalmat. És büszkeséget is érzek, talán ez a legjellemzőbb érzés most. A nővérem, a nagytesóm megint életet ad egy emberkének. Kistesónak.

Megtette már, és akkor is csodálkoztam. Az elhatározásán, hogy babát akar. A lelkesedésén, ahogyan végigcsinálta a terhességet, és az erején, ahogyan megszülte Zsuzsit. Jó példát mutatott, én is így akartam csinálni. Kistesó esetében a nyugalmát csodálom. Tegnap csitítgatott, hogy ne parázzak már annyira. Tudja, hogy milyen kívülállóként, ő is ezt csinálta Lencsike születésén. Meg is nyugodtam, hiszen sugározta Blanka az erőt.

Na, persze, hisz nem volt más választásom! A fordítás mellet a császár volt a felkínált alternatíva. Az, hogy farosan is lehet szülni, fel sem merült…

Ülök a szülőszobában az ágyon, hasamon a CTG, szerencsére nem kívánom a mozgást, jólesik így pihenni. Várom Lacit, hiányzik. Nem sokáig, hamar befut, szerencsére közel lakunk. A szülésznő feszült, de engem nyugtatgat, hogy a doki is úton van Vácról, csak a nagy hó miatt késik, tartsak ki. Kitartok, nem gondolom, hogy lenne miért izgulni. A telefonomat babrálom, SMS-ezek.

4.22. Újabb SMS érkezik: „Laci itt van.” Hoppá. Megint görcsbe rándul a gyomrom. Akkor már talán nem sok van hátra. Izgalmamban csak egy béna, rövid válaszra telik: „Oké. Ügyes vagy!”

Most itt ülök a gép előtt. Nem tudnék aludni. Remegek. Nem tudom, hogy fázom-e, vagy csak nagyon izgulok. Ez a várakozás nem nekem való. Bíztatom magam, hogy Lencsikével még hajnali kettőkor nem volt háromujjnyi a méhszáj, és négykor megszületett, talán nem lesz olyan nehéz a tesómnak. Kívánom, hogy így legyen!

5.20. Még mindig nem alszom, írok hát egy SMS-t. „Szia. Ha még nem szólok későn, kérjétek el a nagy labdát, hátha neked is jó. Hogy vagy?” Nem jön válasz. Csak fetrengek az ágyban. Biztos már a finisben vannak, gondolom, és akaratlanul is összekulcsolom a kezem. Fogom a telefonomat, most ez az egyetlen kézzelfogható kapocs a testvérem és köztem, és nekem kell most egy kézzelfogható kapocs. Meg is nyugszom, mintha a kezemet fogná, mint kislány korunkban minden elalvás előtt. Gyakran morgott miatta, de mindig megfogta a kistesója kezét.

Lacival csak néhány szót váltunk, aztán máris fogja a kezem, nézi az órát, simogat, bekapcsolódik a folyamatba, ahogy tud. Kellemes félhomály van a szülőszobában, már nem kell a gépeket nézni, így lekapcsolták a lámpákat. A falon egy adventi koszorú apró fehér fényei világítanak, más semmi. Nincs vizsgálgatás sem, gyakori szívhangellenőrzésre sem emlékszem, a szülésznő kellemesen passzív. Szaporodnak a fájások, én még mindig az ágyon, az oldalamon fekszem – hol egyiken, hol másikon. Most már keményen elkap egy-egy fájás, Laci fog, tart, velem van.

Mire az orvos megérkezik, én is eljutok a tolófájásokig. Fogjam a térdem, nyomjak, hallom az elmaradhatatlan(?) utasításokat. „Látom a szép szőke haját!” – közvetít az orvos, és dicsér, milyen ügyes vagyok, jól csinálom. Hát hogy lehetne másképp? Véletlenül diktálnak-e jó ritmusban, vagy követnek engem, nem tudom, mindenesetre együttműködünk. Előkerül a gátmasszázsolaj, a szülésznő segít és véd.

Nem számolom, hányadikra, hamar kicsusszan a babánk. Tényleg szőke. Maszatos-mázas. Gyönyörű. Furcsa, idegen vonásai vannak. Nézem, csodálom, kutatom benne magamat, nem rám hasonlít.

Már tesszük is mellre, a jobbra, mert azt az első szoptatási kudarc eredményeként műtötték tályoggal két éve. (A sokat tapasztalt Dédimamink szerint ezzel kell először megkínálni az újszülöttet, hogy később is gond nélkül elfogadja.) Elfogadja, nagyon ügyesen szopik, én meg fohászkodom, bárcsak így maradna! (Maradt, Lizi egyéves koráig szopott nagy boldogságomra.)

