igaz történetek szülésről, születésről

425. nap: Szinte otthon ‒ Első gyermekem születése

425. nap: Szinte otthon ‒ Első gyermekem születése

Ha ironikus akarok lenni, akkor azt kell mondjam, szinte otthon született meg az első gyermekem.

Amikor várandós lettem, felkerestem Ágit. Addigra már egyértelművé vált, hogy meglévő cukorbetegségem miatt inzulint kell kapjak a várandósság idejére, és mindezt megbeszélve arra jutott Ági, hogy jobb, ha ilyen helyzetben nem otthon szülök. Ági tehát nem vállalt, mely szakmai döntését teljes mértékben elfogadtam.

Így hát maradt a kórház. Annak is a legkórházabbika, az I. Női Klinika, mert a diabetológusom is azon klinika belgyógyászatán dolgozott, és azt mondta, hogy ha nem annál a szülészorvosnál szülök, akivel ő munkakapcsolatban van a nőgyógyászatról, és akiben ő megbízik, akkor nem vállal engem tovább. Itt épeszű ember elbúcsúzott volna egy ilyen orvostól, de én maradtam, mert fontosabbnak éreztem a jó gondozást a kilenc hónap idejére, hogy egészségesen jöjjünk ki mind a ketten a végén, mint magát a szülést. A diabetológussal egyébként a mai napig jó viszonyban vagyok, és sokat köszönhetek neki, de ma már máshogy döntenék.

Elfogadtam hát, hogy jó kezekben leszek a szülészorvosnál is, aki emberileg valóban szimpatikus volt, szakmailag pedig kifogástalan, csak éppen nem a bábaság volt a szakmája. Nagyon odafigyelt, hogy mindent a szakmai protokoll szerint csináljon (nem véletlen, nem sokkal később ő lett a klinika vezetője), még azt is, hogy inzulinosoknak egy hónappal a szülés várható ideje előtt be kell feküdniük, hogy szem előtt legyenek. Hát én meg hittem neki, hogy erre szükség is van.

Így hát egy hónapot eltöltöttem a klinikán, ezalatt az idő alatt ismerőssé vált a hely, közben szobatársak jöttek-mentek, babák születtek és haltak meg, átéltem várakozást, örömöt, elkeseredést, aggódást, gyászt. Mindent, ami körülöttem akarva-akaratlanul is jelen volt.

Aztán eljött a szülés napja. Az én babám születésének napja! Az én szülésem napja! Nem valamelyik szobatársamé vagy akárkié a terhesosztályról.

Hajnalban kezdődött. Körülöttem hárman aludtak, és érthetetlen volt számomra, hogy hogyan is lehet ez, mikor itt egy nagy dolog történik éppen. Aztán reggel hét körül csapódott az ajtó, jött a szokásos takarítónéni, kezdődött a nap, megjöttek a munkába az orvosok, és én meg inkább elvonultam egy folyósóra, hogy ne is tudjanak rólam, bár a szobatársak már nagyon izgultak, hogy szólnom kéne a nővéreknek.

Összepakoltam egy kis innivalót, papírokat stb., aztán amikor már nagyon sűrűn és egyértelműen jöttek a kontrakciók, akkor szóltam, és lementünk a szülőszobára. Csak úgy, mintha egy nagy lakásban lementem volna egy emeletet, nem is kellett kilépjek az ajtón. Szinte otthon…

Hívtam a párom, hogy jöjjön. Aztán jött a szokásos rutin, majd egy valamilyen színű egyszemélyes szoba, majd sok-sok ember, vizsgálás, CTG, infúzió, fekvés, könyöklés, gátmetszés, minden, ami dukál. A babát sajnos rögtön elvitték (ez is a cukrosprotokoll része, pedig nem volt semmi baja), a méhlepényre kaptam 15 percet, de mivel nem született meg ez alatt, így altatásban kiszedték. Mire felébredtem, körülöttem sehol senki, egyedül feküdtem a valamilyen színű szobában szépen betakargatva, semmi nyoma szülésnek, és mintha sose vártam volna gyereket, egyszer csak nem volt bennem, de kint sem…

Pár óra múlva már találkoztunk a nagy rengetegben, és onnantól kezdve már együtt maradtunk.

J. N.

 

Véletlenül kiválasztott mesék.