Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 1361. nap: Ki kopog? Megjöttem! (Laci)

1361. nap: Ki kopog? Megjöttem! (Laci)

Megjelent: 2014. jún. 27.

Anyám így mesélte, apám megjövendölte, könyvekben így olvastam, csak ezt tudtam elképzelni, hát így született.

„Nem messiás-e minden újszülött?” Bizony, úgy vártam, ahogy csak a messiást lehet várni. Egy gyönyörű szerelem beteljesülését, gyümölcsét. A férjemnél szebb, okosabb embert nem tudtam elképzelni, s végre nyolc év után jelentkezett „szentháromságunk” harmadik tagja. Melleim azonnal kétszeresére nőttek, egyenes szabású ruhákban járhattam végig, tele voltam tejjel már a második héten.

Apám volt a legboldogabb, mert két lánya után nagyon várt már egy fiút. A családban az első gyerek mindig fiú volt, négy évszázadra visszamenőleg. Policisztás veséjével kórházban volt, de rám mosolygott, és azt mondta: fiú lesz, nevezzétek Bonifácnak, mert nagyon vidám, vicces gyerek lesz. Ezután még két évig játszhatott vele.

Félidőben bevéreztem. Kórházban fektettek egy hétig, kedves fiatal nővér szolgált ki. Megtudtam, hogy ő is akkorra várja a babáját, mint én. Attól kezdve nem törődtem a rosszulléttel: ha más engem kiszolgálhat várandósan, én se hagyhatom el magam. Így hát hetedik hónapig dolgoztam. Vidékre jártam tanítani. Pesten nem volt pedagógusállás, naponta négy órát utaztam vonattal, busszal Úri községbe, csak a téli hónapokra írt ki az orvos. Szívesen mentem, nyolcadikos volt az osztályom, negyedik éve tanítottam őket. Mind olyan volt, mintha a sajátjaim lennének. Búcsúzóul tartottunk még egy zenés-táncos délutánt, ahol velük körtáncoltam.

Karácsonyra vártuk a babát, de szilveszter is elmúlt, nem jelezte, hogy ki akar jönni. A házban laktak a szüleim, a barátnőm. Január harmadikán egyedül voltam otthon, amikor mintha belülről kopogtak volna. Átmentem a barátnőmhöz, ő azt ajánlotta, sétáljak be a kórházba, mert bizony szülőfájás lesz. Már régen összekészítettem a csomagomat, a vacsorát a sütőbe tettem a férjemnek, és hagytam egy levelet, hogy megtalálja. Azt elfelejtettem megírni, hogy hová megyek.

Telehold volt, lakásunktól negyed órára volt a P. kórház, oda sétáltam be kis batyummal. Azt gondoltam, éppen jókor megyek, hiszen az orvosom négytől nyolcig rendelt, akkor még bent lesz a kórházban. Mintha mindig ilyen kiszámítható lenne az élet, valóban telefonáltak neki, és ő feljött. Amikor előzőleg megkérdeztem, lesz-e ő a fogadott orvosom, azt felelte, csak hat héttel a szülés után fogad el bármilyen hálaajándékot. Ha már minden eredményesen lezajlott.

Fent várt az osztályon, én beöntés után még negyed órát sétáltam a folyosón. Akkor már hajlongtam séta közben. Kétujjnyi volt a méhszáj, a gyerek feje bent volt a szülőcsatornában. Este kilenc óra volt. Minden könyvet elolvastam a szülésről, de ilyen fájdalomról nem olvastam, csak azt a mondást ismertem: „Majd megismered anyád fájdalmát!” Hát sikerült megismernem.

A szülőszobán három szülőágy volt egymás mellett. Egy függöny választotta el az ágyakat. Amikor felfeküdtem, mellettem is szültek, minden jajdulást hallottam, de nekem azt mondta imádott férjem, hogy teljesen felesleges jajgatni, mert ezek olyan fajta fájdalmak lesznek, mintha valakinek súlyokat helyeznének a testére, anélkül, hogy az izmai felkészültek volna a súlyok tartására. Tehát egyszerűen ki kell bírni. Én hittem neki, így csak mély levegőket vettem, és a szememet szorítottam össze a görcsöktől.

A takarítónéni állt mellettem, és tanácsokat adott, mikor vegyek levegőt. Azt tette, amit ma a dúlai teendők között tanítanak. Fogta a kezem, beszélt hozzám, simogatta a hasamat – fekvő helyzetben voltam egy kemény ágyon –, aztán szólt a doktor úrnak, hogy jöhet, mert elindultak a tolófájások. Micsoda megkönnyebbülés, amikor az ember lánya megérzi, hogy van már értelme a fájásoknak!

Nagy levegő! Nyomás! Kint van a feje! Nagy levegő! Nyomás! Kint vannak a karocskák! Még egyet! Levegő, levegő! Nyomás! Kisfiú!