Hogy ne kelljen annyit várni a méhlepényre, kapok egy kis oxitocint – csak ekkor kapcsolják fel a lámpákat. Vágni nem kellett, pici repedést kell csak ellátni a gátamon.

Laci elvágja a köldökzsinórt, az orvos fotóz. A mi új kislányunkat mérni, fürdetni, öltöztetni viszik, de hamar kapjuk vissza, s sokáig, nagyon sokáig maradunk hármasban együtt a szülőszobán újra félhomályban, háborítatlanul. Telefonálunk a családnak, aztán csak nézzük, dajkáljuk, próbáljuk felfogni, hogy mostantól négyen leszünk egy család…

6.05. Bejövő hívás. Megszületett a…” Rákérdezek, hogy a…? Mert nem árulták el a Kistesó nevét. Az Aliz, akit Lizának fognak hívni. Fejezi be a mondatot Laci, boldog a hangja, biztosan ragyog ő is, kétgyermekes apuka. Mindenki jól van, a tesóm pedig tud velem beszélni, Laci szerint annyira friss. Már adja is.

Blanka hangja csilingel. Nem úgy, mint tegnap, a fáradtságtól vékony hangon beszélgettünk elalvás előtt egy picit. Már meséli is, hogy milyen gyorsan ment, nem volt könnyű, de nagyon gyors, és nagyon jó volt. Nem kellett vágni. „Már nyomhat is!” – felkiáltással a doki a tolófájásokra ért oda.

Éjfélkor ébredt Blanka a fájásra, bár előtte is már mondta, hogy vannak, de nem nevezné fájásnak. Még aludt háromig, majd felment a szülőszobára. A vizsgálat után megállapították, hogy „hát maga jól elvajúdgatott, szinte teljesen eltűnt a méhszáj!” Ez igen!

Szuper érzés! Minden rendben ment. Blanka arról áradozik, hogy gyönyörű a baba, az apjára hasonlít. Én a paraméterek felől érdeklődöm, érdekes, hogy ő ott tartja a kezében, és nem törődik a számokkal, de én most csak azokat tudom valahová rakni, beazonosítani Kistesót. Ha majd látom, már engem sem a számok fognak érdekelni. Kistesó nem is pici, mint ahogyan becsülték (2600 grammra), 52 cm és 2950 gramm.

Kérdeztem Blankát, hogy mit csinál most a babó, és vidáman felelte, hogy Lizocska ügyesen szopizik. Kell ennél fantasztikusabb? Kicsit viccelődök, hogy nem SMS-t írtak, és akkor hogyan írjam meg a frappáns Kistesó-köszöntőmet.

6.03: Boldogan hívom anyukámat, aki Blanka szerint zokogott. Eddigre már ragyog anyám, a hangja azért még kicsit pityergős. Megbeszéljük, hogy megyünk ma Liza-nézőbe. Aput is adja, aki így fogad: „Mi van, Nagynéni?” Kérdéssel felelek: „Mi van, Nagypapa? Mit fogsz csinálni a három lánnyal?” Apa hangja meghatódott és szerény: „Füredtöm üket a Balatonba!” No, már majdnem bőgök, de gyorsan témát váltok, nehogy Apa is elérzékenyüljön. Akkor nem lenne mese, bőgni kellene. Végül is vidáman búcsúzunk.

6:12. Hozzáfogok az SMS írásához: „Khm, Khm. Hogy is volt? Kedves Kisanya, ez nem jó. Kedves Kétgyermekes Anyuka! Sírok, nevetek, meg vagyok hatva. Ez helytálló. Nagyon szép nevet választottatok a Kistesónak, Nagytesóm! Éljen, éljen, éljen! Kistesód.

6.55. Megérkezik a várva várt MMS: „Cs. Aliz 5.10-kor 2950 g-mal, 52 cm-rel, szöszin megszületett. Mindenki jól van, egészséges!”

Látom a fotón a babit és a nővéremet. A kicsin sapka van. Úszósapka, amibe a kicsi babákat szokták öltöztetni. Imádom benne a babókat, potyognak a könnyeim.

Talán nincs is fantasztikusabb egy sima, könnyű szülésnél. De mégis: kettő ugyanebből. Gyönyörű család lett tesómék szerelméből. Két csajszi. Mint Blanka és én.

Zsuzsi is olyan magabiztos nagytesó lesz, mint az én nővérkém, Ludi volt, és van. És a kistesóknak éppen erre van szüksége. Nagyon szeretem a családomat!

Ezt kívántam, ezt akartam, s bár nem tudom még, hogy kinek, de köszönöm!

Kistesó születésnapjára. (Eddigre eljutottam addig, hogy bőgök, mint egy gyerek, örömömben).”

Hát így éltük meg Lizi születését… Együtt csináltuk végig, Kistesó!

K. B.

Zsuzsi > > >
Lackó > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.