igaz történetek szülésről, születésről

997. nap: Ez is szülés

Megjelent: 2013. jún. 28.

Életem egyik legboldogabb időszaka volt, amikor a második babánkat vártam. Aztán egy nap az a nyugtalanító érzés fogott el, hogy túl nagy a csend odabent. Vártam még egy napot az ultrahanggal, hátha, de végül beigazolódott, amit már amúgy is sejtettem: meghalt a babánk. Hat hónapos terhes voltam. Meg kellett szülnöm.

Természetesen az egész nagyon váratlanul ért, különösen a szülés része. Még mindig az első szülésemen – ami otthon indult, de kórházban ért véget – rágódva, azt boncolgatva arra számítottam, hogy van még három hónapom a felkészülésre. Arra, hogy rájöjjek, hogy az első min úszott el. Most maradt három napom.

Ráadásul a kórházi orvosom, akihez a vizsgálatokra jártam, és aki az otthonszüléshez elvállalta a kórházi háttér biztosítását, a telefonon kurtán közölte, hogy egy „ilyen” szüléshez klinikai körülmények kellenek, amit ő nem tud biztosítani, de a női klinikán tud egy nagyon jó orvost, akihez szívesen beajánl.

Végül Ági és Judit segítségével találtunk olyan orvost és kórházat (nem klinikát), ahol a férjem támaszként, Judit doulaként, Ági pedig telefonos szaksegítségként végig mellettem lehetett a szülés során.

Az addig hátralévő idő alatt készültem a szülésre – babaruhák nélkül. Búcsúztam a babámtól, a babánktól, még elringattam a pocakban néhány napig. Egy távolabbi rokon, akivel csak lazán tartjuk a kapcsolatot, felhívott. Ódzkodtam a beszélgetéstől, de hihetetlen módon egy félmondattal helyére rakta bennem az első szülést (amiről alig tudhatott valamit), és ezzel utamra indított a második felé. Tudtam már, hogy mi lesz másképp.

A kórházban az orvosról kiderült, hogy egy régi, elfeledett ismeretség, és egyáltalán nem zavart, hogy így látjuk viszont egymást újra, sőt, jólesett, hogy nem egy vadidegen kezei közé kerülök. Rendkívül empatikus volt, illetve nem is egyszerűen empatikus: tisztelte bennem a másik embert, a nőt, a gyászoló anyát, akinek szüksége van az ő segítségére.

Az esti lamináriás méhszájtágítás után másnap kora reggel rákötöttek egy gépes infúzióra, ami néhány másodpercenként pityegett egyet. Még másnap is a fülemben volt hangja. Szörnyű volt arra várni, hogy ez a gép, ami ütemesen adagol belém egy anyagot, majd valami változást idéz elő a testemben, azaz beindítja a szülést. De nem volt mit tenni, várni kellett, erre kellett várni.

Közben velem voltak azok, akik abban a helyzetben a legtöbbet tudtak segíteni. Meg persze búcsúztam a babámtól, aki meggondolta magát, és nem akart tovább a babám maradni. Könnyek között, de próbáltam elengedni.

Lassan indult, még szenderegtem is az elején, kaptam pokrócot, az orvos halkan szólt. Kivételes helyzetben voltam, mert halott babát kellett szülnöm. „Rendes” szüléseknél miért nem tudnak ugyanennyire figyelmesek lenni?

Aztán délután végre beindult, már zavart, hogy a férjem Judittal diskurál: „Énrám figyeljetek, szülök!” Jött a borogatás, ami az első szülésnél olyan jólesett, igaz, most olaj nem volt hozzá. Ültem a labdán (mert az is volt), és ha jött a fájás, akkor tekeregtem. Nagyon rövid volt az infúziós cső, odaszorultunk mindannyian az ágy mellé a sarokba.

Aztán vécére kellett mennem, szerencsére elengedtek. Eloldották az infúziós köteléket. De jó volt egy kicsit újra szabadon járkálni! A vécé raktár is volt egyben. Az egyik polcon elöl hagyott borotva, pengéi közt még egy csomó fanszőr. Engem nem borotváltak, mert kérhettem, hogy ne, a helyzetre való tekintettel.

Felgyorsultak az események, burokrepesztés is volt valamikor. Olyan fura volt a szaga. Hát persze, mert nem él a baba. A szülésznő valami gyógyszert ajánlott (hogy „ne szenvedjen olyan sokáig”), ami „szétviszi” a méhszájat, és normál esetben nem adják, mert árt a babának. Telefon Áginak, rábólint, oké, akkor jöhet. Tényleg, perceken belül megváltozik a hangom, jön a szülésznő, hogy akkor most feküdjek fel, mert hallja, hogy mindjárt szülök.

Baromi magas az asztal, meg ki is vagyok kötve az infúzióhoz, és különben is szülök éppen, nem tudok asztalt mászni. A férjem és Judit végül feltesz valahogy, a klasszikus, magatehetetlen hanyatt pózban tolok. A kezemmel kapálódzom, próbálok megkapaszkodni valamiben, hogy könnyebb legyen, végül akadnak segítőkész, erős karok, amiket markolhatok (már nem emlékszem, kié), és egy csusszanással kinn is van az egész baba.

„Meg akarom nézni, meg akarom nézni!” – kiáltozom, és feltápászkodva látom, hogy ott fekszik, magzati pózban, mint egy kismadár, ahogy Judit fogalmazott (és erről eszembe jut a nagymamám, aki öregségére már csak annyit evett, mint egy kismadár, ahogy az anyukám fogalmazott). Élettelen, de meleg, simogatom, és az egyébként csukott szemhéja szétnyílik egy kicsit. Kivillan a halott, üres tekintet. Végleg búcsúzom. Letakarják, tálcára rakják, és most veszem észre, hogy az orvos is ott van, ki tudja, mióta, de csak áll oldalt az ablaknál, lehajtott fejjel, részvéttel.

Aztán hirtelen minden megváltozik, a lepény még hátra van, művi úton, altatás. Jön az altatóorvos, és rákérdez a testsúlyomra, gyógyszerérzékenységre. Én ott vagyok a szülés után, plusz a gyógyszer, plusz a gyász, tisztának éppen nem mondható fejjel, és a férjemhez kell fordulnom a válaszért.

Aztán jön a műtősfiú: „Most kapaszkodjunk bele a nyakamba!”, és én tudom, hogy valami egyszerű dolgot mondott, amit meg kéne értenem, de nem tudom felfogni, hogy most ki kapaszkodjon kinek a nyakába. Judit fordít: „Kapaszkodj a nyakába!”. Végül átkerülök a műtőbe, ahol Judit végig fogja a kezem, és ettől biztonságban érzem magam. Többszöri próbálkozás után aztán az altatóorvosnak is sikerül elaltatnia.

Boldog békességben ébredek az ágyamban (fordítva fektettek be), a férjem ül az ágyam mellett, és szinte fizikailag érzem a felém áradó szeretetét. Már kényelmetlen, de mégsem fordítom el a fejem, és szívesen aludnék már, de inkább ébren maradok, hogy így maradjunk, örökre.

Ági is belopódzik a kórházba (itt nem látnák szívesen), és hoz nekem valamit, emlékül.

Judit azt mondja, ilyet még nem látott.

Hát igen, ez is szülés volt.

L. R. B.

Első szülésem > > >
Harmadik szülésem > > >
Negyedik szülésem > > >
Ötödik szülésem > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.